Mint látjuk, a termelés eredménye, amely a közület valóságos jövedelmét
képezi, teljesen szétoszlik azokra a fizetésekre, amelyek a munkának,
földnek, tőkének, képességnek a birtokosai kezéhez az erők használata
fejében folynak. A termelés különböző stádiumaiban eszközölt ilyen
fizetések a _termelési költségek_.
E fizetésekkel fedezve kell lennie egy megállapodott termelési
rendszerben a termelési szervezet fentartásának, vagyis a különböző erők
jelen nagyságukban és hatékonyságukban való megtartásának. Egy fejlődő
termelési rendszerben, amilyet eddig megismertünk, ezenkivül elő kell
idéznünk a szervezet növekedését és javítását. Valamely megállapodott
rendszernél a fizetések egész összegét, amely az erők birtokosainak
pénzbeli jövedelmét képezi, használati czikkek beszerzésére fordítanák,
a termelő eljárások különböző sorozatai által előállított javakra és
szolgálatokra. Mihelyt megvennék e javakat és szolgálatokat, elvonnák
őket a termelési rendtől és elhasználnák.
Fejlődő rendszernél az erők birtokosai jövedelmének egy része nem
használati javakra, hanem új berendezésre és a termelő tőke más
alakjaira fordíttatnék, amelyek megvásárlásuk után a termelési
szervezetben állandóan megmaradnának és a termelő javak termelőségét
növelnék.
De ha a termelési rend nagysága és hatékonysága növelendő, nemcsak a
tőke nagysága és hatékonysága fokozásáról kell gondoskodni, hanem a
munka és képesség megfelelő mérvű növeléséről is. Már pedig a munka és
készpénz e növelése oly fogyasztási javak vételével érhető el, melyek
fogyasztása előmozdítja a gazdasági termelékenységet, szemben az
olyanokkal, melyek nem így hatnak; azaz produktiv kiadással érhető el,
improduktiv helyett. Ha a pénzt megtakarító emberek több, vagy jobb
termelő gépezetet adnak, tevékenységük csak úgy érvényesül teljesen, ha
általában oly javakra költenek, amelyek nagyobb mennyiségü és jobb
minőségü munkát és képességet hoznak létre.
Ezzel nem azt mondjuk, hogy minden olyan fogyasztási kiadás, mely a
szórakozási vagy kényelmi kiadások közé tartozik és mely közvetlenül nem
mozdítja elő a gazdasági termelékenységet, feltétlenül pazarlást jelent
és kárt okoz. Mert az életnek nemcsak gazdasági czéljai vannak. De benne
foglaltatik előbbi állításunkban, hogy az ily kiadással gondoskodás
történjék a munka és képesség javításáról és növeléséről, úgy hogy az
lépést tartson a tőkeszervezet növekedésével és javulásával. (A föld
nagyobb mérvü használata, mivel új tőkebefektetéssel érik el pl.
útépítéssel, nem igényli azt, hogy külön vegyük szemügyre.) Fejlődő
termelési rendszerben tehát a jövedelmet háromféleképp használják fel.
Egy részt a különböző erők fentartási költségeire, a másikat a
fejlesztésre és a harmadikat a terméketlen kiadásokra fordítják. Minden
termelő erőnek külön fentartási költsége van. Először is a munkát vegyük
szemügyre. A fentartási költség jelenti az életszükségletekről való
gondoskodást a különböző rangu munkásoknál és további kiadásokat a
munkának a jelen termékenység szinvonalán való megtartására. Ezt
rendesen megélhetési bérnek hivják és éppen csak arra elég, hogy a
munkást képessé tegye és rábirja a munkára és arra, hogy elég nagyszámu
családot neveljen fel ahhoz, hogy ha kidől, helyettesítető legyen. A
munka különböző fajainál és minőségénél a létfentartási alap különböző.
Bizonyos egyéni különbségek is vannak minden foglalkozásnál, a munkások
fizikuma és egyéb körülményeik szerint. Ez a gondoskodás fel- és
elhasználási alapnak vehető, és nem egyéb annál a minimumnál, amely felé
való állandó tendencziát véltek fenforogni a «vasbértörvény» szerint.
Ahol a munka nagyobbfoku ügyességet és értelmet kiván meg, e puszta
létfentartás jóval a fizikai lét fentartásán felül emelkedhetik és
mellette gondoskodás történik a nevelésről, üdülésről és másfajta
kiadásokról is, amennyiben a fizikai és szellemi erő meglevő
tőkepénzének fentartására szükségesek. Az igazgatási vagy hivatásbeli
képesség, még ha az életnívó bevett szerepétől el is tekintünk,
létfentartó fizetésül aránylag magas bért igényelhet.
Az emberi erők létfentartó béréhez hozzáadandó a tőkéről és a földről
való megfelelő gondoskodás. Itt egy fontos megkülönböztetést kell
tennünk. A munka fentartásáról való gondoskodás rendesen a bér
legnagyobb részét teszi. De a tőke fentartásáért való fizetés nem
foglaltatik benn a kamatban, sem a föld fentartásáért való járadékban. A
tőke fentartása egy törlesztési alapból történik, amelyet a berendezés
elhasznált, vagy amelyet régi alakjainak stb. pótlására fordítanak. A
kamat nem egyéb, mint e törlesztés eszközlésén felül történő fizetés a
tőke birtokosai javára. Hasonlóképp áll a dolog a földdel; itt a földből
kivont termelő erők helyettesítéséről való gondoskodás nem járadék s a
bérlő köteles a föld termelő erejét fentartani és járadékot is fizetni.
A gazdasági járadék épp úgy, mint a kamat, a termelő erő fentartásáról
való gondoskodáson kivül és felül való fokozott fizetés.
A termelési rend fentartási költségei tehát 1. azon létfentartó bérekből
és fizetésekből állanak, amelyek a munka és képesség különböző fajaiért
teljesíttetnek, 2. a tőke és föld különböző fajainak fentartására
szolgáló különféle fel- és elhasználási alapokból állanak. Ezek vehetők
a termék első megterhelésének. Ha megfelelő gondoskodás nincs róluk, a
rendszer elpusztul, szervezete felbomlik, termelő ereje csökken. Ily
pusztulás előfordul néha még oly országokban is, ahol a termelés
fejlettsége igen nagyfoku. Rossz bérleti rendszer mellett a gazdálkodók
leronthatják a földet. A részvényesek nyomása folytán a vasút vagy
vállalat nem gondoskodhatik megfelelően törlesztési és biztosítási
alapról; vagy egy telefon, vagy közúti vasúti üzem, mikor arról van szó,
hogy köztulajdonba menjen át, elmulaszthatja berendezését teljes
hatékonyságában fentartani. Ily esetek azonban abnormálisak. Általában a
termelés vezetőinek és urainak nyilvánvaló érdeke biztosítja a
fentartási költségek megfizetését.
Ha az egész termék a fentartási költségekbe menne fel, nem lehetne
fejlődésről szó. De ha valami fölösleg marad, miután ezekről gondoskodás
történt, az egészben, vagy részben a termelési rendszer növelésére, vagy
minősége javítására fordítható. Az e czélra eszközölt kiadásokat
_fejlődési költségeknek_ nevezhetjük. Ezek azokból a minimális
fizetésekből állanak, amelyek a termelés megnövekedett szervezetében a
kellő együttműködéshez szükséges munka-, föld-, tőke- és képességtöbblet
különböző fajainak és mennyiségének termelésére való ösztönzésül
teljesítendők. Mindegyik többlet megkivánja azt, hogy a már meglevő
tényezők puszta fentartásának a biztosítására szükséges buzdításon felül
még külön ösztönzésben is legyen része. Több, vagy jobb munka csak a
létfentartási bérnél nagyobbal érhető el. A termékenység e fejlődési
bére különböző úton-módon éri el az illető iparágban, vagy egész
termelési rendben a munkakinálat növelését és javítását. Azzal a
magasabb életszinvonallal, amelyet megenged, a munkásoknál jobb testi
erőt és erkölcsöket eredményez. A jobb táplálkozás, lakás és ruházat az
otthont emeli, az önérzetet, az értelmet fejleszti; nagyobb műveltségnek
nyit teret, ami viszont a pénz és szabad idő helyesebb felhasználásában
hozza meg gyümölcsét, valamint magasabb szükségletek keletkezésében és
kielégítésében. A munkás testi és szellemi fejlődésének gazdasági
jelentősége a munkaerő nagyobb mennyiségében, vagy jobb minőségében
rejlik, amelyet a munkás kifejthet és amelynek kifejtésére rábirják.
Talán a legfontosabb közvetlen eredmény a gyermekek gondosabb nevelése
és evvel a következő nemzedék termelőképességének emelése. _A magas
bérek e gazdaságossága_ természetesen bizonyos veszteséggel is jár,
egyéni, jellembeli fogyatékosságok, rossz szokások folytán, amelyek a
haladás és termékenység mérvét csökkentik. De az a megszokott példa,
hogy a bérek gyors emelkedése az italra való költekezés emelkedésével
jár, csak múló és kivételes hatásu lehet.
Bárha a legtöbb czivilizált államban a bérek általános emelkedése nem
vonja a születések emelkedését maga után, mégis a még mindig magas
gyermekhalandóság csökkentésével, a dolgos, termelékeny élet
meghosszabbításával, a munka nagyobb mozgékonyságának előidézésével,
amelynek következtében a munkások a világ minden részéről oda tódúlnak,
ahol munkájok a legtermékenyebb, a fejlődő termelési rendben a
munkakinálat mennyiségét és hatékonyságát növeli. A nagyobb és jobb
kinálat megteremtéséhez és fentartásához megkivánt jövedelem összege
különböző iparágakban és országokban a termelési fajok viszonyai szerint
változik.
De a fejlődő termelékenység e változó bérei csak szükséges _fejlődési
költségek_. Ha bármifajta munka bére, vagy bármifajta képességek
fizetése oly mértékben nő, hogy növekedését a fokozott termelékenység
nem szivja fel, vagy épp kevesebb vagy rosszabb minőségü erőkifejtést
eredményez, amint olykor előfordul, az ily fizetés külön lapra tartozik,
amire alább még visszatérünk.
Láttuk, hogy a kamatfizetés a meglevő tőkeberendezés fentartására nem
szükséges. [2] Ehhez az értéktelenedés törlesztésére szolgáló alap
elegendő. De ha több és jobb berendezés, gép és más tőkeforma kellenek,
amint fejlődő társadalmaknál rendesen ez az eset, szükséges lesz kamatot
fizetni. Mert bárha eljöhet még az az idő, midőn elegendő számu egyén
fog megtakarítást eszközölni és új termelőtőkét hozni be a rendszerbe
azzal a feltétellel, hogy ha később el akarják költeni, amit
megtakarítottak, azt megtehetik, és anélkül, hogy kivánhatnánk az
időközbeni kamatokért kamatot, ma még ez az idő nem következett be. Uj
felszerelés és más tőkejavak csak úgy szerezhetők, ha az egyéneket
megfizetik azért, hogy jövedelmük egyrészét megtakarítják, ahelyett,
hogy elköltsék. Az a néha hangoztatott nézet, hogy minden kamat
fölösleges és helytelen fizetést jelent, mivel az új felszerelést és a
többi tőkejószágot a munka hozza létre – két tévedésben is leledzik.
Először is a modern termelésben a magára hagyott és szervezetlen munka
magában mitsem termel és csak a közreműködő erők egyikét jelenti.
Másodszor, ha gondolkozunk, belátjuk, hogy a megtakarítás a takarékosok
nagyrészénél megerőltetéssel vagy áldozattal jár (majd tartózkodásnak,
majd várakozásnak nevezik), ami az új tőke keletkezéséhez és működéséhez
szükséges. E megerőltetést, vagy áldozatot, éppúgy, mint minden más
termelő szolgálatot meg kell venni és fizetni. A szükséges fizetség a
kamat. Noha bizonyos megtakarítások akkor is eszközöltetnének, ha kamat
nem volna, az egész szükségelt új tőke és különböző iparágak között való
megoszlása, kamat nélküli versenyen alapuló társadalomban nem volna
előidézhető. [3]
A minimális kamatnak a fizetése, amelyet a növekvő termelési rendszer
táplálásához szükséges új tőke szolgáltatása megkiván, _szükséges
fejlődési költség_. Amíg a tőke fentartására szolgáló értékcsökkenés
törlesztésére szolgáló alap a különböző üzemeknél különböző,
nyilvánvaló, hogy 100 font sterling értékü új tőke megteremtéséhez
kivánt kamatláb ugyanaz, bármely formát ölt is a tőke. És az így is van
mindaddig, amíg a tőke mozgékony és szabadon választhatjuk meg azt, hogy
mibe fektessük. Minden takarékos egyénnek szabadságában áll új külföldi
államkölcsönbe, kanadai vasutakba, vagy az értéktőzsdén jegyzett
számtalan más új részvénypapirba fektetni tőkéjét. Igy előmozdítja a
hadihajók építését, vagy mozdonyokét, avagy egy új kapitalisztikus
vállalkozást gépekhez, vagy más felszereléshez juttat. Az a
tulajdonképpeni kamatláb, amelyet neki a szolgáltatásért fizetnek, arra
törekszik, hogy mindegyik beruházásnál egyenlő legyen. Ezt az
egyenlőséget leplezi az a tény, hogy az, amit közönségesen kamatnak
neveznek, koczkázat elleni biztosítás is, ami pedig már nem
tulajdonképpeni kamat. Ha e koczkázatért történő fizetés, mely különböző
befektetéseknél igen különböző levonásba jön, a valódi kamatláb, vagyis
a tőke használatáért járó fizetés, körülbelül egyenlő lesz mindazon
iparágakban, amelyekbe a takarékosok szabadon fektetik tőkéjüket. A
pénzügy modern fejlődésével, különösen a részvénytársasági forma
elterjedésével, a termelő szervezet mind nagyobb részénél egyenlítődik
ki a kamat. Az angol orvos, kereskedő, vagy mesterember, aki nehány száz
megtakarított fontját befektetheti valamely délafrikai vasútépítésbe,
birminghami motorgyárba, transvaali bányába, vagy valamely argentinai
város villanyüzemébe és a koczkázati különbözet levonása után minden
megtakarított 100 font után körülbelül 3 fontot kap mindegyiknél. E
kamatminimum természetesen emelkedik, vagy esik az újabb tőkeszükséglet
és a megtakarítható vagyontöbblet arányában. De bármely adott
pillanatban a kamatláb éppen elégséges ahhoz, hogy a kivánt új tőke e
nyitva álló vállalkozásokba való fektetését előidézze.
De nem szabad elfelejtenünk, hogy az üzleti világ nagy része az új tőke
előtt nem áll nyitva. Nagyszámu kis és kisebb üzemet magánosok látnak el
az egész világon a szükséges tőkével, ezek megtakarított pénzét pedig
családi, vagy helybeli kölcsönök egészítik ki. A tőkének a világpiaczon
kivül myriád kis helyi piacza van. E piaczokon különböző külön
kamatlábak vannak a sok munkapiacz különböző munkabérének megfelelőleg.
A kamatláb emelése, éppúgy mint a munkabéré, két módon éri el a termelő
erő jobb, vagy nagyobb kinálatát. Elsősorban is a meglevő
felszereléseknek és egyébfajta tőkéknek a tulajdonosait azok jobb
kihasználására serkenti. A gépek működését meggyorsítják, ha lehet,
nappal és éjjel is dolgoztatnak, a nem használt gépeket is használatba
veszik, a hitelt a legtökéletesebben kifejlesztik és a tőkével minden
más módon is gazdálkodnak.
Másrészt nagyobb megtakarítást fog a kamatláb emelése előidézni, egyesek
kiadásaikat csökkentik, hogy az új megtakarításokért felajánlott nagyobb
fizetéshez jussanak.
Már most, hogy áll a dolog a földdel? Láttuk, hogy a termékből
gondoskodni kell a föld fentartásáról, de a fentartási költség nem a
járadék. Fejlődő termelési rendben több földre lesz szükség, hogy a
nagyobb mennyiségü tőkével és munkával közreműködjön. A már használatba
vett földet belterjesebben művelik, vagy más módon jobban használják ki,
vagy még eddig nem használt föld után támad kereslet. Mindkét eljárás
költségekkel jár. Hogy több földet vegyenek használatba, utakat kell
építeni, irtani kell, csatornázni, bekeríteni vagy máskép tenni a földet
használatra alkalmassá. A már használt földet kell belterjesebben
művelni, nagyobb tőkebefektetést kell eszközölni és a föld hamaros
kimerülésének elhárításáról jobban kell gondoskodni. Mindegyik esetben a
velejáró költség tőkekiadás. Nem járadék. A fentartás és javítás
tekintetében a föld tőke. A járadéknak nevezett fizetés más kategoriába
tartozik.
Most már abban a helyzetben vagyunk, hogy a termelési rend fentartására
és művelésére fordítandó kiadásokat előre megállapíthatjuk. Először is
vannak a termelés különböző erőinek fentartási költségei, továbbá fel-
és elhasználási alapjai.
Másodszor vannak fejlesztési költségek, melyek két módon hatnak: 1. a
már használatba vett munka, föld, tőke és képesség jobb, intenzivebb
használatát idézik elő, 2. újabb erőket vonnak használatba.
Ha valamely szükségszerü természeti törvénynél fogva a termékeknek épp
úgy kellene feloszlaniok e különböző felhasználási módjaik között, hogy
a fentartási és fejlesztési költségek teljesen felemésztenék őket, a
vagyon termelésének és megoszlásának teljesen észszerü és társadalmilag
megfelelő rendje volna.
Amíg tisztán fentartásról és annak termelési költségeiről van szó,
hatalmas, szükségszerü törvények kényszerítik ki az azokról való
lehetőleg teljes gondoskodást. Mert noha egy iparágban a munkásokat
kiszipolyozhatják, oly értelemben, hogy nem fizetnek nekik létfentartási
bért, ez csak ott történhetik meg, ahol vagy más forrásokból pótolják
keresetüket a munkások, vagy ahol az elhasznált munkaerő helyettesíthető
a várakozó vagy munkanélküli munkaerők tartalékából, akiket a köz- vagy
magánjótékonyság tart életben. Eltekintve abnormális állapotoktól,
melyeket a hetedik fejezetben vizsgálunk meg, a szipolyozás nem fizeti
ki magát és az azt rendszeresen alkalmazó iparág nem maradhat fenn. Még
nyilvánvalóbb a dolog a tőke és föld fentartási költségeinél. Ha
elmulasztjuk azt, hogy az elhasználás ellen megfelelően gondoskodjunk,
az üzemnek pusztulnia kell. Nem boldoguló üzemekben ez megtörténhetik,
de az iparágak nem pusztulnak így el, hacsak a fogyasztók
szükségleteiben és izlésében beállott változás nem teszi azokat
feleslegessé. Igy majdnem automatikusan van meg a gondoskodás a
termelő-szervezet fentartásáról.
Ámde a fejlesztési költségekről való megfelelő gondoskodás nincs így
biztosítva. A fentartási költségek levonása után megmaradt
vagyonfelesleg nem oszlik el automatikusan oly arányban a különböző
termelő erők tulajdonosai között, hogy a termelés fejlődése
tetőpontjához szükséges új termelő erőket előidézné. Ahelyett, hogy ily
arányokban oszlanék fel, úgy oszolhatik fel a felesleg, hogy egyes
erőket túlságosan, másokat pedig nem eléggé serkent, ekként
megakadályozván a termelés tökéletes kifejlődését, amelyhez minden erő
megfelelő arányu növekedése szükséges.
Más szóval a «felesleg» egyes részei elfecsérlődhetnek, vagy ami azonos
evvel, nem termékenyen használtatnak fel. Amikor valamely termelő erő
birtokosa ez erő használatáért több jutalomban részesül, mint amennyi
annak teljes kihasználása előidézésére szükséges, nem termelő
felesleghez jut. A legegyszerübb példa erre a földjáradék. Láttuk, hogy
a földjáradék nem fentartási és nem fejlesztési költség. Fizetése nincs
befolyással a termelő társadalomban használatra rendelkezésre álló
földkészlettel. Természetesen való az, hogy ahol magánföldtulajdon van,
különféle járadékok fizetése szükséges oly értelemben, hogy a
földbirtokosok sikerrel tehessék azt a föld használatának
előfeltételévé. De feleslegesek oly értelemben, ahogy a fentartási és
fejlesztési költségek szükségesek: azaz bizonyos önkényes
megerőltetésért vagy áldozatért történő fizetések. Fizetésük nem idéz
elő termelő erőt.
A járadék általános emelkedése nem idézi elő több föld kinálatát, sem
pedig annak esése nem helyez földeket használaton kivül (természetesen
egy bizonyos föld használatánál, pl. buzatermelésnél a járadék
emelkedése e czélra a földkinálatot növeli, de azáltal, hogy egyéb
használattól von el más földterületeket.) Ha a földbirtokos nagy
járadékot kaphat, annyit követel, ha csak kicsinyre tehet szert, azzal
is megelégszik, amíg csak valami járadékot kap, nem tagadja meg a föld
használatbaadását. Természetes, hogy oly használatba bocsátja földjét,
amelyért a legnagyobb járadékot élvezi. Amig tehát a föld
magántulajdonban marad, vitatható, hogy bizonyos csekély jutalmat kell
fizetni a földbirtokosoknak, hogy a földjüket a legtermékenyebb módon
használják. Csak ily megszorítással tarthatjuk oly értelemben
szükségesnek a járadékot, mint ahogy a bérekre vagy kamatra szükség van.
De ugyanez áll a termelési rend fejlesztéséhez szükséges megtakarítást
előidéző kamatláb minimumát meghaladó kamat fizetésénél. Ha az a tőkés,
aki 3%-ért használatba bocsátaná tőkéjét, 6%-ot kap, e 3%-os felesleg a
földjáradékkal azonos természetü. Nem termelő felesleg, semmi hasznos
törekvést nem serkent és nem támogat. Elveszik, mert megkaphatják, de ha
nem tudnák megkapni, még mindig volna jelen elegendő tőke. Ugyanez áll
minden fizetésről, vagy bérfeleslegről, amely a képességnek vagy a munka
hatékonyságának fejlesztéséhez nem szükséges.
Igy a termelés és fejlesztés költségeit meghaladó bármely termelő erő
fejében teljesített fizetés improduktiv feleslegnek veendő.
Háromféleképen is pusztítólag és károsan hat. Elsősorban is nem serkenti
a termelést. Másodsorban elvonja a jövedelem, vagy évenkint előálló
vagyon egy részét, amelyet termelőleg lehetett volna felhasználni, ha
más tényezőhöz kerül. Egyes tényezők tulságos fizetésével együtt jár
mások nem kellő fizetése és miután a termelés fejlődése minden tényező
arányos fejlődéstől függ, a termelés fejlődésének akadályát képezi.
Végül annak a tényezőnek, amelyet túlfizet, nemcsak nem fokozza a
tevékenységét, hanem ellenkezőleg nyomja. Mert amiért a járadék vagy a
túlmagas kamat, vagy az improduktiv felesleg bármely más formája
lehetővé teszi, hogy annak élvezője szükségleteit személyes
termelőtevékenység nélkül kielégítse, ezt a termelés fejlődése
akadályának, a termelés nemleges befolyásának kell vennünk. Egyszerüen
úgy hat, mint a tétlenség után való kereslet.
Mindaddig, amig a gazdasági rendszer a termékek rendszeres elosztásáról
gondoskodik oly fizetések útján, amelyek az egyes tényezőket arra
ösztönzik, hogy termelő energiájukat fentartsák, vagy növeljék, az
egészséges gazdasági élet biztosítva van és különböző tényezői között
teljes összhang uralkodik. Aminthogy hátrányára szolgál a munkaadónak,
vagy tőkésnek az, hogy a munkától a termék oly részét vonja meg, amely a
munkások és családjuk oly szinvonalu életfentartására szükséges, hogy a
tőkével hatékony módon összeműködhessenek, éppúgy hátrányos a munkára
az, ha a kamatot, vagy a nyereséget alább szorítja azon magasságnál,
mely a tőke és az üzletvezetői képesség legteljesebb fölhasználásának
felkeltéséhez szükséges. Nem csupán tartalékalap szempontjából, hanem a
termelékeny (produktiv) fölösleg felhasználása szempontjából is
összhangban állanak a munka, tőke és személyes képesség megfelelő
érdekei. Néha ugyan állhatnak elő surlódások, sőt erős összetüzések is
amiatt, hogy az egyik vagy mindkét fél képtelen a három tényező ez
összhangját helyesen megérteni vagy magának megmagyarázni. A gazdasági
haladást kétségtelenül gyakran késleltették felvilágosulatlan munkaadók
törekvései, akik a munka hatékonysága árán igyekeztek a munkabéreket
lenyomni, vagy felvilágosulatlan munkások abbeli igyekvései, hogy a
munka részére oly magasabb munkabéreket, vagy rövidebb munkaidőt, vagy
más javítást biztosítsanak, amelyeket az «üzleti haszon» nem bir meg. Ám
amennyiben mindegyik érdekelt fél tisztán látja a gazdasági helyzetet,
érdekkölcsönösség áll fenn a fentartás költségei és a feleslegek
költségei tekintetében.
Egyenetlenség áll azonban elő az «improduktiv felesleg» kimerüléséből.
Egyetlen iparágban sem érdeke sem a munkának, sem a tőkének, hogy a
termék egy része járadék alakjában fizettessék.
Mindketten elsősorban nyernek a járadék csökkenésén, mely nyereségük még
a járadék megszüntéig is fennáll, annak daczára, hogy mint látni fogjuk,
egyenlőtlen helyzetben állanak a nyereség megszerzése és megtartása
tekintetében. Ugyanez áll bármely másnemü improduktiv fölösleg
fizetésére nézve is, pl. szokatlanul magas kamatra, vagy fizetésre, vagy
díjra nézve. A megelégedés egyetlen igazi feldulója, a tőke, a munka, a
föld és a képesség között való összeütközés egyetlen erős oka az
improduktiv fölösleg. A termelés rendszerében állandó zavar forrását
képezi, amely a gazdasági betegségeket tenyészti.
Mert ez a járadék nem egyéb, mint fölösleg és a jövedelemnek más meg nem
szolgált és improduktiv elemeivel együtt a termelési erőnek nagy és
növekvő tömegét képviseli, mely hasznos társadalmi czéljától eltérően
használtatik fel és valósággal ártalmas czélok szolgálatában áll. E baj
nagyrésze, mint láttuk, a terméknek a jövedelemre igényt formáló
különböző tényezők közt helytelen módon való elosztásából ered. A
járadék, vagy a tőke bizonyos fajaiból eredő túlságos jövedelem azzal
jár, hogy a munka és a tőke egyéb alakjai nem megfelelően tápláltatnak a
termelés növelésének czéljaira.
De van még más olyan sérelem is, némely esetben még az előbbinél
súlyosabb is, amelyet az improduktiv fölösleggel való élés okoz. A
termelési rendszerről bemutatott egyszerü képünkben a szokásnak
megfelelően nem vontunk meggondolás alá egy tényezőt, mely a modern
termelésben jelentékeny helyet foglal el, t. i. az államot. Mert bár az
állam azért van, hogy más tevékenységet is végezzen mint tisztán
gazdaságit, a kormányzat munkájának nagy és növekvő része a termelés
védelmével és előmozdításával foglalkozik. A hadsereg, a tengerészet és
a rendőrség védő tevékenysége, a büntető és polgári közigazgatás egy
nagy része a magántulajdon védelmével és a nép gazdasági tevékenységével
áll összefüggésben. Közvetve, vagy közvetlenül, az állami
közegészségügyi kiadások, a közoktatásügy és a nép testi egészségének és
erkölcsének javítását czélzó közintézmények olyanoknak tekintendők, mint
amelyek hozzájárulnak a gazdasági termelőképességhez. Sok törvényhozási
és közigazgatási intézkedés, akár állami az, akár önkormányzati,
kifejezetten a munkaviszonyok javítását, az üzemek vezetésének
szabályozását és a fogyasztó érdekeinek biztosítását tüzi ki czéljául.
Addig a mértékig, míg az állam e működése a termelés biztonságát és
haladását mozdítja elő, helyesen tekintik azt a termelés olyan
tényezőjének, mely a termelésben résztvevő egyének munkájával,
földjével, tőkéjével és képességével együtt működik. És bár az államot
nem szokás úgy tekinteni, mint amely a termelés folyamatának minden
egyes fokánál ott áll és végzett munkájáért a jövedelemből részt
követel, mint azt a többi tényező tulajdonosai teszik, nem kevésbbé áll
az a tény, hogy az államnak is meg kell kapnia a maga részét. Az
államnak szintén szüksége van a föntartás és a fejlődés költségeire,
amelyeket minden jövedelem egyetlen végső forrásából, a termelés
termékeiből kell megfizetni. Fejtegetéseink folyamán lesz alkalmunk
azokkal a módokkal foglalkozni, amelyekkel az állam a maga részét
biztosítja. E helyütt elég felismernünk, hogy ugyanazon természetes,
vagy észszerü jogon jut hozzá, amelyen a termelés többi tényezői azt
megkapják, azaz azon az alapon, hogy része van a termelésben és e
részvételét nem biztosíthatja megfelelő módon, ha meg nem fizetik érte.
Mert ha csak megfelelően nem gondoskodunk a termékekből az állam
fönntartásáról és fejlesztéséről, a hiányos közszolgálat oly
bizonytalanságot hoz létre és czéljának oly kevéssé felel meg, hogy meg
fogja a tőke és a munka azon termelési ágakhoz való özönlését állítani,
ahol szükség van rájuk, vagy meg fogja őket akadályozni abban, hogy
hatékony módon működjenek össze a jószágok termelésére.
Annak az oka, amiért az állam gazdasági tevékenységéről ezt a futó
megjegyzést szükséges volt megtennünk, az, hogy enélkül az improduktiv
fölösleg pusztító és kárt okozó hatása nem volna a maga teljességében
megérthető. Mert a fölösleg csak részben áll olyan javakból, amelyek a
termelés egyéb magántényezőitől a föld tulajdonosaihoz és a tőke és
képesség kedvezésben részesülő alakjaihoz vitetnek át. Más részben olyan
javakból is áll, amelyeket helyesen tekintenek az államéinak, minthogy
szükség van rájuk a közszolgálat kielégítő működésénél. Ha az
improduktiv fölösleg a felosztott javaknak aránylag nagy részét teszi
ki, kielégítetlenül maradnak úgy a magán, mint az állami termelési
rendszer egyéb tényezői.
Számbavéve már most úgy a köz, mint a magán termelési tényezők igényeit
és számbavéve a jövedelemeloszlás sémáját, amely által a terméket e
tényezők tulajdonosai közt felosztjuk, az eredményt így összegezhetjük:
Fentartás _A._
Produktiv fölösleg (fejlődési költség) _B._
Improduktiv fölösleg (elpazarlás) _C._
_A)_ A fentartási költségek magukban foglalják: 1. a fentartási
munkabéreket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelést jelenlegi
nagyságában és hatékonyságában állandóan megtartó munkát és képességet
segítsék; 2. az üzemi berendezés és egyéb állótőke kopását pótolják; 3.
a föld elhasználtságát pótolják; 4. az állami közszolgáltatások
fentartására szükséges gondoskodást a termelés érdekében.
_B)_ A produktiv fölösleg magában foglalja: 1. a fejlődő hatékonyság
minimális munkabéreit, amelyek a termelési rendszer nagyobbításához és
javításához szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű munkára
ösztönöznek; 2. azt a legcsekélyebb kamatot, amely szükséges hozzá, hogy
a megnagyobbodott és megjavult munkamennyiséggel való összeműködésre
szükséges új tőkét megnyerje; 3. a termelés érdekében kifejtett állami
szolgáltatások megnagyobbodott és megjavult hatékonyságáról való
gondoskodást.
_C)_ Az improduktiv fölösleg áll: 1. a föld és más természetes
jószágforrások gazdasági járadékaiból; 2. minden oly kamatból, mely
meghaladja a _B)_-ben körülirt kamatlábat; 3. minden oly nyereségből,
fizetésből és más jutalmakból, amelyeket a képesség vagy a munka nagyobb
mértékben kap meg, mint amelyek a verseny egyenlő feltételei mellett
elegendők volnának e tényező elegendő használatának megnyerésére.