Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha úgy
írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő
ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy érdekel
bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern üzlet ellenőre
lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez a tulajdonosság
nem lényeges benne, mint üzletemberben. S valóban, a nagy
részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés vagy vezetés gyakran
oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon keveset, vagy semmit se
adtak.
A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s fizeti
érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb piaczi áron
megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát, ezeknek
együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a termékeket aztán oly
áron adja el, hogy a termelési költségek levonása után maradjon
szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő üzleti ügyességének a jutalma,
fizetése. Rendesen «haszon»-nak nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük
az üzletembernek kifejtett ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését.
El kell ismernünk azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan
értelmet adott ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában
nagyon nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol
az üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is
hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek
könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön választását.
Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke a koczkázatért
kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene elszámolni.
Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági járandóságok és
tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak, bár rendesen nem
foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az osztalék gyarapítására
fordítják az oly vállalatokban, ahol a befektetett tőke föltételei
olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése, vagy a szerencsés üzletmenet
nyereséghez juttathatja a részvényeseket.
Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait,
czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert úgy
tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi,
mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és
ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az üzletembernek a
munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és szerkezetének tervezéseért, ő
dönti el, hogy milyen és mekkora legyen a telep, miféle eljárás
alkalmaztassék, mennyi és miféle munka végeztessék. Neki kell
megszereznie továbbá a tőkét és a munkát, szervezni ezeknek
együttműködését a termelés folyamatára s olcsó áron megvásárolnia a
megfelelő nyers anyagokat: s végül az ipari terméket neki kell előnyös
áron eladnia. Ezek a teendők: a vásárlás és eladás, a műszaki
üzemszervezés, a munka ellenőrzése, a könyvelés és finanszirozás,
megkövetelik a józan okosságot, a tudást, a vállalkozó kedvet, a
szorgalmat és az önfegyelmet, melyek mind a jó üzletember erényei. Ahol
idegen emberek nagy összegű pénze forog a vállalatban, ott a
becsületesség s a felelősség igen magas öntudata is fontos kellékei az
üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen munka azonban mégis csak afféle
ügyességet kiván, aminő meglehetősen sok akad minden czivilizált
országban, ahol széles rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés
közönségesebb eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom
vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani
rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás vagy az
ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-iparágakban.
Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan megfontolást és
helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet sikeréhez vagy
kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint meglehetősen sablonos jellegű
munka, mely független a vezetéseért felelős ember terveitől és
itéleteitől.
Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő erő
tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és vezeti
a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb együttműködését s a
fizetése vagy haszna az a különbség, mely a termelő tényezők
megvételének összege s az eladott termék ára közt marad. Első tekintetre
úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak kereskedelmi közvetítő lenne,
aki valamit olcsón vesz és drágán ad el. De még a kereskedő üzletemberek
közt is kevés van, akiknek haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll.
Mert a kereskedő szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző
forrásokból szerzi be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb
mennyiségben és dúsabb választékban bocsátja a viszonteladók
rendelkezésére, mint lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának
kellene hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját
megfelelő készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és
hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és fogyasztó
közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok közvetítő inkább
abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a többiekkel versenyez,
ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a piaczok szervezését.
De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már sokkal
világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és munka különvált
részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el teljes produktiv
hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész sokkal produktivabb, mint
a részek produktiv értékének puszta összege. A munkás, mondjuk az ács
vagy a czipész, nagyon keveset termelhet egymagában, vagy azokkal az
eszközökkel, anyagokkal és piaczczal, melyeket maga szerezhet meg:
munkaereje és ügyessége csak akkor produktiv egész teljességében, ha
teljesen fölszerelt üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a
speczializált tőke összes előnyei.
Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát, amennyit
ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált egység, s ha
eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást, mely az izolált
egységnek más munkaegységekkel és a tőkével társított fölhasználásából
származik: akkor úgy látszik, hogy roppant nyereségre tehet szert a
tényleges vagyonban és ezt saját hasznaként tekintheti.
Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista elmélet,
mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint ilyenfajta
nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem engedi, hogy
teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát. Mindenekelőtt, az
üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével, melyet üzemében
fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti, hogy számos,
különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis részletekben szedje össze
a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike önmagában sokkal kevésbbé
produktiv, mint mikor az üzletember beszervezte üzemének rendszerébe.
Itt úgy látszik, szintén az izolált, tehát kisebb termelési érték árán
vásárol, s miután a szervezéssel produktivabbá tette: megtartja
eljárásának egész hasznát, vagy nyereségét.
Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen
származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S
valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon
használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb
produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe
szervezve elér.
Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának, mint hasznot,
azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás, vagy 100 font
sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a kettő, mint szervezett
üzem tényezője termelhet, akkor a haszon fölemésztene minden létező
ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki mindezt megtarthatná. Mert
vannak más üzletemberek is, akik ugyanerre a czélra törekszenek és ez a
verseny két módon is csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a
kisparasztoktól lakott vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly
bérért kapna munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik
elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének halmozott
növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd mind megtarthatná
magának, mint hasznot. A legelső posztógyárosok és egyéb
gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az előnyt, midőn oly vidékeket
használtak ki, ahová az új ipar még nem juthatott el. De mihelyt más
üzletemberek is jöttek ugyanarra a területre, haszontöbbletük már abban
a veszedelelemben forgott, hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert
posztógyárosunk ezentúl már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel
drágábban megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem
túl kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt
cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt, kénytelen
volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már nem a
mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a másik
gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal: mihelyt az igénybe
vehető durva munka készlete körülhatárolódott s egész csomó üzletember
kezdte kihasználni, annyira emelkedett az árú is, hogy fölverte a
munkabért a gyárban vagy bányában is.
S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére is.
Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban kaphatott
földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később jövők, akik már
versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb érczterületekért.
Ily módon az üzletemberek versenye a termelés tényezőinek
megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások emelkedésével. Ugyancsak
ez a verseny csökkenti a hasznot a másik oldalon is, lenyomván azt az
árat, melyért a gyár vagy a bánya termékei eladhatók. Aki először jött,
annak itt is könnyebb a dolga. Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a
többi tényezőket, hanem drágán is adhatja el termékeit, valameddig
egyedül marad a téren. De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg
hatni kezd mind a termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi,
hogy egyszerre kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a
produktiv tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti
különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves is, akkor
haszna a minimumra csökken.
Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a termelés
egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek, tulajdonosa, látszólag
ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más tényezőnek a tulajdonosa. A
hiány vagy monopólium neki is meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem
bő fölöslegét, de a bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly
minimumra, mely éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének
használatára serkentse.
A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett azonos szervező
munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér, vagy a kamat és fizetés,
úgy hogy szinte nem is igen állítható föl ránézve általános érvényű
szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól berendezett üzem nagyon magas
hasznot hajt, míg mások alacsony haszonra dolgoznak. A különbséget
rendszerint az igazgatás vagy kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem,
két nagy fogadó, két detail nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s
azonos külső körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem:
nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse, vagy a
vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a szerencsének nagyobb
szerepe van az üzleti világban, mint néha hiszik, általában mégis a
vezetést tartják az eredmény hatékony okának. S ez kétségtelenül helyes
álláspont. De átugrani erről az álláspontról arra az elméletre, hogy az
üzleti ügyesség teremtő ereje nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az
üzletember tulajdona, mint magasabbrendű észbeli energiájának és
ügyességének jutalma, téves azért, mert nem veszi számításba az ily
üzleti siker összes föltételeit.
Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi ügyességre
vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű fogadót vagy boltot,
melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg a másik csak éppen hogy
tengődik. A vezetés ügyességének mindenesetre nagy része van az eredmény
különbségében. Ez az ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres
üzlet jobban van szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták
és jobban igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy
bár ez a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is,
hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy
összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság utasításait. Más
szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely az üzlet egész
szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy megteremtse a sikert.
Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert nem pusztán kísérő
körülménye, hanem tényezője az eredménynek. A sikeres üzletek minden
józaneszű igazgatója elismeri, hogy sikerének nagy része az
alkalmazottak vagy tisztviselők együttműködésének tulajdonítható.
Viszont, a fogadó vagy bolt sikeréből sok tudható be annak a ténynek is,
hogy oly külön vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat
bizonyos minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt
hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig csak
puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi alapja
nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a verseny
kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.
A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek valóban
minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági járadék vagy
felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak tulajdonítható, hogy a
szabad versenyt megszorítja ama produktiv tényező kinálatának
határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A modern gyáripar vezetése
maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert, ámbár valószínűleg igen sok a
természetes kinálat a legkülönbözőbb fajta hatékony üzleti ügyességben,
ezek tulajdonosai csak igen csekély arányban találnak alkalmat az
érvényesülésre és ügyességük gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek
megvan a természetes rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt
fölismerjék benne, vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy
gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó
üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek
vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat vagy
banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges emberek számát
tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen versenyző czégek csekély
száma a nagyon fejlett vállalatokban azt jelenti, hogy sok haszonhajtó
rendelés vagy szerződés nem tárgya tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek
vagy odakerülnek egyik-másik oly czéghez, mely specziális jó nevet
szerzett az «efajta üzletek» terén, vagy pedig ama kevés czég versenyét,
melyek az üzlet végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy
megegyezés szabja meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly
feltételekkel végzik el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint
amennyi elérhető lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon
utczában vetélkedő fűszeres között.
A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen nemcsak az
eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a munka és a szabad tőke
árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a munka jobb feltételeket tud
magának teremteni, ha számos egymással hevesen versenyző czég keresi a
legjobb munkát, mintha csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek
előnyös helyzete arra ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe
tömörítsék. A gazdasági világ általános áttekintése mellett
megkülönböztetjük azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú
rutinos üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között,
azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé külön
fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön piacza.
Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes haszna
alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek közül sok nagy
haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete mellett is.
Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-Britanniában és az
Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton növekvő része a jól boldoguló
«üzletember» tiszta hasznául szerepel. A dolognak ily módon való
feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a tönkrejutott «üzletemberek»
veszteségeit számításba vesszük is. A fölöslegnek abból a tömegéből,
amelyet improduktivnak nevezünk, mivel meghaladja a termelés valamely
tényezőjének ösztönzésére szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb
részt foglal le magának az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.
Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot vonna
magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon fogalma alá
kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a járadék alakjába
szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek vagyona
szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy «kereskedésből»
szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a haszon a járadéknál és
a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét és állagát. E vagyon egy
részét helyesen tekinthetjük az ügyesség árának, annak a jutalomnak,
amely szükséges a modern gazdasági élet által megkivánt több és
változatosabb üzleti ügyesség felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy
része a földjáradék és a kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg»
körébe fog tartozni. A modern ipari fejlődés általános iránya az volt,
hogy a munkaadó és üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több
hatalmat és több vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint
olyanoknak, bár számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek,
aránylag kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az
egész termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját
tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben van
és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.
Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők meg,
ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők különös
tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági ágaknak a
pénzügyek útján való általános szervezésével foglalkoznak. Mert, amint a
közönséges kistőkést valójában annak az üzemnek a vezetői ellenőrzik,
amelybe pénzét fektette, úgy e vezetők egyre növekvő mértékben jutnak
függésbe a nagy pénzügyi czégektől és válnak azok ügynökeivé.
Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások feltalálásával.
Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más tekintet alá esik.
Csak abban az esetben számít a találmány gazdasági erőnek, ha egy
üzletember megszerezte. Természetesen, van néhány olyan feltaláló, aki
egyszersmind üzletember is és így gazdaságilag is hasznát veheti
lángelméjének. Ám ezek ritka kivételek. Az üzletember ügyes volta nem
azt követeli meg, hogy tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek
találmányainak üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt
kellene legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki
észreveszi azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új
gép, új termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja
különböztetni a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi
az előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan
új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez rajta
azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más üzletembernek. A
legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly produktiv, mint amennyire
hasznothajtó. Ha egy mechanikai találmány olcsóbbá teszi a gyártást,
vagy a szállítást, vagy az életet kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi,
felhasznál valami elpazarolt terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a
feltaláló, vagy a feltalálók egész sora és a közöttük álló üzletember
közvetlenül részes volt a világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék
azonban, amelyek az üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók,
gazdaságilag kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A
hirdetés valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi
módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának ügyes
módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz magával. Éppúgy
hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég elől való elvonása,
mint új üzemek felállítása és bár általában a versenyben való
eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval való helyettesítés
következménye, mégis sok az olyan eset, amelyben ilyen nyereség nem
háramlik a társadalomra.
Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme kiaknázására
alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel, vagy hosszabb üzleti
eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó eszmék finanszirozója
megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot és néha egyszerre kivesz
készpénzben, vagy részvényekben, amelyeket aztán rögtön elad, annyi
hasznot, amennyit a társulat működésének várható hasznából előre
lefoglalni képes. Néha részvények birtokába jut és azokat vagy
osztalékok nyerésére, vagy pedig az értéktőzsdén való spekulálásra
használja. Az a szerep, amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt,
mindinkább fokozódó fontossággal bir a modern ipari életben és a
közvagyonnak az az aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül,
mindinkább nagyobbodik.
Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra épített
vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint Nagybritanniában és
Amerikában, a frissen felhasznált tőkemennyiségnek háromnegyed része a
társaságokhoz áramlik, ami óriási összegeket jelent a pénzügyi
szervezetek létesítőire nézve. Ez a haszon azonban, ha gyakran igen nagy
is, semmiesetre sem teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad
verseny mai rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és
akaratának ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ
az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és pénzértékek,
amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag foglalkoznak, azt a gépezetet
alkotják, amely nemcsak a tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és
üzleti képességet is azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a
legeredményesebben használhatók fel. A csalásra alapított
részvénytársaság, amely a betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított
összegeiket iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra
használják azokat, kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni
munkája abban áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket
és aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik
villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy
textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a megfelelő
fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához, hogy a vállalkozások
ezen különböző fajtáinál való közreműködésre birja őket.
Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb
mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a
tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete mind
komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális
irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők
a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari
energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé
irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére
és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére.
Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású
feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló
módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek
főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy
ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy
kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint
valósággal _termelő_ tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági
rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más
munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási
értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal,
ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei
azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg,
semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a
financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják
a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy
társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport
vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon
minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen
piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése
csupán. A titkosság vagy féltitkosság, amely ezen pénzügyi operácziók
nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb
megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen
ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy
érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.
Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit,
melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka,
a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának
követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei
tekintetében.
Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a
jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék
mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a
termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi
tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más
természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell
a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét
csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és
egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő
elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg
jobbfajta eszközök beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az
elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira,
eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről
is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a
termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések
egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a
romlások és kopások rovatában osztályozzuk.
Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a
fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges
ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész
eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők
együttműködése a termelésnek oly eredményét teszi lehetővé, amely messze
meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a
többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer
fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével,
vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég
erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada
bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot
biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző
összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a
kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari
társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló
járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből,
melyek oly ipari termelés eredményei, amely ipari termelésnél a
közhatóságok segédkeztek.
Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna
fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos
növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a
maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez
történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és
fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve
szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a
nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú
vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint
tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az
ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek
az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint
«munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem
csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi
sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat _fokozottabb_
mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és
hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is,
melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden
improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.
Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ
képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból
fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges megkötésétől és a többi
tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete
valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely
közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az
összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli
hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó,
sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol
másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban
aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az,
aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja,
akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok
formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely
könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és
egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely
természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket
azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a
szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a
vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily
védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember
szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének
eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább
tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak
is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények
esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak ilyen rövidéletű
monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú
munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv
többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének
eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz,
hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.