Láttuk, hogy a jövedelemeloszlás valóságos folyamata azon
megszámlálhatatlan pénzbeli fizetésekből áll, melyeket az elkészült
árúczikkek árából különböző munkásoknak, tőkéseknek, földesuraknak és
üzletvezetőknek adnak, akik az árúczikkek termelésében részt vesznek.
Nemcsak a föntartási költségeket fizetik így ki, de a munka, föld, tőke
és képesség használatáért fizetett árakban a termelés minden egyes fokán
találunk oly fölösleg-elemeket, akár produktivakat, akár
inproduktivakat, amilyeneket e tényezők birtokosai a maguk részére meg
tudnak szerezni.
Ha tehát szükségesnek tartjuk azt, hogy az improduktiv fölösleg szerepét
tanulmányozzuk, akkor ezt a termelési tényezők vételében és eladásában
kell tanulmányoznunk. Vizsgálat tárgyává kell tennünk azokat a
feltételeket, amelyek alapján munkabért, járadékot, kamatot és
nyereséget lehet elérni.
Legalkalmasabb lesz, ha a föld használatáért fizetett járadékkal
kezdjük. Mert a járadék nyilvánvalóan a legegyszerűbb példáját képezi az
improduktiv fölöslegnek. Mihelyt az emberi gondolkodás a javak és a
termelés tudománya felé fordította figyelmét, észrevette, hogy a
földjáradék abban különbözik minden egyéb fizetéstől, hogy a
földbirtokos semilyen személyes tevékenységet vagy áldozatot nem hoz és
annak a fizetésnek a fejében, melyet nyer, semilyen személyes produktiv
erőt nem fejt ki. A munkás a maga munkabéreért testének termelő erejét
adja, a munkaadó elméje energiáját és idejét nyujtja haszna fejében, sőt
még a tőkés is későbbre halaszt valami mai élvezetet azért, hogy
előállítsa azt a tőkét, amely után kamatot kap. A földesúr az egyetlen,
aki mitsem tesz azért, hogy bérbeadott birtoka után jövedelmet élvez. Mi
része sem volt abban, hogy a föld arra a használatra alkalmassá legyen,
amely után járadékot élvez. Igaz, hogy néha hozzájárul ahhoz, hogy
földjét javítja, azzal, hogy termékenyebbé, vagy hozzáférhetőbbé teszi,
vagy hogy fejét töri rajta, vagy tőkét öl bele. Ám ily esetekben még egy
további jutalmat is élvez, amely bár néha bennfoglaltatik a járadékban,
valójában mégsem járadék. Mert a járadék, amely nem egyéb, mint az az
ár, amelyet a föld természetes tulajdonságainak, termékenységének,
kedvező fekvésének a használatáért fizet, nem jelenti azt a jutalmat,
amelyet a földesúr olyasmiért kap, amit végzett, sem nem jelent
biztatást arra, hogy végezzen valamit, hanem egyszerűen csak ára
bizonyos szolgálatoknak, amelyeket a természet azon kis része nyujt,
melyet magántulajdonául biztosított. Ha tehát megtisztítjuk a járadék
fogalmát azon más fizetésektől, amelyek a föld javítása czímén folynak
kezéhez, látjuk, hogy a gazdasági járadék teljesen megszolgálatlan és
teljesen improduktiv fölösleg. Növekvése és csökkenése mi hatással
sincsen a föld mennyiségére: a földesúr egyszerűen oly sokat, vagy oly
keveset vesz érte, amennyit megkapni képes. Korán és világosan
felismerték azt, hogy az ily értelemben vett járadék nem egyéb
fölöslegnél, mely élesen különbözik azoktól a fizetésektől, amelyek a
munkásokat, tőkéseket és munkaadókat arra ösztönzik, hogy erejüket
rendelkezésre bocsássák. Számos régi közgazdasági író szemében a
földjáradék volt az egyetlen fölösleg. A munkások addig versenyeztek
egymással munkaerejük árúbabocsátásában, mígnem az a munkabér, amelyet
kaptak, el nem érte azt a legalacsonyabb összeget, amely mellett magukat
föntarthatták, vagy amely mellett beleegyezhettek abba, hogy
dolgozzanak. A tőkések és a munkaadók addig versenyeztek egymással, míg
a kamat és a nyereség a minimumra nem törekedett leszállani. A munkának
e nélkülözhetetlen «költségein» túl a tőkét és a képességet a termékből
jutalmazták, ami fönmaradt, az a fölösleg a földesúrhoz vándorolt.
Ez volt az a tan, amelyet sok gondolkozó elfogadott, aki nem volt ennek
az eljárásnak a méltányosságában érdekelve és aki nem vont olyan
következtetést sem a dologból, ami a földesurak járadékjövedelmét
ellenezte volna. Ma is sok híve van e tannak, akik a magánföldtulajdon
ellen intézett támadásukat, vagy az «egyetlen adó» tanát alapítják rá.
Meggyőződésük, hogy a gazdasági járadék az egyetlen fölösleg, a
jövedelemnek egyetlen megszolgálatlan és improduktiv eleme, oly erős,
hogy azt a hatalmat tulajdonítják a földesuraknak, hogy az emelkedő
járadékokban elveszik a javak egész gyarapodását, amely javakat a modern
termelési technika állít elő, azon a puszta föntartási költségen túl,
amely a tőke és munka nélkülözhetetlen készletéhez szükséges. Nézetünk
szerint az improduktiv fölösleg a járadék.
Már most, ha a föld mennyisége teljesen korlátozott volna és teljes
monopóliumot képezne, ez a földjáradékról szóló nézet alapjában véve
helyes lenne. Valamely sziget kizárólagos és egyetlen tulajdonosa képes
lenne a földjáradék alakjában nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem minden
iparágnak a termékét megszerezni, a puszta munkaképességhez szükséges
munkabéreken és a tőke s a képesség egyéb minimális költségein felül.
Föltételeket diktálhatna egyéb termelési tényezők birtokosainak,
minthogy mindegyiktől megtagadhatná a föld használatát, amely nélkül
munkájuk, tőkéjük, vagy képességük hiábavaló volna. Voltak és még
manapság is vannak olyan földesurak, akik némely helységben még ma is
csaknem érintetlenül élveznek ilyen hatalmat. Az a földesúr, akinek
egész faluja van és a kié a faluhoz tartozó környék is, falvának a
lakóira olyan föltételeket erőltethet, amelyek szerint kénytelenek
dolgozni és élni, megállapíthatja a munkabéreket és a lakásbéreket, a
foglalkozásokat, szórakozásaikat, a lakosság vallását és politikai
nézeteit. Ha valaki ellentmond neki, szabadságában áll szülőföldjét
elhagynia és munkát és otthont találnia másutt, ha tud. Némely angol
város nagy telektulajdonosainak hasonló hatalma van sok lakója fölött.
Ha az egész város, vagy valamely lakásra, vagy kereskedelmi czélokra
különösen alkalmas városrész egész területe az övé, kiuzsorázhatja a
boltost, az orvost, vagy a munkást, akiknek kereskedése, gyakorlata,
vagy alkalmazása megköveteli, hogy abban a városban, vagy városrészben
lakjanak. A legszemlélhetőbb példát erre az a boltos nyujtja, aki a
környékbeli vevőkből él. A földesúr a bolthelyiség bérleti szerződésének
megújításakor egész világosan oly magasra emelheti a bérét, hogy
elveheti tőle egészben vagy nagyrészben azt a nyereséget, amelyet
bérlője ügyességével és szorgalmával, vagy a lakosság növekvő száma és a
szomszédos népesség emelkedő szükségletei folytán keres.
De bár a földmonopóliumnak léteznek ilyen szélső esetei, azok mégis csak
a kivételt képezik és nem a szabályt. A földesúri hatalom ritkán nem
minősül. Ritka eset, hogy a valamely czélra alkalmas föld kinálata
teljesen korlátozott lenne és különben is az egész hozzáférhető
mennyiség rendszerint nem egyetlen emberé. Ámbár a devonshirei herczegé
lehet egész Eastbourne fürdőhely, mégsem emelheti telkei bérét egy
bizonyos magasságon felül, mert ha ezt tenné, sok lakója határozná el,
hogy Bournemouth fürdőhelyen, vagy másutt telepszik meg és őket követnék
a kereskedők és iparosok. A személyek, az árúk és a tüzelőanyag
szállításának olcsóbbodásával az iparos kevésbbé van egy bizonyos
helyhez kötve, mint annakelőtte és a mozgékonyság nagyobb lehetősége
képessé teszi őt arra, hogy gyárának földet találjon. Maga az a tény,
hogy kevés számú ember tulajdonában vannak valamely város legjobb
telkei, még nem biztosítja részükre a monopólium hatalmát. A legtöbb
olyan ember, aki üzlethelyiséget, vagy lakóházat keres, nincs egy
bizonyos területhez kötve, hanem különböző telektulajdonosok üres
telkei, vagy házai között választhat. Annak daczára, hogy London még
mindig rohamosan nő és egész területe magántulajdonban van, ez a két
tény mégsem akadályozhatta meg sok szomszédos lakótelep lakásbéreinek a
közelmultban végbement nagy esését. Valamely nyomdatulajdonos czég,
amely vidéken kiván nyomdaműhelyt felállítani, a mezőgazdasági czélra
alkalmas föld áránál csekély összeggel magasabban vásárolhat, vagy
bérelhet telket. Ezt azért teheti meg, mert minden olyan földtulajdonos,
aki ily föltételek mellett visszautasítaná a nyomdász ajánlatát, jól
tudná, hogy a czég máshova fordulhat és találhat alkalmas telket. Az a
tény tehát, hogy egy város vagy ország egész földterületét aránylag
kevés egyén birja tulajdonul, nem teszi őket képessé arra, hogy a
földjáradékot annyira emeljék, hogy az az egész ipari fölösleget
föleméssze.
A földjáradék léte és összege nem a föld egyedárúsági helyzetétől, hanem
ritkaságától függ. Mindenfajta üzemhez lényeges kellék valamekkora
földterület. A bérlő, a bányatársaság, a sörfőzde, a szövőgyár, az
árúház, a füszeres, az ügyvéd kénytelen valamekkora földterület
használatát megvásárolni. Igy a földbér minden üzemben ott szerepel mint
kiadás. Mindenkinek szüksége van továbbá egy darabka földre lakása
czéljára, és így kénytelen jövedelme egy részét lakásbérre elfizetni.
Már most világosan meg kell értenünk, hogy amit ezekben az esetekben
megvásárolnak és megfizetnek a föld bére alakjában az nem egyéb, mint a
földnek egy bizonyos faja vagy használata. Amire szükségük van, az vagy
megművelhető föld, legelő, kereskedelmi kertészetre alkalmas föld,
külvárosi telek, vagy lakóház, bolt, árúház, vagy iroda czéljára
szükséges telek a város belsejében. Már most, bár minden fajtájú üzemnek
szüksége van valamekkora földterületre, egészen világos, hogy a föld
egyik üzemben sokkal jelentékenyebb szerepet játszik mint a másikban. A
mezőgazdaságban és a bányászatban döntő jelentőségű tényező: a
szabadfoglalkozásokban és a nagykereskedői-, vagy pénzüzem némely
ágaiban aránylag csekélyebb a szerepe. Már most azok az üzemek,
amelyeknek nagyon kevés földre van szükségük és amelyekre nézve nem
elsőrangú jelentőségű kérdés, hogy hol fekszik éppen az a telek,
szemmelláthatólag kedvező föltételek mellett vásárolhatják meg a föld
használatát. Mert föld iránt való keresletük csekély és a czéljaikra
alkalmas telkekben való kinálat nagy. Erős hadállásból köthetik tehát
meg a földtulajdonossal szerződésüket, mert kényszeríthetik őket arra,
hogy versenyezzenek egymással és ezáltal a bérösszegét lenyomják. A
másik oldalon, azok az üzemek, amelyeknek sok földre van szükségük, vagy
amelyek egy különleges minőségű és fekvésű földterületet követelnek,
drágán kénytelenek érte megfizetni, mert a szükségletüket képező földnem
után való keresletük nagy a hozzáférhető kinálathoz arányítva.
Irországban a földbíróságok ideje előtt a farmok bérei türhetetlen
magasságig emelkedtek, mert az ország növekvő népessége kénytelen volt
születési helye szomszédságában megélhetést keresni és az eléggé
termékeny föld meghatározott mennyiségéért egymás ellen versenyezni. A
bányatársaságoknak rendszerint alkut kell kötniök a szenet vagy vasat
tartalmazó igen korlátozott kinálatú föld tulajdonosával, vagy csekély
számú egymással versenyző tulajdonossal, mert eredményes működésükhöz
nagy területre van szükségük. Már láttuk, hogy miért képes a gyáros, nem
lévén egy meghatározott ponthoz kötve, új gyára czéljaira olcsó telket
találni, míg a helységbeli boltost szerződése megújításakor minden
esetben kiuzsorázhatják.
Az egyes különböző esetekben a különbség a föld ritkaságának nyomásából
ered. Az a tény, hogy a föld mennyisége Angliában korlátozva van és az a
további tény, hogy minden egyes város központjától alkalmas távolságra
fekvő földterület mennyisége még inkább korlátozva van, megfosztja a
földesurakat attól a hatalomtól, hogy annyit kérjenek a föld
használatáért a legtöbb czélra, amennyit tetszik. Ámbár bizonyos
helyeken bizonyos czélra szolgáló föld ritkaságából előálló nyomás (pl.
a Bond Street-en üzletek czéljára, a cityben pénzintézetek helyiségei
czéljára, némely város vagy falu határában kertek czéljára) a
földesúrnak óriási gazdasági hatalmat nyujthat, mégis a legtöbb üzleti
czélra vagy lakások czéljaira egész elfogadható áron lehet telket
találni, minthogy az alkalmas föld valóságos kínálata, bár korlátozott,
aránylag mégis nagy a kereslethez képest. Az a tény, hogy valamely
rendkivül nagy nyereségre dolgozó biztosító-társaságnak új fióküzlete
részére telekre van szüksége, nem teszi a telektulajdonost képessé arra,
hogy magasabb árat követeljen, mint amekkorát egy közönséges boltostól
vagy más üzletembertől követelhetne ugyanazért a telekért. Mert ha mi
különös előny sem fűződik az illető telekhez, a biztosítótársaság nagy
mennyiségű egymással versenyző földterület kinálatából választhat és
csak a napi vásári árat kell megfizetnie.
A föld használatának bérét tehát közvetlenül nem a föld használhatósága,
hanem ritkasága szabja meg és ez a ritkaság a hely és a czél
különbözősége szerint tér el egymástól. Lehet egy bizonyos földterület
nagyon használható és még sem nyujt járadékot. Ilyen az eset egy ujonnan
felfedezett földterületnél, amely bővében van a termékeny és
hozzáférhető földnek, de csekély a népessége. Ily helyütt csak kérni
kell jó földet vagy holdankint valami egészen csekély összeget fizetni.
Természetes tevékenysége nem teszi képessé a tulajdonosra nézve, hogy
névleges árnál vagy bérnél többhöz juthasson, mindaddig, amíg bőven van
még olyan föld, amely nem áll művelés alatt. Csak akkor, amidőn a
mezőgazdasággal foglalkozó népesség a kövér földön már sűrűn kezd élni,
úgy hogy a földnek ez a fajtája már nem marad üresen, nyújt a föld jó
árat vagy járadékot. Ha egy termékeny völgyben, mely több ember
tulajdona volt, húsz farmer részére volt hely és mindegyikük előnyös
helyet birhatott, ha csak 19 telepes volna, a bér éppen csak névleges
lenne, mert a földkinálat felülmúlná a keresletet és azáltal, hogy
mindegyik telepes versenyre hivhatná a tulajdonosokat egymással,
lenyomhatná a bért. De mihelyt 21 olyan telepes lenne, aki farmot keres,
mindnyájuk bérleti összege holdankint tekintélyes összegre emelkednék.
Amíg 19 telepes volt, bővében volt a föld, de kevés volt a munka; 21
telepes mellett bővében van a munka és ritka a föld. A föld ritkaságának
a megjelenésével érkezik meg a föld jó ára, vagy bére. Ha növekszik a
ritkaság, fölmegy az eladó vagy bérbeadó föld ára. A termékenység, a
természet hozzájárulása a mezőgazdaság produktiv tevékenységéhez ugyanaz
marad, a bér emelkedése teljesen az intenzivebb ritkaság következménye,
azaz annak a ténynek a következménye, hogy a több egyénnek van a föld
használatára szüksége.
Már most, legalább czivilizált országokban, a földet többféle czélra
lehet használni. Még mint mezőgazdasági czélra szolgáló földet
használhatjuk legelőnek vagy szántóföldnek vagy talán
gyümölcstermesztésre. Ha városhoz fekszik közel, más használata is
lehetséges, például kerti czélra, vagy külvárosi háztelkek czéljára. Ha
tehát a földnek e különféle használatát abban a sorrendben vesszük
szemügyre, amint azt itt megemlítettük, legelő, szántóföld, gyümölcsös,
kert, külvárosi telek, világos, hogy ez a sorrend egy emelkedő
bérlépcsőt mutat. Egy hektárnyi olyan föld, amely mindezekre a czélokra
használható, általában a legalacsonyabb bért mint legelő hozná be, a
legmagasabbat, mint külvárosi telek; a többi czélokra fordított
használata ekkép szélső bérösszeg között különböző béreket hozna. Már
most miért legalacsonyabb hektáronként a legelő bére és miért a
legmagasabb a telek bére? Nem azért, mert a ház vagy kert czéljára
szolgáló föld használata a maga belső értékét tekintve magasabb, mint az
állattenyésztésre szolgáló használata. A béreknek ez a változó fokozata
nem a használhatóság alapján határozódik, hanem a ritkaság változó
fokozata szerint, amelyet jelentenek és kifejeznek. Egy hektárnyi
külvárosi telek azért nyújt magas bért, mert a város mellett
megszerezhető hektárak száma szigorúan korlátozva van és a külvárosi
népesség növekszik. Itt tehát a kinálatban van a ritkaság.
Egy hold legelő csak kis járadékot hoz, mert rendszerint elegendő
mennyiségben áll rendelkezésre föld erre a czélra. Ha valamilyen
módszerrel mérsékelni tudjuk a környékbeli föld ritkaságát, olyformán,
hogy olcsó és gyors forgalmat létesítünk, mely nem túlnagy távolságban
nagy mennyiségét nyitja meg az épp oly jó, lakásra alkalmas területnek,
a közeli környékbeli fekvőségek értéke hanyatlani fog. Tiltsuk meg
külföldi szarvasmarha behozatalát és az angol legelőföldek járadéka
egyszerre emelkedni fog, annálfogva, hogy ritkasági értékhez jutottak.
Igy tehát, bár a föld által nyujtott haszon, vagy szolgáltatás az, amit
a járadékkal megvásárlunk, mégis a különböző fajta föld ritkasága az,
ami megszabja a járadék magasságát.
A szaporodó népesség fokozódó szükségletei valamely országban
ilyenformán a föld különböző hasznainak különböző árait és járadékait
teszik lehetővé, tekintetbe véve persze a készleteknek mindezen
különböző szükségletek kielégítéséhez mért arányát. Ilyenformán, ha a
földet a maga egészében vesszük, egy átlag-hold legelő mondjuk 10
shillinget hoz, egy hold búzaföld 20 shillinget, egy hold komlóföld 30
shillinget, míg agyagföld, veteményes kertek, környékbeli telkek
rendszerint átlag-holdanként magasabb árakon fognak kelni. Ezek az árak
úgy tekinthetők, mint különböző czélokra szolgáló telkek használatáért
fizetett piaczi árak. Persze ezeknek a piaczi áraknak változatos
tömegével találkozunk az ország különböző részeiben. Igy például minden
környéknek meglesz a maga kialakult ára, amelyen jó, építésre alkalmas
telket az illető időpontban vásárolni lehet.
Ezek a helyi, vagy más természetü különbségek mindannyian a ritkaság
különböző fokának kérdései, azon nyomás szerint, melyet a népességnek a
rendelkezésre álló földdel szemben mutatkozó szükséglete gyakorol.
Általában minthogy a föld valamely határozott használhatóságának,
veteményes kert, vagy építés czéljaira való alkalmasságának árát ilyen
tényezők szabják meg, a tényleg birtokba vehető föld különböző holdjai
természetszerüleg magasabb vagy alacsonyabb járadékot hajtanak azon
összeg magasságához képest, amelyet használhatóságuk képvisel.
Ha pl. a ritkaság 20 shillingnyi értéket ad holdanként a közönséges
búzaföldnek, akkor az a búzaföld, mely a közönségesnél jobb,
természetesen aránylagosan magasabb járadékot hajt, rosszabb búzaföld
aránylagosan alacsonyabbat. És ugyanez lesz az eset minden más
rendeltetésü föld járadékánál is. Amit a járadék megvásárol és megfizet,
az nem más, mint a földnek ugyanolyfokú használhatósága; akár búzatermő,
gyümölcstermő földről, avagy fekvőségről legyen is szó. Ha az egyik hold
ezen használhatóságnak nagyobb összegét adja, mint egy másik, akkor
természetesen annak járadéka is magasabb lesz, épp úgy, mint ahogy az
ügyes munkás darabbérből eredő hetibérei magasabbak az ügyetlenénél.
A közgazdaságtan sok megtévesztést tett lehetővé azáltal, hogy
«járadéktörvénnyé» próbálta emelni azon magától értetődő tényeket, hogy
a termékenyebb hold föld magasabb járadékot hoz, mint a kevésbbé
termékeny és hogy ha a legkevésbbé termelőképes hold semmiféle vagy csak
névleges járadékot hoz, akkor az a hold, amely 10 vagy 20 százalékkal
termelőképesebb, ennek a magasabb termelékenységnek egészét járadékban
fogja kifejezésre juttatni.
A tény az, hogy egyáltalán nincs járadéktörvény, hanem csupán bizonyos
számtani igazságnak alkalmazása a földárakra, mely igazságok aztán
minden tárgy elárusításánál egyaránt érvényben vannak. Azért vásárolunk
használati tárgyakat, mert valami hasznosat tartalmaznak, olyasvalamit,
amire szükségünk van és minél többet tartalmaznak abból, aminek a
kedvéért vásároljuk őket, annál többet fizetünk értük. Ha egy hold
búzaföld kétszer oly alkalmas a búzatermelésre, mint egy másik, kétszer
annyit fogunk érte fizetni; ha tizszer oly jó, tizszer annyit. [4]
A búzaföldnél, az amit vásárolunk, nem más, mint a földnek az a
tulajdonsága, hogy bizonyos mennyiségü búza létrehozására képes, amely
értékben meghaladja a termelés költségeit. Ha ez a «többlet» csupán
névleges érték, akkor az ár vagy járadék, mely nekünk jut, szintén csak
névleges lesz: ha a fölösleg nagy, a járadék is ennek megfelelőleg nagy
lesz. Ha pedig a föld művelésére szükséges munka és tőke «önköltségen»
szerezhető meg, akkor a föld használatának ára, a járadék egyforma nagy
lesz az egész többlettel.
Egyszerüen kifejezve annyit jelent ez, hogy ahol munka és tőke nagy
mennyiségben van, a föld pedig kevés, a termék egésze, amely ezen utóbbi
tényezők együttműködése után jár, a földesúr kezébe kerül. Más szóval a
járadék, azaz a föld ritkasági ára csak következménye annak, amit «a
természet takarékosságának» neveztek, vagyis annak a ténynek, hogy sok
helyen és sok ipari czél számára csak korlátozott mértékben van
termékeny és megfelelő földmennyiség.
Az «improduktiv fölösleg» jelentékeny része járadék formájában a
földbirtokoshoz kerül, – éppen ennek a ritkaságnak eredményeként. De az
a hit, hogy a fölösleg ezen eleme mindig és mindenütt jelentkezik, mivel
a természet abszolút határt szab a föld mennyiségének, nem indokolható.
A földhasználat készlete nem szabható meg. Az a puszta tény, hogy a
földfelülethez semmit sem lehet hozzá tenni és hogy a tengertől nem
lehet jelentékeny mennyiségü szárazföldet elvonni, nem jelent semmit.
Mert ami bennünket érdekel, az azon használható földek mennyisége,
melyek gazdasági czélokra fordíthatók. Az erre a czélra szolgáló
földkészlet pedig korántsem megszabott. Igy például Anglia, földkészlete
tekintetében nincsen csupán saját kisszámú holdjaira utalva. Ipari élete
és tápláléka czéljaira az egész világra számíthat. A világ pedig –
legalább is termékeny földterületek tekintetében – mindinkább
terjeszkedik. Minden új vasút Nyugat-Kanadában, minden csatornázási
tökéletesítés Egyiptomban vagy Ausztráliában, új földterületeket jelent
Nagybritannia és az egész világ gazdasági készlete szempontjából.
Ezenfelül a földmívelés technikájában meghonosított minden javítás,
amint az mind nagyobb mértékben tért hódít az egész czivilizált
világban, bár mitsem ad a művelhető földek területéhez, lényegesen
növeli a termelőerő mennyiségét, ami épp annyit jelent, mint a föld
mennyiségének szaporítása. A modern természettudomány a földmívelésre
való alkalmazásában világosan mutatja, mily óriási módon lehet a föld
termelőképességét növelni, a munka egyidejü aránylagos fokozása nélkül.
Ez pedig egyenlő értékü új, termékeny földterületek megnyitásával. A
föld belső értékeit tekintve, a bányák felfedezésének és kiaknázásának
tökéletesített módszerei, melyek lehetővé teszik szénnek és fémeknek
szerzését és napvilágra juttatását, rendkivüli módon szaporítják a
rendelkezésünkre álló készleteket. Ha pedig a földnek termékenységétől
és kincseitől felszinének építés és más foglalkozások útján történő
hasznosítása felé fordulunk, nem kell azt hinnünk, hogy az az
értékemelkedés, mely a fokozódó telekértékemelkedésben jut kifejezésre,
határtalan és szükségszerü. Az olcsóbb, gyorsabb és kényelmesebb
forgalmi viszonyok óriási módon növelik az ily czélokra hasznosítható
föld mennyiségét és így csökkentik ritkasági értékét. Az a hatás, melyet
az olcsó villamos vasuti és motorszolgálat hivatva van a _városi_
telekárak olcsóbbá tétele tekintetében létrehozni, igen jelentékeny.
Ha a népesség szaporodása lépést tartana ezekkel a tökéletesítésekkel,
avagy ha a népesség, bár lassúbb tempóban szaporodva, az életformákat
fejlesztené, a fogyasztást növelné és így nagyobb követelményeket
támasztana a földdel szemben, nagyobbmérvü táplálék, lakás- és egyéb
anyagi szükségleteinek fokozódása által, a föld ritkasága kétségtelenül
arra képesítené a földbirtokosokat, hogy a járadékban a fölöslegnek egy
nagyobb arányát biztosítsák maguknak. Eddig azonban, legalább is a
czivilizált világban éppen az ellenkező tendenczia érvényesül:
elenyészően csekély népességszaporulat, karöltve a rendelkezésre álló
föld fokozódó mennyiségével. Nagybritanniában, jóllehet a városi élet
fejlődése a környékbeli fekvőségeknek nagy értékemelkedéséhez vezetett,
a földnek a vagyonfölöslegben való teljes részesedése mondhatni
fokozatosan csökkent az utolsó évszázad folyamán; persze nem abszolut
módon, csak viszonylag. Ámbár pontos számbeli megállapítások
lehetetlenek, nagy mértékben valószinü, hogy Nagybritannia nemzeti
jövedelme jelentékenyen nagyobb arányokban növekedett, mint a járadékok
összessége.
Ha a föld ritkasága járadékot létesít, valamely másik termelési tényező
ritkasága: a tőkéé, a munkáé, vagy valamely jártasságé, hasonló
eredménnyel jár. Csak egy különbség van. Tekintve, hogy a földbirtokos
semmiféle olyan áldozatot nem hoz, amely ellenszolgáltatást igényelne, a
járadék egésze ritkasági érték. Azonban, mint láttuk, a munka, az üzleti
képesség és a tőke oly befektetések, melyek a terméktől elvárják
fentartásuk és növekvésük költségeinek megtérítését is. Csak az, amit
mindezeken felül szerez, felel meg a járadéknak. Ámde, ha ezen többi
tényező bármelyik tulajdonosa abba a helyzetbe juthatna, amelyet a
földbirtokosok foglalnak el, amikor járadékot húznak, vagyis, ha ezek is
képesek arra, hogy tényezőjüket ritkává tegyék, hasonló fölöslegre
tehetnek szert.
Annálfogva, hogy a tőkések rendszerint versenyeznek egymással, gyakori
az a föltevés, hogy az a kamat, melyet ők nyernek, nem tartalmazhat
fölösleget, vagy ritkasági értéket. Közismertek azok a leírások, melyek
arról szólnak, miképp folynak a megtakarítások a beruházások különböző
csatornáin keresztül az ipari szervezetbe és hogy töltik meg szabad
áramlásuknál fogva az összes utakat a tőke felhasználásának
lehetőségével, olyannyira, hogy végül minden kamat egy bizonyos alacsony
átlagra kényszerül, melynek minimuma éppen elegendő arra, hogy a
megtakarításokat eszközlő közönséget a megtakarítás tényére rábirják.
Ezekben a leirásokban azonban két olyan feltevés van, mely számos
tőkefelhasználási lehetőség szempontjából hibás. Az első feltevés az,
hogy minden tőke szabadon folyhatik minden vállalatba, keresve a
legbusásabb beruházást. A másik az, hogy az ipar egyetlen ágában sem
válhatik a tőke oly ritkává, mint válhatik a föld és munka. Az első
feltevés hibás voltát minden üzletember megerősítheti. A nagy mértékben
jövedelmező iparágak minden országban körülsánczolhatók kivülről jövő
benyomulók ellen, úgy hogy csak az itt alkalmazott kedvezményes tőke
érheti el magas osztalékait. Ha ilyen üzletek czéljaira, vagy pedig azok
kiterjesztése érdekében több tőke szükséges, csak már benlévő
részvényesek vagy más előnyben részesített személyek képesek az
invesztálás alkalmával élni: ha pedig a nagyközönségtől kell a tőkét
beszerezni, azt a piaczi áron veszik, kölcsönzik és azok, akik a
kölcsönt adják, nem osztoznak a társaság nagy jövedelmeiben. Jól
elhelyezkedett tőkések nem bocsátanak külső embereket a tűzhöz, vagyis
nem részeltetik őket abban a magas nyereségben, melyet tőkéjük
«megkeresni» segíthetne nekik.
A modern gazdasági élet minden fejlődött ágában vannak egyes üzemek,
amelyek tőkéjüknek magas jutalmát nyerik el: néha egyesülés útján vagy
üzleti szervezkedés által egész iparágak is ilyen helyzetbe juthatnak. A
közönséges tőkebefektető vagy nem képes megtakarított pénzét ily
iparágakba fektetni, vagy már meglevő részvényeket kell oly feltételek
mellett vásárolnia, amelyek csak minimális nyereséget nyujtanak számára,
bár az eladó a jövendő anticzipált nagy nyereségeit is betudja az árba.
A nagy gyárakban, a hasznothajtó bányavidékeken, egyes szárazföldi vagy
tengeri szállítási üzleti ágakban, a félig közszolgálatnak tekinthető
üzemekben, némely szétosztó ipari- vagy kereskedelmi üzletágban, a
banküzletben, a biztosítási- és pénzüzletben jól elhelyezett tőkék nagy
tömegei találhatók, amelyek eredeti, vagy mostani tulajdonosaiknak a
szabad versenybeli kamatlábnál sokkal magasabb kamatot hoznak. Későbbi
vizsgálataink meg fognak ismertetni bennünket azon előnyök
természetével, amelyeket az ily tőkék élveznek. E helyütt elegendő, ha
arról a fontos tényről megemlékezünk, hogy léteznek. A tőke minden
tulajdonosa között nincs meg a versenynek az a tökéletes szabadsága,
amely minden kamatot lehozna egy közös minimum szinvonalára. Nagy tömegü
tőkék emelkedtek fel a kamatláb különböző magasabb vonalaiig. Még azt
sem állíthatjuk e magasabb jövedelmekről, hogy szerencsés viszonyok vagy
ipari fellendülések idejében találhatók csak fel. Noha minden osztalék
hullámzásnak van alávetve, ezek az erős, védett üzemek kevésbbé
szenvednek ily hullámzástól, mint a többiek és normális, átlagos
jövedelmük hosszú időn át bizonyítja azt, hogy megvan az a hatalmuk,
hogy «fölösleget» jövedelmezzenek.
A modern üzleti világ egyszerü tényei azt mutatják, hogy a tőke éppúgy
képes az improduktiv feleslegből részt nyerni, mint a föld. Ugyanazon az
úton is nyeri el, azaz a ritkaság által. Ámde míg a föld természetes
ritkaság útján jut fölösleghez, addig a tőke ezt úgy éri el, hogy
ritkává teszi magát, azaz mesterségesen visszatartja a szabad tőke
beözönlését a gazdasági élet bizonyos csatornáiba. Ezek a visszatartó,
korlátozó intézkedések, akár a nyersanyagok vagy természeti erő, vagy
fekvés előnyeinek a biztosításában állanak, akár vámvédelemben, vagy
állami segélyezésben, akár üzleti megegyezésben, vagy egyesülésben (pl.
kartellek vagy trösztök) nyilatkoznak, mind akadályát jelentik a tőke
valamely üzembe szabadon való belépésének, mely üzem így a korlátolt
kinálatért ritkasági kamatlábat biztosíthat. Gondolja-e valaki például,
hogy ha bármely társulat nyithatna Angliában olyan banküzletet, mely
valóban egyenlő föltételek mellett versenyezhetne a már meglevő
bankokkal, a befizetett tőke jövedelme ebben az üzletágban ugyanannyi
volna, mint ma? Ha a tőkét kedvező helyzetbe hozzuk, úgy, hogy a szabad
versenytől el legyen zárva, a fölösleget épp úgy táplálja és
felnöveszti, mint a föld. Az a tény, hogy az egész járadék «improduktiv
fölösleg», míg a kamatnak egyrésze megszolgált jövedelmet képez, ne
térítsen el bennünket annak a fölismerésétől, hogy a fölösleg e két faja
azonos. Mindkettejük meg nem szolgált jövedelmet jelent, amely csak
azért áll elő, mert a föld természetesen létrejövő, vagy a tőke
mesterségesen előidézett ritkasága e ritka tényezők tulajdonosát abba a
helyzetbe juttatja, hogy azt az egész termék-fölösleget magának tartsa
meg, amely nagyobb számmal található (tehát nem ritka) tényezők puszta,
termelési költségeinek levonása után megmarad.
Ha a «járadék» kifejezést alkalmazzuk a termelési tényezők ritkasága
fejében történő fizetések minden alakjára, akkor ez a kamat-fölösleg
szintén járadékot képez. De ugyanez az a jutalom is, amelyet néha az
üzleti ügyesség, vagy a munka a maga képességeihez mért munkabéren felül
magának biztosítani tud. Nem ismeretlenek az olyan esetek, midőn egyes
munkáscsoportok a ritkaság előnyét élvezik a termelés többi tényezőjéhez
képest és ezáltal képessé válnak a munka napi keresletét felülmuló
munkabér-járadék elérésére. Ily esetek új országokban fordulnak elő,
ahol bővében a termékeny szüz talaj és ahova a tőke könnyebben özönlik,
mint a munkáskéz. Jól szervezett iparágakban a szakszervezetek némelykor
képesek voltak egy időre ilyen ritkasági béreket elérni olyan
városokban, amelyekben a tőke bővében volt. Ám ezeket az eseteket
kivételeseknek kell tekintenünk, mihelyt a munkapiacz viszonyainak
teljesebb elemzése áll előttünk. Csak az emberi termelő erő magasabb
alakjai, amelyeket az «ügyesség» elnevezéssel jelöltünk meg, képesek
rendes körülmények között ily ritkasági fizetéseket elérni. A
földjáradékhoz és a tőkejáradékhoz hozzákapcsolhatjuk még ezt az «üzleti
ügyesség járadékát» is. Már most sokan, akik megengedik, hogy a
földjáradék meg nem szolgált jövedelmet képez és akik elismerik, hogy a
tőke gyakran túlmagas osztalékban részesül, hajlandók azon a nézeten
fennakadni, hogy az üzleti ügyesség jutalmának bármely része is helyesen
volna ez alá a megjelölés alá vonható. Ez részben annak a ténynek a
következménye, hogy míg a földbirtokos és a tőkés földje és tőkéje
hozadékából tétlenül élhet, a legügyesebb ember is gyakran állandóan
fárad személyesen és fogyasztja termelő erejét. Nemcsak az róla az
általános hiedelem, hogy rosszul van fizetve, hanem az is, hogy káros
üzleti politika a fizetésének a szűkre szabása. A feltalálók, szervezők,
felügyelők, tisztviselők, ügyvédek, orvosok, művészek, mindenfajta
tanult gépkezelők és szerelők személyes képességét és ügyességét oly
fizetésben kell részesíteni, hogy legjobb munkaképességük kifejtésére
ösztönözzük őket, mert mennél magasabbrendű a használhatóságuk minősége,
annál nagyobb kár, ha elmulasztjuk azt legjobb alakjában értékesíteni.
Minthogy az ilyen munka természete, amely lényegében értelmiségi,
erkölcsi és művészi elemekből áll, kizárja azt, hogy reá azt a szokásos
darab- és időmértéket alkalmazzuk, amely a legtöbb kézimunkás
fizetésének megállapításánál szerepet játszik, mindenki úgy érzi, hogy
bő jutalomban tanácsos a képességét és ügyességét részesíteni, ha
helyesen kivánunk eljárni. Ahol az üzleti ügyesség olcsó megvásárlására
tettek kisérletet, mint ahogy az néha a szövetkezeti mozgalomban, vagy a
városi igazgatás terén előfordult, ezt a közgazdasági leczkét borzasztó
következmények árán kellett megtanulniuk.
Ám annak a nehézségnek, mely azon fizetés magassága megállapításánál
felmerül, mely a gazdasági képességek és ügyesség különböző fajainak az
ösztönzésére és megtartására elégséges, nem szabad bennünket arra a
következtetésre vezetnie, hogy az ügyesség minden pénzt megér, amit csak
el tud érni, abban az értelemben, hogy nem működnék olyan jól, ha
alacsonyabb fizetésben részesülne. Jelenleg Angliában az elismert
elsőrangú orvosok között a nehéz műtét díját kb. 100 font sterlingre
tehetjük. Egy privát beteg nem kaphatja ezt meg olcsóbban és ha van rá
pénze, megéri neki, hogy e díjat meg is fizesse. Egy bizonyos értelemben
tehát úgy látszik, hogy ez az a dijazás, amely a tudás és ügyesség e
fajának előhivására nélkülözhetetlen. Ám nagyon könnyen meglehet, hogy
Németországban ugyanaz a műtét ugyanazzal a tudással és ügyességgel
végezve csak 40 fontba kerül, Svájczban pedig csak 20 fontba. Miért
ennyivel olcsóbb ez más országban? Két okból. Először, mert a magasabb-
és a szakoktatás szélesebbkörü lehetősége Németországban és Svájczban a
természetes tehetségeket nagyobb arányban hozza felszinre. Ezen az úton
az elsőrangú sebészi tehetségek kinálata növekednék. A másik oldalon
azoknak a gazdag családoknak a számaránya, amelyek 100 fontot
fizethetnének, kisebb Németországban és Svájczban, úgy hogy a műtétek
után való tényleges kereslet ilyen árban kisebb volna, mint Angliában.
Igy a nagyobb kinálat és a kisebb kereslet mellett ennek a díjnak esnie
kell. Amíg tehát Angliában 100 fontot kell jelenleg ezért a műtétért
fizetnem, a szélesebb körre terjedő és jobb közoktatás több elsőrendü
sebészt vetne felszinre és ugyanezt az ügyességet mondjuk 20 fontért
vásárolhatnám meg. Bár tehát első pillanatra úgy látszhatik, mintha 100
font volna az a dijazás, amely feltétlenül szükséges és méltányos is a
természetes ügyesség valamely neméért, mégis nyilvánvaló, hogy ebből 80
font egyszerüen ritkasági járadék, amely a ritkaság fokának megfelelően
emelkedik, vagy esik.
Vagy vegyük például valamely nagy angol város magasabbrangú
tisztviselőit. Helytelen politikának szokták azt tartani, hogy az ily
egyének 1000–1500 font sterlingnél (24,000–36,000 K-nál) alacsonyabb
javadalmazásban részesüljenek képességeikért. Ámde Németországban, vagy
Francziaországban legalább is épp oly megfelelő egyének mintegy félannyi
fizetést húznak az ily állásokban. Ennek a jelenségnek a magyarázata
kézenfekvő: egyfelől a tanulási alkalmak nagyobb egyenlősége, másfelől
kevesebb alkalom arra, hogy megfelelő képességü emberek más olyan
pályákra lépjenek, amelyeken nagy jövedelem-fölöslegeket gyakran lehet
szerezni; ez a két körülmény e közhivatali állásokra nagyobb számban
viszi oda a kellő képesítésü pályázókat. Fel szokták néha hozni azt az
érvet is, hogy szükség van néhány magas fizetésü állásra csalétekül,
hogy így a köz- vagy magánhivatalnoki pályákra, melyeken annyi az üres
állás, a megfelelő képességü egyének kellő mennyiségben való
jelentkezése biztosítva legyen. De akár hivatali fizetésekről, akár
üzleti haszonról, akár szabad foglalkozások díjazásáról beszélünk, ez a
szerencsejátékszerü csalogatása a munkaerőnek igen helytelen
gazdálkodás. A küzdő orvosok és mérnökök alacsony, sőt gyakran
éhbérszerü díjai gazdaságilag semmiképpen sem védik meg annak a nézetnek
a helyességét, hogy e pályák élén néhány, igen kis számú egyén rendkivül
nagy jövedelemmel rendelkezik. Semmiképp sem igazolható, hogy bármekkora
is a jövedelmük a jelen viszonyok között, ez a jövedelem személyes
szolgálatuk igazságos és állandó mértéke szerint alakult. Sőt valóban
teljesen nyilvánvaló, hogy a mint a kedvező helyzetben levő vagy
vámvédelemben részesülő tőkések bizonyos csoportjai igen nagy
kamatjövedelmet élvezhetnek, úgy a szabad foglalkozású hivatalnok és
üzleti pályán levő egyes ügyes emberek vagy csoportok túlmagas fizetést,
díjazást, vagy hasznot húzhatnak. Ezek a fizetések ugyanolyan
természetüek, mint a földjáradék; mind nem egyebek, mint a termelés egy
olyan tényezője részére folyósított ritkasági fizetések, amely tényező
természettől fogva, vagy mesterséges módon nem nyujtja a kellő
kinálatot.
Ily magyarázat mellett világos, hogy a termékek azon fölöslege, mely a
fejlődési költségek alakjában nem oszlik meg, a különböző termelési
tényezők tulajdonosai között oszlik szét e tulajdonosok nyomása
arányában. A termelés rendszerének különböző részeiben aztán mindig más
csatornába folyik az improduktiv fölösleg. Egyik országban és egyik
iparágban a föld a leghatalmasabb és legkeresettebb és a fölösleg
legnagyobb része a földbérben megy el; a másik országban és másik
iparágban a tőke és a személyes képesség és ügyesség kevés és a föld van
aránylag bővében és így itt a kamat s a fizetés és haszon alakjában
fizetik el a legtöbb fölösleget.
A fölösleg megoszlásáról szóló ez általános következtetésünket a józan
ész és a köztudat is megerősíti minden olyan országban, amelyben a
nemzeti vagyon növekvőben van. Annak a megfigyelésnek például, hogy
olyan országban, mint amilyen Nagybritannia, a földesurak azok a
főörökösök, akik a földjáradék alakjában minden vagyonfölösleget a
magukévá tesznek, ellentmond a tények egyszerü tanusága. Még a
«gazdasági járadék» legtágabb értelmezése mellett sem becsülhetjük e
jövedelem-fölösleget a nemzeti jövedelem kb. 15 százalékánál többre, a
valóságot jobban megközelítő számítás szerint pedig csak 10 százalékot
szabad felvennünk. Kétségtelen, hogy igen sok vagyonos család él
fényüzésben és semmittevés közt más jövedelemből, mint amit a
földjáradék nyujt. Sőt valóban nagy okunk van azt hinni, hogy a brit
nemzeti jövedelemnek az a része, mely osztalékokból és üzleti haszonból
ered, az elmult század folyamán sokkal gyorsabban növekedett, mint a
földjáradék. És bár ez osztalékokból és haszonból sokat számíthatunk be,
ha helyesen kivánunk eljárni, a modern ipari és kereskedelmi életben a
növekvő tőke és szervező erő fentartási és fejlődési költségeire, nem
lehet kérdéses, hogy e jövedelem nagyrésze meg nem szolgált, vagy
«ritkasági» kereset, amely nem jár élvezői részéről mi megfelelő
erőfeszítéssel, vagy áldozattal sem. Manap a legtöbb haladott ipari és
kereskedelmi életnek örvendő országban a leggazdagabb emberek vagyonuk
legfőbb részét nem a földből szerzik, hanem abból, hogy az ipar, a
közlekedés, a pénzüzlet és a piaczok felett való uralkodás egyéb
eszközeit a kezükben tartják.
FÜGGELÉK. Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás.
Az a jelentős szerep, melyet fejtegetéseink során az improduktiv
fölöslegnek juttattunk, szükségessé teszi, hogy ehelyütt eloszlassunk
egy félreértést, mely felmerülhet annak a megállapítása tekintetében,
minő helyet foglal az el az improduktiv fölösleg iparban. Ámbár e
járadékok, a túlmagas kamat és a többi elemek, melyek ebben a
fölöslegben benfoglaltatnak, semmiféle hasznos szolgálatot nem végeznek
abban a tekintetben, hogy azok élvezőit ipari tevékenységre sarkalják,
mégis úgylátszik, hogy az iparra gyakorolt általános hatásuk üdvös. Az a
fényüzésre fordított kiadás, melyet lehetővé tesznek, az iparágak nagy
részét birja tevékenységre, az a rész pedig, amelyet nem költenek el,
hanem megtakarítanak, hozzájárul a nemzeti tőke növeléséhez. Ennélfogva,
bár ez a fölösleg nem produktiv oly értelemben, hogy fentartaná vagy
felkeltené azoknak a termelő energiáját, akik munkanélküli jövedelemként
nyerik azt el, mégis produktivnak tarthatjuk további
felhasználhatóságánál fogva, akár elköltik, akár megtakarítják. Ámde
közelebbről vizsgálva a dolgot, ez a feltevés megdől. Ha ugyanis
szemügyre vesszük azt a részt, amelyet fényüzésre költenek, azt látjuk,
hogy az semmit sem juttat az ipari élet egészének. Ha improduktiv
fölösleg helyett valamely egyenletesebb szétosztási művelet által nem a
járadék vagy nagymérvü haszon elnyerőjének, hanem mint az eredményes
munka bére a munkás számára jutna, épp oly mértékben kereslet tárgyát
tevő árúkra használódott volna fel. Ezek az árúk, ahelyett, hogy a
gazdagok fényüző czéljait szolgálnák, munkáscsaládok életének
kényelmesebbé tételére volnának fordíthatók. Ahelyett, hogy a fényüzési
czikkeket szolgáltató iparágak számára szükséges munkaalkalmat
szaporítanák, a növekvő munkaalkalom ugyanekkora mennyiségének azokban
az iparágakban való felhasználását segítenék elő, amelyek a
munkásosztály kényelmi czikkeit termelik. Ámde a fényüzési czikkek
fogyasztása mitsem juttat a termelési rendszer munkaképességének, míg a
munkásosztályra fordított kiadások a munkaerőnek nagyobbmérvü
hatékonyságát eredményeznék. Ennyit az improduktiv fölösleg fényüzésre
fordított részéről.
Ugy látszik, mintha az a rész, amelyet megtakarítanak, minden
körülmények között hasznos volna az ipari életre nézve. Az improduktiv
fölösleg, megtakarítva és a tőke új formáivá alakítva át – mondhatná
valaki – épp oly üdvös, mint a magasabb munkabér, mely arra szolgál,
hogy a munkáscsaládok termelőképességét növelje. Több tőke épp oly
hasznos, mint több munkaerő.
Nem lehet azonban eleve elfogadni azt, hogy az a fölösleg, amelyet
megtakarítanak, hogy aztán nagyobb tőkébe olvasszák be, szükségképpen
oly mértékben használható fel gazdaságilag, mintha az a jövedelem,
amelyből ez a fölösleg származott, a munkabér emelésére, vagy a munka
hatékonyságára fordíttatott volna. Felismertük ugyanis azt, hogy a
gazdasági fejlődés a termelés különböző tényezőinek helyes arányban való
növekedésétől függ. Ha tehát valami oly irányzat volna kimutatható, mely
szerint az új tőkék szaporulata gyorsabb tempóban történik, mint a munka
hatékonyságának fokozása, ily tendenczia kártékony volna társadalmi
szempontból nézve. Az improduktiv fölöslegek nagy tömegeinek
«megtakarítása» azonban szakasztott ilyen pazarlást jelent. Mert ha a
gazdasági élet tőke-épületén nagyszabású toldásokat végzünk, a munka
termelékenysége pedig nem növekedett ezzel aránylagosan, két káros
hatást eredményez. Elsősorban is felborítja a termelési tényezőknek
egymáshoz való viszonyát, annálfogva, hogy a munka mögötte marad a
tőkének, mint termelési erőforrásnak. Másodszor a termelést túlviszi
azon a fokon, amely szükséges ahhoz, hogy a fogyasztókat árúkkal lássuk
el. Ennek következményeképpen időközi zavarokat eredményez a piaczokon,
amelyek üzleti depressziókban jutnak kifejezésre. Elkerülhetetlen
eredménye ez annak a szétosztásnak, amely improduktiv fölösleget létesít
oly jövedelemből, amely szükséges volna a bérmunkások munkaképességének
fokozására. Mert a bérmunkások növekvő fogyasztása, tekintve, hogy ők
képviselik a fogyasztók óriási többségét, szükséges avégből, hogy a
gazdasági rendből az elfogyasztható árúk mindinkább növekvő tömegei
kivihetők legyenek. Ez annyit jelent, hogy a termelési fölöslegből egy
fejlődő társadalomban a jövedelemnek csak korlátolt mennyisége
fordítható eredményes tőkésítésre, miután a többletre szükség van a
fogyasztás általános mérvének emelésére, hogy ezáltal ez az új tőke és
az új munkaerő teljes felhasználhatósága biztosítható legyen. A
legjelentősebb pazarlás az improduktiv fölöslegek felhalmozásánál abban
áll, hogy az új tőkének túlzott mennyiségét hívja életre, a különböző
fajtájú gyártelepek oly gyors növekvését hozza magával, hogy egy további
kisérlet az ipari szervezet működtetésére, csakhamar túltermelést hoz
magával, melyet az árak hanyatlása és az ipari folyamatok hirtelen
megállása követ. Ez az állapot pedig addig tart, amíg a többletet
ledolgozták, az üzlet felfrissül és a hiányos fogyasztás, túlzott
megtakarítás, túltermelés és ezt követő depresszió circulus viciosusa
újra visszatér.