Valahányszor szidnak bennünket a külföldön, mindig ujra meg ujra
sürgetjük valami nemzetközi sajtóiroda fölállitását, amely magyar
ügyekről informálná a külföldet. Az csak természetes, hogy igen hosszu
ősz szakállunk lesz, amig végre egyszer csak majd akad egy magyar
kormány, amely belátja ennek szükségességét. Addig is majd csak
sürgetjük a dolgot, elvégre nekünk ez a kötelességünk. De egy vidám és
néminemüleg fantasztikus esetet idejegyzek, talán föl tudja majd
használni száz év mulva az, akit megbiznak Magyarország és a külföld
viszonyának tanulmányozásával.
Van egy ismert és sok pénzt kereső, sőt igen tehetséges angol iró, akit
ugy hivnak, hogy Louis Napoleon Parker. Nehány évvel ezelőtt elő is
adták a budapesti Nemzeti Szinházban egy darabját. _A biborost._ Ezzel a
Parkerrel szerencsém volt egyszer, személyes ismeretséget köthetni és
egy órácskát együtt tölteni vele, amely órának történetét itt az
emlékirat-iró pontosságával szeretném előadni.
Egy hajó fenekén ismerkedtünk meg. A hajó Doverből ment a francia part
felé és én egy angol szinész ismerősömmel a nagy szél elől a hajó
fenekére huzódtam, ahol már többen ültek kis asztalok körül és whiskyt
ittak szódával. Egy kis asztalnál egyedül ült egy idősebb, sokat-élt
arcu, hivatalnok-külsejü szerény ur, őszes nagy bajusszal, szemére
huzott kalappal. Azt mondja a szinész:
– Ez az ur Louis Napoleon Parker, a hires iró, az angol publikum
kedvence. Akar megismerkedni vele.
– Hogyne, hogyne – mondom örömmel és már megyünk is az asztal felé. A
szinész bemutat, leülünk, mi is kapunk jó petroleumszagu hajó-whiskyt és
kifejlődik valami unott, fanyar diskurzus közöttünk. Megtudom, hogy
Parker ur Párizsba megy egy darabot megnézni. Ha a darab tetszik neki,
átdolgozza London számára. Parker ur roppant mogorva és üzletszerü, e
pillanatban én ugy érzem magamat, hogy százmillió mértföldnyire vagyok
hazulról, a szép Pesttől, a sárga villamosoktól, a Lánchidtól, az
Oktogontól, mindentől, amit szeretek. Itt ül velem szemben egy fanyar
öreg angol üzlet-iró és kérdezgeti tőlem, hogy mennyit jövedelmezett
Amerikában az a darab, amelynek szerzője vagyok. Elmondom, hogy magyar
vagyok és az én kormányom nem tartja kötelességének az állampolgárai
érdekeit védeni, tehát a magyar irónak a kutya sem fizet szerzői
tiszteletdijat Amerikában.
– Hogyan, ön magyar? – kérdezi egyszerre vigan Parker mester.
– Az vagyok.
– Hisz akkor bizonyára tudja, hogy nekem adták a National Theaterben egy
darabomat, a Biborost.
– Hogyne tudnám.
– Érdekes – mondja – Magyarország vidám ország lehet.
– Elég vidám – mondom – de miért épen a vidámságot méltóztatik
kiválasztani nemzeti tulajdonságaink közül?
– Mert nekem egy nagyon furcsa esetem volt a magyarokkal.
– Halljuk.
– Előadták a darabomat az önök Nemzeti Szinházában és miután én
előfizettem egy vállalatnál arra, hogy megkapok minden kritikát, amely a
világ bármely részében előadott darabomról szól, megkaptam a magyar
kritikákat is. Persze, nem értettem őket és nem volt senki, aki
leforditott volna nekem csak egyet is. De két-három németnyelvü kritikát
is kaptam és ezek közül az egyik nagyszerü volt.
– Nagyszerü? Mennyiben?
– A kritikus lerántotta a darabomat a sárga földig. Összeszidott,
megirta, hogy nincs tehetségem, hogy a darabom tákolmány, de ezt én már
mind megszoktam, az ilyesmi nem bánt. De a végére egy viccet irt, ami
megmaradt az emlékezetemben.
– Nos?
– Azt irta, hogy aki ilyen rossz darabot ir, minek hivják azt
Napoleonnak? Mert ha valakit Napoleonnak hivnak, az már irjon jobb
darabot. Mit szól ehhez?
– Nem rossz – mondom – a kritikusnak kötelessége a közönséget nemcsak
tanitani, hanem mulattatni is, és ha ő igy akarta mulattatni a
publikumát, ehhez is joga van. Különben is nálunk a német sajtó hatása
alatt a kritika egy része a tréfálkozásra adta magát, amit a publikum
nagyon szeret.
– Igen ám – mondja ravaszul Parker bácsi – csakhogy én levelet irtam ám
ennek a kritikus urnak.
– Mit irt neki?
– Körülbelül a következőket irtam: Tisztelt uram! Olvasom az ön igen
tisztelt kritikájában, hogy kifogást emel a nevem ellen. Vegye
tudomásul, hogy mikor arról volt szó, hogy engem milyen névre
kereszteljenek, ámbátor jelen voltam, nagyon kevés beleszólásom volt a
dologba, valójában pedig meg se kérdeztek, hogy milyen nevet akarok.
Tehát igazságtalan hozzám, mikor olyasmiért hibáztat, amiért nem vagyok
felelős. Ellenben engedje meg biztositanom arról, hogy ha fiam születik
és arról lesz szó, hogy milyen névre kereszteltessem, akkor önt, igen
tisztelt uram, sürgönyileg okvetlenül meg fogom kérdezni és szives
tanácsa szerint fogok eljárni. Tisztelettel stb.
– El is küldte a levelet?
– El. Sőt választ is kaptam rá. A magyar kritikus ur olyan gyönyörü
angolsággal irt és olyan kedves levélben exkuzálta magát, hogy azóta már
nem haragszom rá, sőt, ha akarja, azt is belátom, hogy igaza van.
– Szóval ezért mondja ön, hogy Magyarország vidám ország.
– Ezért.
A többi, amit diskuráltunk, nem tartozik ide. Majd elbucsuztam Parker
mestertől és azóta se láttam. Persze, Pestre érkezve, az első alkalommal
megkérdeztem azt a kollégát, akiről a történetben szó volt, hogy igy
történt-e az eset. Valóban, igy történt.
Az egész nem valami szenzációs eset, de egy bizonyos. Hogy Parker ur
szemében Magyarország most már vidám ország marad egy időre. Itt
történhetik, ami akar, ő olvashat arról, hogy itt forradalom van és hogy
földrengés dul, ő ilyenkor mindig el fog mosolyodni és azt fogja
mondani, hogy Magyarország vidám hely, mert ott az ő nevét kifogásolták.
Magyarország fejlődhetik, ujra feloszthatja a földbirtokot az
állampolgárok között, uj törvényeket hozhat, háboruba keveredhetik,
Parker bácsi számára egy névkicsufoló ország marad, ahol az egyszerü
szántóvető paraszt egykedvüen ballag ekéje mögött és azon tünődik, hogy
miért hivják őt Napoleonnak, este pedig a falu alján összegyülnek a
menyecskék és a betyárlegények és szenvedelmes vitát folytatnak arról,
hogy elég jó darab-e a Biboros ahhoz, hogy a szerzőjét Napoleonnak
hivják. Ami természetes is, mert például egy igen okos ember egyszer azt
mondta többek hallattára, hogy Flórenc a világ legutálatosabb városa,
mert egyszer ő ott járt és akkor egy Csákvári nevü szinész harminc
forint erejéig pumpolta őt meg ebben a városban, amely harminc forintot
soha életében nem kapott meg. Az emberek nem bolondok, hogy objektivek
legyenek és mindenki a szerint szereti Ostendében a tengert, hogy
nyert-e a bakkarán, vagy nem. Igenis, mondják az emberek, én vagyok a
világ közepe és tőlem függ, hogy Magyarország milyen ország, tőlem függ,
hogy Flórenc gyönyörü-e, avagy utálatos.
Már most oda szeretnék kilyukadni, hogy mi, magyarok, mindig csak ugy
csináltuk a nemzetközi rokonszenvet, hogy egyes emberek, vagy testületek
ilyen szempontjainak alávetettük magunkat. Kollégám, a kritikus sietve
exkuzálta magát Parker mester előtt, nehogy az rossz véleménnyel legyen
a magyarokról. Ha idegen ujságiró jelentkezik nálunk, az Otthonban meg
az Ujságiró Egyesületben ünneplik, kocsikázni viszik, szabadjegyet
szereznek neki, kifizetik a fiakkerét, Radics Bélával huzatnak a fülébe,
meghivatják ebédre előkelő emberekhez és azt hiszik, hogy ezzel most már
minden rendben van. Pedig ha elutazáskor a vasuti kalauz mindössze csak
két másodosztályu gorombaságot vág a fejéhez ennek az idegen
ujságirónak, akkor már hiába huzta Radics és hiába ünnepelt az Otthon,
hiába adta az ebédet a főur, mert akkor már Magyarország egy rossz
ország, ahol gorombák a kalauzok. A hires angol Nyolcvanas Klub
tejben-vajban fürdött, mikor kirándult Magyarországra. Abban az időben
nem volt szebb nemzeti feladat, mint a Nyolcvanasokat mézben füröszteni.
Közben pedig Scotus Viatort, a magyarbántó angolt, valahonnan kidobták,
ahová be akart menni jegy nélkül, s erre a kis öreg akkorákat döfött az
angol sajtóban Magyarországba, hogy ha a Nyolcvanasok mind a kilencvenen
egyebet se tennének életük végéig, csak a magyar hazát dicsérnék, akkor
se lehetne jóvátenni ezt a kidobást.
Az volna a helyes, ha ezzel az ugynevezett személyes rendszerrel
szakitanánk. Arról nem is kell vitatkozni, hogy ez a rendszer ránk
szabaditja a világ összes zsaroló álhirlapiróit és álutazóit, pedig azok
jobban tudnak zsarolva álhirlapirni, mint a mieink, és nem is elégszenek
meg öt koronával. De a maga minden tiszteletreméltó buzgalma mellett
gyerekes és ostoba az a módszer, amely egyenként és nyolcvananként akar
barátokat fogni a magyar ügynek Európában. Igenis, itt határozottan, sőt
arrogánsan kell fellépni. Ez a naiv vendégünneplés nemcsak, hogy nem
használ, hanem egyenesen árt. Azt mondják: micsoda szomoru hely lehet
ez, ahol igy szeretik az idegent. Szép, szép a vendégszeretet, de egy
antipátiát, amely épen a világ vezető országaiban van elterjedve
ellenünk, nem ilyen szelid kis eszközökkel kell legyürni. A tapasztalás
mutatja, hogy meg vagyunk ijedve és ha itt egy idegent baj ér, azonnal
tüzzel-vassal büntetjük azokat a gazokat, akik az idegent például meg
merészelték zsarolni. Ugyan kit zsaroljanak szegény zsarolók, ha nem az
idegent? A párizsi kocsis nem az idegent zsarolja? Az olasz hordár nem
az idegennel gorombáskodik? Sem Franciaországban, sem Itáliában nem
kényeztetik el ugy az utast, mint itt. És itt ugy elkényeztetik, hogy
mindenik azt hiszi, ő most meghóditandó ellenfél, akinek lesik a
gusztusát, aki roppant fontos személy és akinek kötelessége végül
kimutatni, hogy ő milyen kulturális és szidni ezt a szomoru országot.
Határozott, sőt arrogáns föllépés alatt értjük azt, hogy nem kell ilyen
nagyon törődni egyesek megelégedésével. Nem kell igazat adni például
annak a német főkonzulnak, aki ránk recscsentett, mert csaló magyar
kereskedők Németországban fogtak balekeket. Spanyolországból évtizedek
óta fogják a baleket az örökség-svindlerek, de nem hinném, hogy egy
főkonzul, vagy nagykövet ezért meg merte volna Spanyolországot
fenyegetni. De akik igy minden alkalommal kimutatják, hogy milyen fontos
nekik egyesek rokonszenve, akik magyarán szólva igy elkényeztetik a
külföldet, mint mi, azok megérdemlik, hogy igy bánjanak velük. Ha annak
a rengeteg pénznek a feléért, amely itt vendégünneplésre megy el, egy
komoly és harcias sajtóirodát állitanának fel, sokkal többet
használnának a magyar ügynek. De amig beugrunk egyeseknek, amig a
Parkerek és társaik privát érzékenységét összetévesztjük a világ rólunk
való véleményével, addig mindig ki vagyunk téve a megdorgálásoknak. Az,
hogy valaki haragszik ránk, még nem elég ok arra, hogy kibéküljünk vele.
Mi pedig minden külföldivel folyton kibékülünk. Az élet ugy van
berendezve, hogy a haragosokat néha meg is kell ütni. Ebből az
önérzethibából ki kell gyógyulnunk. Ha nem érzi jól magát itt a
külföldi, hát nem érzi jól magát. Ha nem tetszik neki, ne jöjjön többé
ide. És ha bánt, ha rosszat és hazugságot pletykál rólunk, hát ne
béküljünk ki vele, hanem, hogy egészen népiesen szóljak, üssük kupán.
Már csak azért is, mert ettől rendszerint meg szokott jönni az
embereknek az eszük.