A munkapiacz viszonyai annyira különböznek más termelő erőkétől, hogy
gyakran a munkabér tekintetében egész különleges törvényeket hirdettek.
Ez azonban teljesen indokolatlan. Mert mint más erőkét, a munka árát is
a termelési költség és a kereslet és kinálat viszonyának mérlegelése
határozza meg. (Kinálat alatt adott időben folyó áron eladásra
felajánlott mennyiséget vagy az árakat értjük, amelyekért valamit
piaczra hoznak. Kereslet alatt adott időben folyó áron vásárolt
mennyiséget vagy az árat, amelyet az eladók megadni készek.) De noha
nincs külön bértörvény a munkapiacznak mégis különleges viszonyai
vannak, amelyek külön tárgyalásra szorulnak. A földtől és tőkétől
eltérőleg a munka birtokosától el nem választható. Ha termelő erőként
alkalmazásba jön, megkivántatik, hogy birtokosa a helyszinen legyen és
rendesen bizonyos kihatással van annak szabadságára és életére, amely
határokat bajos megfelelően a költségekre átszámítani. Az élet vagy
testi épség koczkáztatása, a szolgálatközben beálló baleset ritkán
szerepel a bérmegállapodásnál, míg a munka piszkosságának,
kellemetlenségének, megalázó jellegének ritkán van befolyása a bérre. A
bérmunkás, a földbirtokostól és tőkéstől eltérőleg ritkán tartózkodhatik
termelő ereje kinálatától bizonyos ideig, hogy annak árát emelje. Mert
rendszerint nincs miből élnie ez idő alatt. Másodszor pedig nemcsak,
hogy megsemmisülne a várakozás ideje alatt munkája, de az avval járó
nélkülözés és tétlenség folytán a jövőre munkája termelékenységében is
veszítene. A munkaadó, a földbirtokos, a tőkés várhat, mert van miből
élniök és bárha tartózkodásuk bizonyos pillanatnyi veszteséggel jár,
rendszerint be tudják azt hozni azon feltételeken, melyeket földjük vagy
tőkéjük újból való alkalmazásáért követelhetnek, amelyek ideiglenes nem
alkalmazásuk folytán mit sem vesztenek termékenységükből.
Szóval a legtöbb munkás kénytelen folytonosan eladni munkáját bármely
áron. De a munkapiacz természetes jellege más hátránynyal is jár az
eladókra. Munkájuk különálló kis mennyiségek nagy számából áll: míg a
tőke rendesen nagy tömegben van egyesítve és kevés munkaadó kezében. Sok
munkaeladó van, de vevő kevés. Ez nyilván előnyös a vevőkre, akik között
így a verseny nem állandó és szabad. Bárha a szervezkedés czélja ezen
természetes hátrány megfordítása, ez csak annyiban érhető el, hogy a
munkások szolidaritása teljesebb lesz, mint a munkaadó szervezkedés
által elérhető. A munkaadók azonban kisebb számban és jobban értesültek
lévén, rendesen jobban szervezkedhetnek, mint a munkások, akik bérharcz
esetén kevesebb tartalék felett rendelkeznek. Továbbá, ahol a munkások
sikeresebben szervezkednek, az erős szervezkedés oly szigorú védekezést
kiván meg, hogy ezáltal akadályozva van más munkanemekben a munka
hasonló erős szervezkedése. Igy jutunk el a munkaképességnek fő
fogyatékosságához, amikor a termelési felesleget igényli. Mert mint
láttuk, annak felosztása az illető erők viszonylagos ritkaságától függ.
Már pedig a föld természet szerint korlátolt kiterjedésü, amin csak
részben és nehezen lehet segíteni. A tőkekinálat visszatartás folytán
ritkul meg. A képesség kinálata részben természettől fogva, részben más
_tényeken_ lesz ritka. De a munkakinálat természetszerüleg bőséges és
nincs elég ereje, hogy a kinálatot megszorítsa.
Néhány helyi jelentőségü eset előfordult egyes amerikai városok építő
vagy szállító iparában vagy valamely új, gyér lakosságú területen
idénymunkálatoknál, mikor a munkások szervezkedésének sikerült rövid
időre ugyanazon ritkasági előnyöket elérni, amiket a nagy városokban a
telektulajdonosok, vagy minden jól szervezett iparágban a munkaadók
állandóan élveznek. De a munka terén rendesen állandóan a legtöbb
országban túlkinálat van oly értelemben, hogy rendszerint nagyobb a
kinálat, mint a kereslet. A munka az egyetlen erő, amelynek kinálata
általában folytonosan meghaladja keresletét. Bárha a születési arány
korlátozása, a munkások szervezkedésének tökéletesbülése kétségtelenül
csökkentik a túlkinálatot, de meg nem szüntetik. És amíg csak túlkinálat
van, annak szükségképpeni következménye szabad verseny mellett a bérek
leszorítása azon alsó szinvonalra, melynél a fentartási költségek alig
nyernek fedezetet vagy azon kevéssel magasabb szinvonalra, melyet a
törvény, közvélemény, szokás, emberiség előir. Mert amig 13 ember
versenyez 12 munkáért, mindegyikük igyekezik, hogy ne ő legyen éppen a
kizárt és majdnem oly teljesen le fogja nyomni a munka árát, mintha 13
helyett huszan versenyeznének. A munkapiacznak a többiekétől eltérő
jellegét röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a munka
természetszerüleg bőségesebb, mint a többi tényező és kevésbbé képes e
bőség hátrányain szervezkedés útján mesterségesen segíteni.
A bérügylet természetének világos megértése végett részletesebben kell
foglalkoznunk a munkásnak a munkakérdéshez való viszonyával. A munka
árának azon általános meghatározásával, hogy az a «költség», feltettük,
hogy az nem lehet kisebb, mint amennyi elégséges, hogy a munkás rendes
egészségét és erejét fentartsa és egy családot eltartson, amely pótolja
munkaerejét, ha már többé nem képes dolgozni. Haladó, termelő
társadalomban a béreknek magasabbaknak kell lenniük, mint ez a pusztán
«törlesztési» fizetés, miután a termelés növekedésének megfelelő
munkaerőtöbblet keletkezésére és fentartására is kell ösztönöznie.
Ha minden család egyenlő nagy volna és egy bérmunkás tartaná el egészen,
ez alapon egy közérthető bérelmélet lenne felállítható. De ezen
feltételek egyike sem áll. A munkáscsaládok különböző nagyságúak és a
keresők száma is változó. Már most úgy a termelési rend, mint az
emberiség szempontjából a létfentartási bér a család heti jövedelme. De
az egyes bérszerződések feltételei egyáltalán nem biztosítják a család
fentartását. Mert itt bizonyos termelő erőmennyiséget vásárolnak meg.
Ugyanazon árat adják a munkaerő-egységért, akár oly ember fejti ki, aki
abból egy asszonyt és hat gyermeket tart el, akár olyan, aki csak magát
tartja el, vagy akinek felesége és gyermekei is keresnek. Ha a bér az
első esetben elégséges, a másodikban felesleg van, a harmadik családnál
még nagyobb a felesleg. Ha pedig éppen csak az egy munkás eltartására
elégséges, akkor nyilvánvaló, hogy az, aki abból egész családot tart el,
képtelen saját maga és családja kellő eltartására.
Való, hogy az ügylet megkötésénél a munkás által fedezendő, rendes,
átlagos kiadásokra elégséges bér megállapítására törekszenek. A legtöbb
férfi munkás alkalmazásánál pl. a bérnek az egy ember eltartására
elégségesnél többnek kell lennie, különben nős, családos emberek az
illető iparágban nem dolgoznának és a munkakinálat nem volna elégséges.
Igy a legtöbb fém- és bányaipari központban a férfiak bére ugyanazon
képesség mellett magasabb, mint a szövőiparos városokban, ahol a nők és
gyermekek több és jövedelmezőbb munkát találnak. Egy erőteljes fiatal
lancashirei munkás, amíg nőtlen, többet keres, mint amennyi szükségletei
fedezésére kell, ha azonban megnősül és gyermekei még kicsinyek, bére
nem lesz elégséges eltartásukra, míg később, ha munkaereje nem csökken
addig, míg gyermekei keresetképesek lesznek, ismét elégséges lesz bére
szükségletei fedezésére. Az a tény, hogy a munka fentartása az átlagos
családi keresettől függ, míg a bérügyletnél csak az egyes munkás
munkaereje jő figyelembe, a bérkérdés Achilles sarka. Helyes gazdasági
szempontból két okból is fogyatékos az a bérügylet, melynél a munka
darab vagy óraszám szerint fizettetik. Mert az egyes munkás állandó
fentartására nem biztosít hetibért, míg sokkal kevésbbé biztosítja a
család fentartását, sem teljesen, sem meghatározott részben. Pedig a
termelési rend szempontjából ez utóbbi a lényeges.
Még ott is, ahol a családi viszonyoknak bizonyos közvetett befolyása van
a bérmegállapításra, csak a rendes családi viszonyok vétetnek
figyelembe. A bérrendszer nem lehet tekintettel rendkivüli esetekre,
amikor a család nagyobb, amikor a nő munkaképtelen, a gyermekek betegek,
vagy a kereső családfő halála vagy betegsége folytán a család
eltartásának gondja a nőre hárul.
E szempont a nők munkakérdésének különleges viszonyaira hívja fel a
figyelmet; a munkabérszerződés leghátrányosabb kihatásai épp a nőket
érik a legsúlyosabban. Mert az a tény, hogy a férfiak bére azon
határozatlan elven alapul, hogy a férfiú a család egyetlen vagy
főeltartója, a női munka árát lenyomja. Mindenkép nagyobb lenne a
legtöbb munkánál a férfiú bére, mivel nagyobb termelő erőt képes
kifejteni. De az a feltevés, hogy a férfiú másokat tart el, míg a nő
nem, a női bérek felett jobban emelte a férfiakét, mint különben történt
volna. A férfiak szokásos bére a nőkének kétszerese lett, ahelyett hogy
talán ⅓-al haladná meg.
Máskép kifejezve az a feltevés, hogy minden nőt részben egy férfiú tart
el. E feltevés oly nyomasztólag hat a bérekre, hogy ép munkaképes nők
bére a legtöbb tanult és tanulatlan munkánál a létfentartási bér
szinvonalán alul marad. Nem valami tanulatlan, időszakos otthonmunkáról
beszélünk itt, mint pl. a gyufaskatyulyagyártásról, vagy a
fehérneműkészítésről.
Magában véve a rendes női munkabér, mint a nő egyedüli jövedelem
forrása, rendszerint túlalacsony bér. Lancaster grófságon kívül a rendes
heti gyári munkásnőbér 10–12 shilling és ez nem elégséges, hogy a nő
teljes fentartását fedezze és hogy a rendes szükségletekről gondoskodva
legyen. Még sokkal kegyetlenebbabérrendszer hatása azon nagy számban
levő nőknél, akik nemcsak magukat, de egy egész csalákot tartanak el
bérükből, mivel teljes hatásában szenvedik át azt a rendszert, amely az
egyén darabszám vagy heti béreit megszorítás nélkül a létfentartási alap
alá sülyesztheti. Bárha nincs rá itt helyünk, hogy a termelési rendszer
fogyatkozásai orvoslásának módját megbeszéljük, kiemelhetjük, hogy
magában az a törekvés, hogy akár törvénynyel, akár szervezkedés
következtében biztosítsanak egyenlő béreket egyenlő munkáért a nőknek, a
nők helyzetét és bérét nem igen emelné. Először is nincs sok iparág,
melyben a nők a férfiakéval azonos munkát végeznének. Azután, ahol
azonos vagy majdnem azonos munkát végeznek, épp azért nyertek
alkalmazást, mert kevesebb bérrel beérik és ha a férfiakéval egyenlő
bért követelnének, munkájukat elvesztenék. Végül, ha a béreket
társadalmi gazdasági szempontból létfentartásnak vesszük, miután a
legtöbb nő nem járul annyival a család fentartásához, mint a férfi, nem
annyira igazságos és kivánatos, mint ahogy néha látszik, hogy a nőknek a
férfiakéval egyenlő munkája, egyenlő javadalmazásban részesüljön. A
munkát tisztán gazdasági jószágnak véve, méltányosnak látszik, hogy
ugyanazon ár fizettessék úgy a férfi, mint a női munkásnak. De a
munkáscsalád fentartási eszközének véve, fontosabb, hogy a család
főfentartója jól legyen fizetve, mint az, hogy ugyanúgy fizettessék, aki
a család fentartásához hozzájárul. Csak amennyiben a nőket egyre növekvő
gazdasági tevékenységük a család jövedelmének keresésénél ép oly fontos
tényezővé teszi, mint a férfit, kivánatos, hogy ugyanúgy fizettessenek.
A férfiak magasabb fizetésének e feltételes megvédése azonban nem
vonatkozik ama számos esetre, amikor nem a férfi, hanem a nő tartja el
egészben vagy főleg a családot. E számos kivétellel külön kell
foglalkozni és ha a versenyen alapuló bérrendszer nem hoz megfelelő
megoldást, a köznek kell azokról gondoskodnia. Az a tény, hogy a nők ki
vannak zárva számos jól fizetett foglalkozásból és hogy a krónikus
munkatúlkinálat a részükre nyitva állókba kényszeríti őket és azt
követeli, hogy a férfiaknál és egymásnál olcsóbban vállaljanak munkát,
amin nem segít megfelelően az egyenlő munka egyenlő jutalmazásának elve
és hacsak a köz gondoskodása a munkanélküli nőkről nem képezi az alapját
a bérmunkások közötti egyöntetü eljárásnak, ez általános egyenlőségi elv
végrehajtása komolyan ronthatja a nő gazdasági helyzetét.
Mindez eléggé megvilágítja, hogy míg a föld és tőke használatának
árubabocsátásánál a tényezők fentartásának mindíg biztosítva kell
lennie, a munka árúba bocsátásával az egyes munkás vagy munkáscsalád
létfentartása nincs mindig biztosítva. Ha általában egyenként kötnék a
munkaszerződéseket, a fent leírt gazdasági erők korlátlanul
érvényesülnének, s a bérmunkások egészének sorsa még a jelenleginél is
sokkal rosszabb lenne. Azonban itt számításba veendők az ellenható erők
is. Ezek legfontosabbika a munkaadó jól felfogott érdeke. Sok iparágban
nem fizetné ki magát a munkaadónak, hogy a lehető legolcsóbb munkát
vegye meg. Mert bizonyos személyes tulajdonságok, melyek az ügyességre,
értelmességre, felelősségre befolyással vannak, kiuzsorázott munkánál
fenn nem foroghatnak. A munkások jóakaratától is függ az üzem simább
menete, ellenőrzés kevésbbé lesz szükséges. Ezen nyilvánvaló tények
felismerése eredményezte, hogy azt a politikát, amelyet köz- és
magántisztviselőkkel szemben mindíg alkalmaztak, kiterjesztették sok
esetben a magasabb rangú bérmunkásokra. E politikát azóta a «magas bérek
gazdaságosságának» nevezik és azon az igazságon alapszik, hogy ha jobban
fizetik a munkást, jobb vagy több munkát végez. Mert képessé lesz azon
magasabb fizikai és szellemi szinvonal mellett, melyet nagyobb keresete
megenged, több munkaerőt fejteni ki, és kész lesz erre, miután
felismeri, hogy az üzem eredményességében személyesen van érdekelve.
Néha jutalmazás vagy nyereségrészesedés formájában kapja ezt a
bértöbbletet. De ez a puszta megélhetés szinvonala felett mindíg
felemeli a családi keresetet és hatékonyabb munkára ösztökél.
Egyesek annyira jelentősnek tartják e politikát, hogy azt állítják, ha
minden munkaadóval meg lehetne értetni, hogy mennyire igaz ez, magas
bérek és rövid munkaidő lenne az általános szabály és a tőke és munka
között minden ellentét elsimulna. De e nézet figyelmen kívül hagy sok
mindent. Mert gyakran a kiuzsorázás sokkal jövedelmezőbb eljárás, mint a
magas bérek fizetése. A legtöbb otthonmunkát foglalkoztató üzemnél és
más kevéssé fejlett iparágakban, amelyek nőket vagy gyermekeket
foglalkoztatnak, nem fizeti ki magát, csak az uzsorabérek fizetése. Sőt
a gyári üzemnél és számos hivatalban és kicsiben eladó üzleteknél nagy
számban alkalmaznak éhbér vagy létfentartási minimum mellett munkásokat,
akik megfelelő fokozottabb tevékenységet nem fejtenének ki magasabb
bérek mellett. Helytelen azt állítani, hogy a béruzsora a haszonnyerés
szempontjából nem jól felfogott politika. Amíg munkanélküliek nagy
számban vannak, akik mindíg készek a kimerült, elhasznált munka
pótlására, gyakran jó üzlet tanulatlan munkáért a legalacsonyabb piaczi
árat fizetni. Továbbá, ahol a jobb munkaadók hajlandók lennének is
magasabb bért fizetni, amely visszatérülne később a nagyobb
termelékenységben, kapzsibb vagy rövidlátó konkurrensek gyakran
meggátolják ennek a szándéknak a megvalósulását.
Tehát amíg egyrészt kétségtelen, hogy e tényezőnek jelentős szerepe volt
a bérszinvonal és jólét emelésében a tanult munkánál, nem lehet arra
számítani, hogy általában a termelékenységet emelő munkabért fogja
biztosítani. Talán fő hatása a közvéleményre, a szakszervezetekre és az
ipari törvényhozásra való hatásban rejlett, s így előmozdította a
különböző főiparágak űzésével megkivánt ügyességnek és értelmességnek
nagyjában megfelelő különböző jóléti fokozatok kialakulását és
fenmaradását a munkásosztályon belül.
Fontos, hogy e magasabb bérfokozatok és az azoktól függő életmódok
főokait és támaszait megismerjük. Bizonyos munkák nehezebbek,
kényelmetlenebbek, megalázóbbak, veszélyesebbek másoknál és
természetesnek tünhetnék fel, hogy e hátrányok magasabb bérben nyerjenek
kárpótlást; ez azonban ritkán fordul elő. Mert hacsak e hátrányok nem
olyanok, hogy határozottan kizárják az átlagos munkások versenyét az
alkalmaztatásért, nyilván nem emelik a bér szinvonalát. A legtöbb nehéz,
piszkos, visszataszító, egészségtelen munkát a legcsekélyebb bérrel
javadalmazzák, mivel a kevéssé tanult átlagos képességű munkások
túlkínálata akkora, hogy a feltételek figyelembe vételét nem
kivánhatják. Csak ha valami szokatlan erős fizikum kivántatik meg, mint
bizonyos kohászati munkáknál, akkor van a munka nehézségének a bérre
befolyása. Veszély, vagy a munka megalázó jellege ritkán jön figyelembe,
amíg csak a kötéltánczos vagy a hóhér foglalkozásáig nem jutunk. Bárha
nehéz, kellemetlen, vagy piszkos munka ritkán részesül nagyobb
fizetésben, könnyű, kényelmes és kellemes munkaviszonyok, különösen
nőknél, a rendesnél lejebb nyomják a munkabért. Ez magyarázza részben a
közönséges irnokok és kereskedősegédek kisebb fizetését. Az egyedüli
elterjedtebb foglalkozás, melynél a bérekre személyes tekintetnek
nagyobb befolyása van, a cselédé, a szolgálat, amelynél a szolgaiasság
és a függetlenség elvesztése aránylag magasabb bérekben nyer kárpótlást.
Tanultságot, értelmiséget, felelősséget megkövetelő foglalkozások
általában nagyobb bérben részesülnek. Bizonyos mértékig ez kétségtelenül
a már felhozott körülménynek tudható be, hogy t. i. bizonyos jólét és
biztosság kivántatik meg efajta munkák termelékenységéhez. De sokkal
fontosabb oka ennek e munkálatok végzéséhez alkalmas munkások viszonylag
csekélyebb száma. Amíg a munkásosztályoknak kevéssé volt alkalma a
gyermekeket iskoláztatni, az irodai alkalmazottak aránylag magas bérben
részesültek; az ingyenes népoktatás leszállította a bérnivót, nem mintha
kevesebb képesség vagy tudás kivántatnék meg ma, hanem aránylag több
fiatal ember vagy leány nyerheti el a megfelelő képesítést. Szóval
képesség, értelem és más személyes tulajdonságok épp úgy, mint bizonyos
munkálatokkal járó határozott hátrányok, csak kétféleképp emelhetik a
bérnivót, vagy azáltal, mert a kifejtendő szellemi és fizikai erő
fentartása magasabb létszinvonalat kiván meg, vagy a munkapiaczon a
kellő képességgel biró munkakeresők száma korlátoltabb.
A szervezkedés főczélja e két tendenczia előmozdítása. A tanúlt munkások
fokozatainál a jólét magasabb fokainak fentartásával és rossz vagy
szűklátkörü munkaadóknál vagy rossz üzleti viszonyoknál munkaadó
szervezetek bérlenyomó törekvéseinek ellenszegülve a termelés
fejlődéséhez megkivánt munkaviszonyok fentartásában működtek közre. Az
iparágba való belépés megakadályozásával, a termelés és a gépek
használatának korlátozásával a munka viszonylagos ritkaságát czélozták,
amely nélkül a kollektiv eljárás hatálytalan volna. Ez eljárás részben
rövidlátó és téves volt a munkások közvetlen érdekeit tekintve,
különösen az volt a munkát megtakarító gépek alkalmazásának való
ellenszegülés ott, aholt mint a nyomdaiparban a termelés olcsóbbodása
gyorsan úgy megnöveli a keresletet, hogy az átlagos munkakeresletet az
iparágban megszaporítja. Amíg a munkamegtakarító gépek és más
megtakarítások végtére is a munkások átlagát véve emelnék a béreket
anélkül, hogy a munkakeresletet csökkentenék, a haszon utáni verseny
módszere a közvetlen érdekelt munkások egyes csoportjaira pillanatnyilag
tényleg káros; és bárha idők folyamán kárpótlást nyernének is,
létfentartási eszközük korlátozása kényszeríti őket pillanatnyi érdekeik
lehető legmesszebbmenő védelmére. De nemcsak közvetlen csoportérdekeik
szempontjából védelmezhető a szervezett bérmunkások ellenállása gyors
rendszerváltozásokkal szemben, mert a gyors nagy változások, amelyeket a
haszonért való verseny késztet, távolabbi társadalmi és termelési
veszélyekkel is járnak. Amennyiben a szakszervezeti ellenállás csak a
menetét lassítja az ipari átalakulásoknak, nemcsak saját érdekeit, de
egyúttal a társadalmi érdeket is szolgálja. Az ipari törvényhozás egyes
iparágakban a munkaórákat és munkafeltételeket különbözőképp állapítván
meg, egyes iparágakban a munkásszervezkedést hatékonyabbá teszi, mint
másokban és így közrehat a bérek különböző szinvonalának emelésére és
fentartására. Ha nem lettek volna gyári törvények, ha a törvény nem
oltalmazná a munkások életét vagy nem tenne különböztetést a
foglalkoztatásnál a kor és nem szempontjából, azok az okok, amelyek a
gépezet és eljárás azon tökéletesbedését előidézték, amelyek a gyári
munkások nagyobb képzettségét és józanságát kivánják meg, sokkal
gyengébben hatottak volna és az alkalmak, melyeket a speczializált
munkások magasabb csoportjai a szervezkedésnél kihasználtak, elmaradtak
volna.
Igy látjuk, mint távolította el a technikai viszonyok, törvényhozás és
szervezkedés közrehatása a munkások egy közös alacsony nivótól,
besorozván őket egy rangfokozatban emelkedő bér és jóléti standard
szerint. Egy modern kutató sem veheti a munkát egy piacznak, amelyen
egyetlen vastörvény vagy más egyszerü formula uralkodik. Számosfajta
munka van, mindegyiknek saját piacza és ára, amint láttuk, hogy számos
föld- és tőkepiacz van. Bárha a fiatal kezdő munkás választhat
foglalkozást, a legtöbb munkásra nézve a választás igen meg van szorítva
az iparág és hely tekintetében. Az alsóbbrendü munkák, melyekhez kevés
gyakorlat és tudás kell, inkább cserélhetők fel, úgy hogy beszélhetünk a
városokban «a munkásokról», mintha egy piaczuk és áruk volna, amint
lényegében így is van. Ugyanaz áll a legtöbb női gyári munkásokról, a
legnagyobb képzettséget megkivánó munkáktól eltekintve. A legtöbb ifjú
női munkás oly gyorsan sajátítja el a megkivánt képességet, hogy
valójában csak egy piaczuk és egy áruk van. Minél magasabb a képzettség
vagy a munka minősége, az érett munkások annál kisebb irányban képesek a
kellő képzettséget megszerezni és versenyezni és annál kevésbbé lehet az
alkalmazott munkásoknak más munkával foglalkozniok. Igy a férfimunkának
határozott számu külön piaczai vannak, melyek kifelé védve vannak
befolyás ellen és így kevesebb valószinüséggel feszélyezi őket az
állandó munkakinálat feleslege. Ily helyzetben levő s így értelmesebb és
jobban fizetett munkások hatékonyabban szervezkednek egyöntetü eljárás
czéljaira, mint mások. Igy nagyobb mértékben emelhetik béreiket, mint
amennyire azt pusztán nagyobb képzettségük igazolná. Amiért egy
betűszedő átlag kétszeresét keresi meg annak, mint amit egy fonó, szövő
munkás keres, nem lehet felvennünk, hogy kétszerte képzettebb munkát
végez. A bérnivót főleg az iparágban alkalmazható munka bősége vagy
szüksége határozza meg, nem a megkivánt képzettség foka, illetve ez csak
annyiban, amennyiben az előbbire befolyással van. Amint a tőkénél, úgy a
munkánál is a szervezkedés főczélja a munka ritkaságának biztosítása
annak megakadályozása mellett, hogy a kivülről jövő munka könnyen
eláraszsza a piaczot és az iparágban a verseny szabadságát korlátozván.
Különböző iparágakban külön bérnivó előállása nem azt jelenti, hogy azon
iparágban az az irány, hogy minden munkás hetenkint vagy évente
ugyanannyi pénzt keressen. Amint a termelékenyebb tőke, vagy munka
nagyobb járadékot vagy kamatot nyer, mint a kevésbbé termelékeny, úgy a
gyorsabb, vagy jobb munkás is többet keres naponta vagy hetenkint,
nagyobb vagy kevésbbé hibás munkájának megfelelően. Miután gyorsabb vagy
jobb munkás, gépével többet állít elő, gyakran jutalmat kap bérén felül,
ami pusztán egyenértéke darabszámú munkájának. A munkafeltételnek
megfelelően igen változik a különbözet az egyesek keresményénél. Ahol a
gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek alkalmazást,
akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem lesznek nagyok. De
ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége, ugyanazon darabszám bér
mellett dolgozó munkás gyakran kétszer annyit keres, mint egy másik a
darabbér mellett.
Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző
termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke különböző
kamatozásának jó és rossz befektetésénél.
Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami munka, amint
van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az alkalmazás piaczi árát
szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az «alkalmazás határán»
levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány éve a buza quarterjének ára
36 shilling alá esett, Essexben és másutt felhagytak a rosszabban termő
buzaföldek művelésével és újra művelés alá vették, amint az árak
emelkedtek, így ismét érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos
gyárban néhány elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a
rendelések nagy számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát
ezek újból üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is
állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben igénybevett
átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés idején ideiglenesen
ez is alkalmazást nyer.
Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka, tőke és föld
áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a termelőerők egy
része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez nem jelenti
szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást. Valamely más
iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak mellett, buzatermelésre
nem alkalmas földeket legelőkül használhatnak, a szénbányászatra nem
eléggé alkalmas munkások mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a
buzaár érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a
szén ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a mezőgazdaságban
alkalmazott munkások egy része a szénbányászatnál nyer alkalmazást.
Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb használt
legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny föld és munka
alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az esetben, ha nem volna
elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól vonassék el megfelelő
munkaerő.
Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző fajú és
minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő erőkből oly
kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett, de amely
alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának emelkedése mellett
alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka határértéke így minden
iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb jövedelmezőségével változik.
A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása útján
szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld,
munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új munka vagy
tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az, amelyet már előbb is
használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték alatt volt, amennyiben
használata nem fizetődött ki, gyakran azt jelenti, hogy valami akadály
elháríttatott. Mert bizonyos a határértéken alul állott föld
termékenyebb lehet, mint a már termelő, de többe kerül a talaj
alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban alkalmazott munkaerő kitünő
bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő és gyakorlat kell. Igy iparok és
üzemek nemcsak a termelő erők növekedésénél versenyeznek, de a már
alkalmazott erőkért is. Ez a verseny a rendes útja a termelési rendben a
föld, tőke, munka, képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb
alkalmazást nyeri. Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a
termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők alkalmazásának a
versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel rá kell térnünk a
vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki közvetlenül felelős a
haszon nyeréséhez szükséges termelő erő alkalmazásáért.