Egy napon, mikor a Rothschild-hagyaték egy kanál pénzt öntött többek
közt a budapesti nyomor tengerébe is, ugy éreztem, hogy ez az érdekes és
irigyelt család megint nagyon aktuális. Sok mindenfélét lehetett volna
és lehetne róluk megirni, mert alapjában véve titokzatosak és sokkal
érdekesebbek, mint például azok az amerikai milliárdosok, akiknek a
karrierja is fényesebb, a pénze is több, mint a Rothschildoké.
Valahogyan ezek az amerikai pénzóriások nagyobb ellenőrzés alatt
állanak, mint az európaiak. Lehet, hogy ennek az amerikai sajtó
tulfejlettsége, sőt bizonyos tekintetben tul-züllöttsége az oka, de
annyi szent, hogy a Rockefeller, Vanderbilt, Carnegie, Astor, Gould,
Harriman családok vagyonáról és üzleteiről minden ujságolvasó ember
pontosan van tájékozva, ami pedig az életrajzukat illeti, azt átlag
hetenkint kétszer mondják el interjuvoló ujságiróknak, vagy irják meg
könyvekben. Tulajdonképen mind egy és ugyanarra a dicsőségre pályáznak:
kimutatni, hogy cipőszalaggal kezdték és vasuti hálózatokkal vagy
acélgyártó városrészekkel végzik. Valamikor ez uj, szenzációs, regényes
volt, most époly egyhangu, mint régen a földbirtokosok meggazdagodási
legendái voltak.
Nekiindultam tehát, hogy a Rothschildek rövidre fogott családi
történetét pontos adatokkal szerezzem meg, mondjuk: az egyetemi
könyvtárban, s aztán emez adatok támogatásával mondjam el róluk azt,
amit el akartam mondani. Hála istennek, ebben a majdnem tudományos
kutatásban megakadályozott az ujságirók nagy segitő-társa, a véletlen. A
véletlent ezuttal Keszler Józsefnek hivták. Egy társaságban kerültünk
össze, s mialatt én a Rothschild-témán törtem a fejemet, egyszerre csak
hallom, hogy Keszler Rothschildékról mesél. Ha választani kell közte és
az egyetemi könyvtár közt – gondoltam – őt választom. Először is tud
annyit, mint az egyetemi könyvtár. Másodszor pedig biztosra veszem, hogy
ő, aki anekdotákban beszél, mint ahogy Paganini a hegedün beszélt, az ő
néhány anekdotájával jobban megmagyarázza nekem a Rothschildok
világszerepét, mint akármicsoda könyv.
Ez tehát, ami itt következik, nem intervju, nem is lediktált
adomagyüjtemény, hanem egy ellesett társaságbeli diskurzus, amit
igyekezni fogok Keszler professzornak a szavaival visszaadni, mert ugy
érzem, hogy ha nekem oly szépen bevilágitott a Rothschildok életébe, a
közönség is igy jár vele.
*
Azt mondja többek közt:
„– Azt a történetet mindenki tudja, hogy hogyan alapitották meg
kereskedői hirnevüket Rothschildék. Ezernyolcszázhatban elmenekült a
franciák elől Vilmos hesszeni választófejedelem. Akkor Frankfurtban
lakott a Rothschild-ős, akit ma finoman Mayer-Anzelmnek neveznek, de
bizony akkor csak Amschel volt a neve. Hát odaadta neki az egész
vagyonát a választófejedelem, hogy vigyázzon rá. A történelem csak azt
mondja, hogy Amschel visszaadta neki a pénzét. De hogy ez hogyan
történt, azt nem mindenki tudja. Ugy történt, hogy a fejedelem, mikor
visszajött Frankfurtba, nem is kérte a pénzt Amscheltől. Oly biztosra
vette, hogy a zsidó nem fogja neki visszaadni, hogy nem is kérte tőle.
De egy napon jelentik neki, hogy itt van Amschel Rothschild és beszélni
akar vele. Beeresztették hozzá.
– Kérem, – mondja Amschel, – itt vagyok, hogy visszaadjam a pénzt.
– Micsoda pénzt?
– Fenséged pénzét, amit rám bizott. Lenn, a kapu előtt állnak a
szekerek, azon van a vagyon és hat százalék kamat. Tessék leküldeni
valakit, aki átvegye.
– Ejnye, – mondja a fejedelem, – hát megvan a pénz?
– Hogyne volna meg, mikor rám tetszett bizni.
A fejedelem ámul-bámul:
– De hiszen én ugy hallottam, kedves Amschel, hogy magát kirabolták.
– Ugy van.
– No és a rablók az én pénzemhez nem nyultak? Hogy lehet ez?
– Ugy, hogy fenségednek szerencséje volt. Én a fenséged pénzét a
pincében tartottam, a magam pénzét meg a földszinten. A rablók meg csak
a földszintet rabolták ki. Igy maradt meg az ön pénze.
A fejedelem megveregette a vállát a zsidónak. Azt mondta neki:
– Hát becsületessége jutalmául legalább tartsa meg a kamatokat és az
összeg negyedrészét.
– Micsoda? – fortyant fel Amschel. – Fenséged meg akar engem fizetni
azért, amért nem loptam el a pénzét? És le akar mondani a kamatokról,
amik önnek járnak? Hisz én ezt a pénzt forgattam, üzleteimben
angazsáltam, ezen én nyertem, kerestem, én meg vagyok fizetve. Hagyjon
engem Fenséged békében.
Szólt és haragosan távozott. Öt fia volt. Hagyhatott-e szebb örökséget
az öt fiára (pedig hagyott rájuk egyebet is), mint ezt az anekdotát?
Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy egy ilyen anekdota, amely még ráadásul
igaz is, nem terem milliókat. Termett is.
*
„– De egyik utódja, Jakab, a hires párizsi James Rothschild, egyszer
kikapott. Még pedig nem kisebb embertől, mint Heinétől. Az öreg James
nagyon szerette Heinét, aki akkor Párizsban élt. Az volt a főambiciója,
hogy az akkor már hires költő egyszer jöjjön el hozzá vacsorára, de nem
nagy társaságban, hanem egyedül, ugy, hogy csak ők ketten üldögéljenek
az asztalnál. A ravasz James maga akarta élvezni az érdekes, elmés
embert. Hát valahogy sikerült is neki Heinét ilyen módon megszereznie.
Heine megjelent a vacsorán és rövid diskurzus után leültek ketten a kis
asztalhoz. Képzelhetik, micsoda válogatottan jó és drága ételek jelentek
meg az abroszon. Egyszerre csak azt mondja James:
– No most, kedves Heine, valami nagyon jót fogunk inni.
Azzal int az inasnak, aki egy porlepte borospalackot hoz nagy áhitattal.
Gyönyörü aranysárga, tüzesszinü bort töltött belőle a két embernek.
Megizlelik.
– Mi ez? kérdi Heine.
– Ez egy igazi, hamisitatlan palack Lacrimae Christi. Drága, nagyon
drága…
Szünet áll be. James Rothschild szürcsöl egyet a drága nedüből és
Heinéhez fordul:
– Mondja, Heine… hiszen maga olyan okos ember… mivel tudná maga
megokolni, hogy ezt a bort Lacrimae Christi-nek, a Krisztus könnyeinek
nevezik… na, halljunk valami elmés megokolást!
És várta a szellemességet.
Heine ránéz, szomoru kis mosoly jelenik meg az ajkán és csöndesen azt
mondja:
– Báró ur, ezek Krisztus könnyei. Mert Krisztus sokat sirt. És még most,
fenn az égben, az Atyaisten jobbján ülve is sir, ha lenéz és látja, hogy
két olyan rongyos zsidó, mint mi, ilyen jó bort iszunk.
Aztán James nem tette többé próbára Heine szellemességét.
*
„– Van Párizsban egy Rothschild-kórház. Valahányszor egy szegény lengyel
zsidó Párizsba érkezik, első dolga az, hogy elmegy a pályaudvarról
egyenesen a Rothschild-kórházba és ott fekszik három hétig. Akár beteg,
akár nem. Ha beteg, azért, mert beteg. Ha meg nem beteg, hát a három
heti jó kosztért, finom életért, meg azért, hogy miért ajándékozza ő ezt
a három hetet Rothschildnak? Az egyszer biztos, hogy mindenkinek első
dolga ez a három heti maródi. Hát jött egyszer egy szegény, nagyon
szegény rabbinus Lengyelországból Párizsba, kifeküdte az obligát három
hetet és a kórházból egyenesen elment Rothschildhoz.
– Alászolgája.
– Jónapot – mondja Rothschild és már nyul a zsebébe – mivel lehetek
szolgálatára?
– Báró ur – mondja nagyon előkelően a rabbi – én nem vagyok koldus, én
csak azért jöttem, mert én mindenütt fölkeresem a nagy embereket. Jöttem
tiszteletemet tenni.
– Igen, igen – mondja Rothschild és átnyul abba a zsebébe, ahol a
nagyobb aranypénzek, a huszfrankos louis-k vannak. – Ön tiszteletét jött
tenni.
– Igen.
– Hát itt van egy arany.
– Köszönöm, – rebegi a rabbi – köszönöm.
Zsebredugja a pénzt és indul. A báró szeliden utána szól:
– Tisztelendő ur, kérem…
– Tessék.
– Ha majd máskor is eljön hozzám tiszteletét tenni… mert én sejtem, hogy
még el fog jönni… izé… hát ne fáradjon föl ide az emeletre, hanem menjen
a földszinten balra, az udvarba, ott van az én jótékonysági irodám, ott
müködik Kohn ur, az majd… izé… szóval egyenesen hozzá tessék fordulni.
– Alászolgája – mondja a rabbi és távozik. Két hét mulva ismét
megjelenik, de nem megy az udvarba Kohn urhoz, hanem megint egyenesen
föl az emeletre, Rothschild báróhoz. Hogy miért? Mert Kohn ur lenn
minden kedden ezüstpénzt osztogatott. Ötfrankos tallérokat. A rabbi
tudta ezt és neki nem volt elég az ezüst-adomány. Hát beállit megint a
báróhoz. A báró nagyot néz.
– Kérem, – szólt a rabbi – jöttem tiszteletemet tenni.
– Kérem – mondja a báró és átad neki megint husz frankot, aranyban.
– Köszönöm – rebeg a rabbi és távozni készül. A báró megint utána szól:
– Tisztelendő ur, egyszer már kitanitottam önt, most szerényen
megismétlem… az udvarban balra, minden kedden, monsieur Kohn… jegyezze
meg jól: monsieur Kohn, az udvarban, minden kedden, balra.
A rabbi erre visszajön az ajtóból és dühösen szól:
– Ejnye, báró ur. Micsoda dolog ez? Kicsoda ön? Ön báró Rothschild, a
világ leggazdagabb embere. _És ön akar engem koldulni tanitani?_“
*
„– Fölmegy egyszer egy lármás kéregető a párizsi Rothschildhoz:
– Kérem – mondja – mégis csak disznóság, hogy önnek harminc milliója
van, én meg éhen halok. Hogy egyezteti ezt ön össze az egyenlőség
gondolatával?
– Kérem, kérem – mondja nyugodtan Rothschild – fogja, itt van egy frank.
Az ember vigyorog:
– Egy frank? Ön egy frankot ad nekem?
– Igen. Ön azt mondja, nekem van harminc millióm. Viszont francia meg
szintén harminc millió él ebben az országban. Önre tehát jut egy frank.
Itt van. Hogy egyezteti ön össze az egyenlőség gondolatával azt, hogy
_önre több jusson, mint másra_?“
*
„Ugyanez a Rothschild egyszer megnézte Amsterdamban Six polgármester
hires gyüjteményét. A gyüjteményben megtetszett neki négy kép: Van der
Mer van Delft, Ruysdael, Rembrandt és Peeter de Hoog egy-egy képe.
Odalépett a polgármesterhez és egyszerüen szólt:
– Ezt a négy képet megvenném. Rothschild vagyok.
– Nem eladó – mondta hidegen és gőgösen a polgármester és hátat
forditott neki.
– Kérem – mondta Rothschild – én csak azt mondtam, hogy megvenném. Ezt
fönntartom most is. Ha majd eladó lesz, irjon nekem egy sort és én
minden összeget megadok ezért a négy képért.
Két év mulva kap Rothschild egy levelet a polgármester aláirásával. A
levélben csak ez volt:
_Eladó. Ára két millió frank._
Másnap, még mielőtt a képeket megkaphatta volna, elküldött a
polgármesternek Rothschild egy csekket két millióról és csak ennyit irt
egy levélben:
_Csak egyre kérem, csomagoltassa be gondosan a képeket._
A négy kép azóta a Rothschild-muzeumban van. Igy vásárolt képet
Rothschild Alfonz. A mostani bankárok azonban, ugy látszik, nem tanultak
tőle“.