Imádott szülőfalum, a szép Pest, az a város, ahol nem lehet elégszer
elmesélni a párisi néger világfi esetét. A párisi néger világfi abban a
korban élt, amikor Sagan herceg, a divatkirály, legszebb sikereit
aratta. A néger hihetetlenül gazdag volt és versenyzett Sagan herceggel
előkelőség, főként pedig divatos öltözködés dolgában. Sagan herceget
boszantotta, de a jó párisiakat mulattatta ez a fekete legény, akinek a
frakkjai, cilinderei, mellényei és redingotejai méltán vették fel a
versenyt a herceg ruhatárával. Fájdalom, a dicsősége nem tartott sokáig.
Egy napon ugyanis valami borzasztó történt vele. Premiére volt a nagy
operában és a néger az utolsó percben érkezett haza, hogy frakkba vágja
magát. Nagy sietve felöltözött, el is vágtatott az operába, megjelent
rendes helyén a földszinten, de nem telt bele öt perc, az egész közönség
őt nézte, bizonyos moraj, sőt elégületlenség tört ki, a nyugtalanság
egyre nagyobb lett, ugy, hogy az előadás is majd hogy meg nem akadt. A
feltünésnek, amit a szép néger keltett, igen egyszerü oka volt. A szép
néger ugyanis annyira sietett az öltözködéssel, hogy elfelejtett
nadrágot huzni. Ugy tiz perc mulva ő maga is észrevette ezt a
jelentéktelen öltözködési hanyagságot, fölkelt és méltóságteljes
léptekkel hagyta el az opera nézőterét. A közönség tapsviharral kisérte
ki, a négert pedig nem látták többé Párisban. Az esetet pedig az utókor
számára az idősb Dumas jegyezte fel annak tanulságául, hogy elegáns
embernek születni kell. Bizonyos ideig birja a versenyt a parvenü, de
egyszer csak mégis kitör belőle a meztelenség, amit apáitól örökölt.
Ilyenformán vagyunk mi az ugynevezett sexuális kérdéssel. Mi mindig
vagyunk valamivel ilyenformán, nekünk állandóan örömet okoz az, hogy
egy-egy ponton elcsipjük az európai hyperkulturát, vagy annak valamelyes
kinövését és büszkélkedünk vele, mint a néger a frakkjaival. Mintha
mindig ezt mondanók: „nem is olyan nagy kunszt ez a haut-gout-ja a
legnyugatibb, kissé rothadó, de épen a tönkremenetelében pikáns illatu
és kábitóan foszforeszkáló kulturának, tudjuk ezt mi is.“ Most a
sexuális kérdés taglalásának uj módszerére mondogatjuk büszkén, hogy:
tudjuk ezt mi is. Megjegyzendő, hogy odakünn, ahonnan mi a divatjainkat
hozatjuk, már lemenőben van a napja ennek a piaci tudomány-ágnak,
odakünn már nem olyan „fontos“, nem olyan „égető“, nem olyan „fájdalmas“
ez a kérdés, mint nálunk. De mi büszkén verjük a mellünket, hogy
modernek vagyunk, sexuálisak vagyunk, nyiltak és bátrak vagyunk,
taglalunk és tárgyalunk, nem vagyunk mi holmi elmaradott, szemérmetes
Balkán, hanem bizony szép, büszke, pikáns nyugat vagyunk, mert
sexuálitás dolgában nem adhat nekünk előnyt semmiféle nép a világon. És
akármerre mégy, mindenütt boldog és szabad embereket látsz, akik azt
hiszik, hogy most már el van intézve minden, a sexuális kérdés többé nem
pornográfia, hanem szociologia és természettudomány, és ime, legnagyobb
meglepetésedre azt fogod látni, hogy mig eddig a természettudományba nem
akart belekapni Pornicsek albiróné a Belvárosból és Fidibusz Ilona a
Terézvárosból, hiába hivta őket a Természettudományi Társulat ingyen a
szép, érdekes felolvasásokra a tenger faunájáról és a Föld őskori
növényzetéről, addig most nincs természettudományosabb albiróné az egész
Veres Pálné-utcában és nincs szociológusabb Ilonka az egész
Aradi-utcában, mint épen ők, – miért? – miért?? – miért??? – csak azért,
mert most mindaz, amire néhány évvel ezelőtt az albiró azt mondta a
feleségének, hogy „ez már mégse illik tisztességes asszonyhoz“, és
mindaz, amiért Ilonka az édes-büvös leányszoba rózsaszinü derüjében
halk, de elhatározott anyai pofonokat kapott, az most mind
természettudomány és szociologia, felvilágosodás és modernizmus, az most
mind illik, divat és muszáj. Ha nem hölgyekről volna szó, azt kellene
mondanom, hogy mégis csak szemtelenség azt az érzést, amely ezt a
hallgatóságot a természettudomány és a szociológia karjaiba kergette,
összetéveszteni a tudományszomjjal.
Természetesen, itt meg kell állanom néhány percre és kötelességszerüen
védekeznem dr Mandel Ibolyka levelével szemben, aki holnap „egy modern
leány“ aláirással levelet fog nekünk irni abban az értelemben, hogy
modern létünkre hogy beszélhetünk ilyen gunyosan erről a szent és
tudományos mozgalomról, és hogy vajon mi is amaz elmaradottak közé
tartozunk-e, akiket nem ihletett meg az áramlat, amely nyugatról jön,
fuj, viharzik. Meg kell mondani, hogy igazi nagy elragadtatással
méltányolnók ezt a tudományszomjat, ha a tudomány összes ágaira
kiterjedne és ha ebből a szomjuságból a sexuális életre csak épen annyi
jutna, amennyi érdeklődést a sexuális élet kérdése a tudomány egyéb
kérdései közé sorolva és a maga rangfokozatába beosztva megérdemel. Meg
kell mondani Ibolykának, hogy mégis csak gyanus az, hogy például a
légzőszervek betegségei iránt megdöbbentően kevés érdeklődés zug
Budapest tudományszomjas leánytársadalmában, holott tudtommal sexuális
élet nélkül még csak megvan az ember valahogy, de légzés nélkül igen
kevesen birják ki napokig. Meg kell mondani Ibolykának, hogy igaza van:
joga van minden leánykának kiválasztani a maga számára épen azt a
tudomány-ágat, amely őt érdekli és mi nem kötelezhetjük sem őt, sem
Ilonkát arra, hogy a Rysokephalus cimü élősdi-rák embriológiájával
foglalkozzék, mikor ő dr. Disznó hires német egyetemi tanár
szerelemtanát óhajtja bemagolni, csak azt kell megjegyeznünk, hogy
feltünő az, mikor egy városban ezer meg ezer leány és asszony egyszerre,
mintha összebeszélt volna, egyazon tudományágra veti magát. Higyje el,
ép ily feltünő volna és ép ily hosszu cikk megirására adna alkalmat az
is, ha ugyanaz a sok ezer hölgy, aki most dr. Pikáncs előadásaira jár és
dr. Nemy vaskos köteteit falja, mind, mind például váratlanul a
növénytanra vetette volna magát. Képzelhetik, mennyire feltünő, hogy
mind nem a növénytanra, hanem épen, véletlenül, a gusztusok meglepő
találkozásával a nem-tanra rohantak csillogó szemmel, a tudományra éhes
modern észlények féktelen fanatizmusával, sőt, ami a legboszantóbb, a
félreértettek, az ostobaságból-kigunyoltak, szóval a mártirok
allürjeivel. Meg kell mondani Ibolykának, hogy ezt a mozgalmat nyugaton
nem a nagy tudósok inditották, és még az a kevés nagy tudós is, aki
odaadta magát a mozgalomnak, hamar kiugrott belőle. A mozgalmat részint
könyvkiadócégek szervezték, akik horribilis üzleteket csináltak egy
Forel jóhiszemü és tudományos életének eredményeiből, akik Bloch Ivánt
nagyobb buzgalommal terjesztették, mint az angol bibliatársulat a
bibliát, részint pedig tönkremenőfélben levő német hangversenyrendező
cégek, amelyek már a jobb zenészeket, énekeseket és költőket nem kapták
meg és igy elkezdtek szegénysorsu egyetemi tanárokkal kereskedelmi, akik
egy-egy ilyen pseudo-tudományos pikáns felolvasásért két-háromezer
márkát kaptak és egy szezonban husz-harmincezer márkát keresvén, utóbb
maguk is hinni kezdték, hogy szent emberi missziót teljesitenek. Igy
került néhány előkelő német tudós, akinek a helye a kórházban, a
laboratóriumban, a tanteremben vagy az iróasztalánál volna, a
hangversenytermek pódiumaira, hogy nekivadult és elhanyagolt ál-Nórák és
a pubertás meleg viharait élő kis lányok előtt – minden teketória nélkül
kimondhatjuk – izgató előadásokat tartson. Már most az ilyen tudományos
hangverseny értékben és érdekességben csak nyert az által, hogy
férfiakat is bocsátottak be a terembe és ez ujitás révén
elvitathatatlanul fölvette a pikáns mozi jellegét és tudományos értékét.
Igy lassan, de biztosan igen szép társasjáték lett belőle, és most már
csak abban különbözik a pornografikus olvasmányoktól, hogy az ember
nincs egyedül, amikor az idegeire hatni engedi dr Disznó német egyetemi
tanárt, hanem mellette ül egy kipirult arcu modern leány, vagy egy
elborult szemü, meg nem értett asszony. Meg kell mondani Ibolykának,
bármennyire szabadság-ellenesen és haladás-ellenesen hangozzék is ez,
hogy az egész mozgalom nem egyéb, mint a tisztességes elemnek a
terrorizálása divatos jelszavakkal. Hisz itt Pesten már annyira vagyunk,
hogy az igazi haladott és modern ember már ki se meri nyitni a száját a
sok harsogó mű-modern miatt, mert a felületesek, a terroristák, a
tudatlanok, a frakkba öltözött, de nadrágot huzni elfelejtett négerek az
utcán ujjal mutatnak rá, hogy: itt megy a konzervativ ökör. Ma már itt,
a müveletlenségnek, a tudatlanságnak, a rendszertelen
kultura-habzsolásnak ebben a káoszában nagyobb bátorság kell bizonyos
konzervativizmushoz, mint az anarchiához. Ha egy szemtelenül és
aktualitás nélkül feltolakodott apró részletkérdésben nem vagy rögtön a
legszélsőbben radikális, akkor rögtön levelet kapsz Ibolykától, hogy
halj meg és temettesd el magad, mert tulajdonképen a mult században
kellett volna élned és csak tévedésből kerültél abba a korba, amelyben
Ilonkának kinyilott a szeme.
Hát nem, tisztelt hölgyeim, ez se nem tudomány, se nem haladás. Ez az
egyik részről a terembérletre és a jegyárusitásra alapitott igen jó
üzlet, a másik részről pedig mohó kihasználása annak az alkalomnak, hogy
egy-két év óta minden tisztességes nő elmehet nyilvánosan
csiklandoztatni az idegeit anélkül, hogy ezért bárki megróhatná őt, mert
most az jár pórul, aki őt ezért megrója. Most itt – bizonyos, hogy már
nem sokáig, de fájdalom, mégis tovább, mint például Bécsben – az az
erkölcstelen, aki nem akarja belátni, hogy ez a misszió, komolyság és
tudomány; az a szemérmetlen, aki nem tartja a világ legfontosabb
kérdésének a sexuális kérdést. Pedig ha egyszer amugy istenigazában
kisexuáliskodhatná magát az a tudós a közönsége előtt, azzal kellene
kezdenie, hogy a szemérmesség igen lényeges és természettől belénk
oltott kelléke a sexualitásnak, és hogy a szemérmességet nem a prüdéria
tulzói találták föl, hanem maga a derék anyatermészet, amely ebbeli
véleményének kétségbevonhatatlan jelekkel adta bizonyitékát, jelekkel,
amelyek az igazi tudomány lapjára tartoznak, tehát sem itt, sem a
koncertteremben nem tárgyalhatók. Erős a hitem, hogy sem dr. Disznó
bécsi professzor, sem dr. Ibolyka pesti kulturlány nem fogja
megváltoztatni a világ rendjét még abban a kis részletében sem, hogy
vannak dolgok, amik magukon viselik örök időkre a négyszemköztiség
kötelező bélyegét. Ideig-óráig divat lehet az, hogy nyilvánosan
pertraktáltassanak ezek a dolgok, de mire itt egy uj és egészséges
társadalom rendje fog kialakulni és mind a bécsi professzor, mind
Ibolyka már rég a temetőben fog aludni, akkorra már egészen bizonyos
lesz az, hogy a természet nem minden ok és szándék nélkül rendezte be a
szerelmi életet épen két személy és nem három, vagy négy számára. Addig
is, nem valami rettenetes baj, ha a tanárok és a kisasszonyok kimulatják
magukat, csak azt az egyet ne akarják velünk elhitetni, hogy ez
tudomány. És amennyiben mégis tudomány, hát tanulják meg előbb a többi,
alapvető tudományokat, mert ugy találnak járni, mint a legfelül emlitett
néger, aki a meztelenségből egyszerre a párizsi divatra ugrott át.