A legjobb osztrák irók egyike, Felix Salten itt volt Pesten, felolvasást
tartott, egy-két mulatságon is résztvett, aztán hazament Bécsbe és onnan
a Berliner Tageblattnak tárcát irt Budapestről. Nagy örömünk lehetett
ebben az érdekes és szép tárcában, mert valóságos lelkesedéssel irt
Budapestről Salten, egy kicsit szerette a politikánkat, eddig még
külfölditől nem hallott értelmességgel és szimpátiával irt a magyar
nyelvről s leirta azt a tettvágyat, lelkességet, hirtelen fellángoló
vadságot, hangos és mégsem intenziv cselekvést, amit itt megfigyelt.
Szeretettel irt rólunk, látszott, hogy néhány napi itt időzése alatt
megfogta ennek a városnak furcsa és egészen speciális lendülete, de
amellett nem dobta sutba ujságirói okosságát sem és alapjában véve
igazságosan itélt rólunk.
Főként két megjegyzése ragadta meg figyelmünket. Az egyik, amelyben azt
mondja, hogy szenvedélyes élvezők vagyunk. A másik, amelyben azt mondja,
hogy rettenetes gyorsan fejlődünk, palotáink, boltjaink csak ugy nőnek
ki a földből. Mikor igy konstatálja a gyors és intenziv élvezést és a
rohamos vállalkozást, igaza van. Csak egyben téved. Nem ugyanazok
élveznek, akik vállalkoznak. Meg kell neki magyaráznunk, – örülök, hogy
alkalom van rá – hogy néhány ezer normális életü embert leszámitva Pest
lakossága kétféle elemből áll. Hogy egészen megértessük magunkat,
segitségül kell hivnunk két budapesti argot-szót. (Ez is jellemez
bennünket: az az argot-nkat a tolvajnyelvből csináljuk). Az egyik szó a
_tutista_, a másik a _nimolista_. A „tuti“ szó a francia tout-ból, az
olasz tutto, tutti szavakból csinálódott és jelenti a mindent, a sikert,
a pénzt, a szerencsét, a hatalmat, a tekintélyt, – ebből kifolyólag a
tutista a minden-birtokos, a hatalmas, a pénzcsináló, a tekintélyes, az
aranyláncos, a jófellépésü, a szerencsés, akinek minden sikerül, aki
előtt minden nyitva áll. Tutista tehát Lánczy Leó, Khuen-Héderváry,
tutista Carnegie és Beöthy László, a német császár és Csortos Gyula,
mindenki, akinek szerencséje, ereje, hatalma van, aki divatban van.
Ezzel szemben a „nimolé“ szó, amely a nem-ből, a nincs-ből, a nihil-ből,
a niemand-ból csinálódott, jelenti a semmit, a pechet, a szomoru
sikertelenséget, a divatból kimentséget, a hiábavaló küzködést, még ha
tisztességgel és tehetséggel párosul is. Nimolista tehát a szegény
ember, aki állásért jön könyörögni egy csomó jó bizonyitvánnyal,
nimolista Justh Gyula, nimolista az orosz cár, szegény, nimolista az
egész szerb haza, nimolisták Haverda, Jánosi és Vojta, ellenben tutista
a királyi Curia, – hogy még érthetőbb legyek: a hercegprimás nimolista,
gróf Mailáth György tutista, az irodalomban Petőfi nimolista,
(fiatalság, tehetség, szegénység, boldogtalan szerelem, korai halál),
Heinrich Gusztáv tutista (magas állás, gyönge tehetség, tekintélyes
szakáll, lármás és ügyes fellépés, jó reklám), a festészetben Hollósy
Simon nimolista (tehetség, élhetetlenség, szegénység, számüzöttség),
László Fülöp tutista (ügyesség, összeköttetések, müvészietlenség,
csinosság, élelmesség, gazdagság). Ime már maga a budapestianizmus, ez a
keverék éjjeli, kávéházi-, artista-, pincér- és kocsisnyelv megcsinálta
a választó vonalat a két nagy tábor közt, amelyből ennek a városnak a
lakossága áll.
Komolyan megfogva a kérdést: a tutisták azok, akikről Salten azt irja,
hogy palotákat, fényes üzleteket és vagyonokat csinálnak. Minden vagyon,
amikor csinálódik, erőszakos uton csinálódik. Nagy és nagyon rendezett
államokban. Németországban, Franciaországban, Angliában vannak vagyonok,
amiket évszázadok hangyamunkájával gyüjtöttek nagyapák, apák és fiuk.
Itt nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amig él a
vagyonszerző és ez nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát
egy ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen,
megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi
üzletatyát, az álhirlapirót és vállalkozást csinál. Tönkreteszi a
parasztot, kidobja a beteget, felrugja a szülő anyát, kistájgerolja a
családot, elcsábitja a biztosállásut, elveszi a félkrajcáros hasznot a
kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirugja a kéregetőt, nem
ad semmit semmiféle célra, csak rohan a vagyon után és véres erőszakkal,
frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett
képviselők és megingott tisztességü hivatalnokok becsületének romjain
meg is csinálja. A vagyon megvan husz-harminc év alatt, azalatt a nagy
ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy
arterioszklerózist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól
meghibban a szive, még vánszorog egyideig Nauheimban és a
Margitszigeten, aztán meghal. Persze, a boldog Salten csak a palotát
látja, amit épitett, meg a husz villamos lámpát, ami a boltja előtt ég.
Náluk, Saltenéknál, Bécsben, az a palota már szürke a régiségtől, a fiu
örökölte az apjától, akinek gyára van Csehországban és azzal szerezte a
vagyonát, hogy nem fekete papirosba csomagolta a varrótüt, amit
Délamerikába exportált, hanem piros papirosba és igy lefőzte az
angolokat, akik jobb varrótüt csinálnak, de a római pápa kedvéért sem
térnek el attól a szokástól, hogy fekete papirba pakolják a tüt, már
pedig a délamerikai vevő különösen babonás és visszadobja a kereskedőnek
a fekete csomagot, mint ezt egy kereskedelmi szaktudósitó jelentésében
olvastam. Saltenéknél Bécsbe ugy csinálódik egy vagyon, hogy valaki
talál egy bányát és azt kiaknázza, nálunk pedig ugy, hogy két tutista
összeáll a kávéházban és azt mondja: ki kell tekerni ennek a Grünbaumnak
a nyakát, csinálunk a kávéháza mellé egy nagyobbat, diszesebbet és őt
tönkretesszük. Aztán majd ideadja olcsón az egész életét. A derék
utleiró csak az éjjeli villanyfényben lobogó gyönyörü kávéházat látja.
Én tudom, hogy Grünbaumnak ezért agyon kellett lőnie magát és most kinn
fekszik a temetőben.
A Salten élvezői, tisztelt hölgyeim és uraim, az élvezők, azok a
nimolisták. Itt az élvez, akinek semmije sincs. Elsején elfizeted a
fizetésedet házbérre, szabóra, mosásra, hazaküldesz negyven forintot
Böszörménybe mamáéknak, jön a suszter, a gázszámla, a gyerekeknek tandij
és dr. Bővitett tanár ur számtanának uj kiadása, marad összesen
tizennyolc koronád. Minden ember, akiben egy kis életismeret és belátás
van, megmondhatja: nincs-e igaza a nimolistának, ha ezzel a
tizennyolccal elmegy az orfeumba, megiszik hat üveg sört, küld egy
forintot a cigánynak, hogy játszsza el a Csingilingi prütty cimü kuplét,
aztán mielőtt hazatér, bemegy a Mahagóni-kávéházba és ott husz
krajcárért megiszik egy csésze fekete piszoklét kávé cimén, elolvassa az
összes estilapokat, annak az egynek kivételével, amit kilop a rámából,
hogy legyen az ágyban mit olvasnia, körülnéz a bronzvereteken és a
csiszolt tükrökön, megnézi a berakott japáni pimaszfát és az opálkék
mümárványimitációs üvegmozaik-fittyfrász-asztalt, kéri az Illustrated
London News-t, nem kapja meg, nem is nagyon akarja, elálmosodik,
káromkodik kettőt csöndben, egyet hangosan, leakaszt egy jó prémes
bundát, meglátja, hogy nem az övé, szeretné elvinni, megijed a
börtöntől, ráfanyalodik a saját korpásgalléru részletfizetéses
átmenetijére, megnézi az aprópénzét, van még van egy forint husza, ebből
konflisba ül, hazahajtat, ott pofozkodik a kocsissal, följelenti, kap a
rendőrtől egy unott gorombaságot, nem jön a házmester, aztán jön a
házmester, aztán nem megy a lift, aztán fölmegy gyalog a negyedik
emeletre és káposztaszag van és cselédszobaszag van és alvás-szag van és
lefekszik aludni és elalszik és ő most egy vivőr volt, egy Lebemann
volt, egy lump volt, egy élvező volt és a kitünő, okos és derék Salten
véletlenül meglátta őt ma éjjel és azt irta róla a Berliner Tageblattba,
hogy ő egy élvező, egy tüzes magyar élvező, sőt élvhajhász, aki keleti
bujaságból és magyar lendületből tobzódott és élvezett és éjszakázott. –
Pedig… pedig ő tudja, szegény, hogy ő egy nimolista és azért élvez, mert
ha még csak nem is élvezne, akkor igazán a szeméten rothadhatna el attól
a kulturától és attól a polgári kényelemtől, amit ez a tündérváros a
szegény embernek nyujt. Tanukul hivom az ugynevezett élvezetek
legközelebbi szemlélőit, az éjjeli mulatóhelyek tulajdonosait és
pincéreit, hogy nem ez-e az igazság. Hogy nem a legnagyobb ritkaság-e
Pesten, hogy egy gazdag ember költ pénzt éjszaka a
hejehujahopp-kávéházakban, hogy nem kizárólag a kétforintos és
hatkoronás cechelők tartják-e fenn az éjjeli életet, kivéve azt a
két-háromezer sikkasztót, aki hetven-nyolcvan koronát is költ és akinek
a sorsa a tavaszi lóversennyel dől el, mert tudniillik akkor vagy
visszateszi a pénzt, vagy nem teszi vissza. Nem először konstatálom, de
mert azóta csak még inkább meggyőződtem a valóságáról, ismételnem kell:
ezek a kávéházi és orfeumi cechek, ezek a kerületi kaszinóbarlangokban
elbakkarázott nyolcvan koronák és kilenc koronák és harminchét korona
ötvenek nem egyebek, mint csupa _elvetélt tőkék_, tőkeembriók, amelyeket
a párisi kistőkés elrak a postatakarékba vagy az ő kis bankjába, de
amelyeket a pesti kispolgár elver, szétpofoz, még embriókorában megszül,
mert nem érdemes neki kis-vagyont gyüjtenie, nem érdemes viselnie a
kistőkével való terhességet kilenc és kilencven évig, mert ugyis kétszer
annyit fizet a lakásáért, mint kellene, ugyis ötszörösen veszik meg
rajta a hus, a kávé, a liszt, a kenyér, a közlekedés árát és végül ugyis
csak nem a munkájából él meg, hanem valamelyik rabló tutistának a
kegyelméből, vagy a sógora nagybátyjának a protekciójából, vagy abból,
hogy egyszer tévedésből többet ad neki vissza a főpincér egy
huszkoronásból, mint amennyi járna neki. Az egész kispénz-életnek ez a
nagy irrealitása, ez a levegőben való lógása, ez a bizonytalansága, meg
az a körülmény, hogy a nagy rablók épen az életszükségletekre: a
kenyérre, a lakásra, a villamos vasutra, a világitásra, a marhahusra
vetik magukat, ahelyett, hogy aranybányákkal svindliznének, ez teszi
azt, hogy a kisember nem oszthatja be rendesen a pénzét, nem tehet
félre, nem hagyhat a gyermekére néhány ezer koronát, ez teszi azt, hogy
a kisember kénytelen beülni az Andrássy-uti kávé-zsinagógákba és
estilap-bazilikákba, a Mahagóni-kávéházba vagy a dombovári Babáriba,
ahol tüzes zsidó-angol-magyar népdalt harsog a cigány, akinek viszont
már több tányérja van, mint hegedüje, – ez teszi azt, hogy a derék,
pozitiv, reális és becsületes német iró megjelenik itt és látva a
mondhatatlan kéjnek és az éjjeli kéjgyönyörbe való fulladozásnak ezt a
hallatlan mértékét, ami abban áll, hogy Schwarc benn émelyeg a
kávéházban még fél egykor, mert otthon nincs fütve és Schwarcnak lelóg a
szája a nyomortól, a nem-fürdöttségtől, az adósságtól, a holnapi
lejárattól és attól a szégyentől, hogy délután fél kettőkor rendelt egy
pikkolót, azóta semmit, a cukrot zsebredugta és ahányszor dombovári
Babári a tányérral rá akart mosolyogni, kiszaladt a toalettbe s mivel
mindehhez négy ivlámpa ég és dombovári Babári a Grünermarcsa-indulót
vágja és mert a kávéházban meleg van és bűz van, azért Schwarcnak azt
kell magáról olvasni a Berliner Tageblattban, hogy ő egy élvező. Egy
keleti buja. Egy palotaépitő. Holott ő tudja, én tudom és mi tudjuk,
hogy ő egy nimolista. És Weisz Manfréd és Lánczy Leó és gróf Károlyi
Mihály három tutista. De ezeket nem is látta élvezni Felix Salten.
A világért se higyje senki, hogy ezt az igazán kitünő és a
világirodalomban is jelentős irót ki akartuk csufolni a Budapestről
irott tárcájáért. Köszönet és hála neki, amiért a maga irói hirnevét és
tehetségét, ha csak egy napra is, de a mi városunk szolgálatába
állitotta. Ő a rólunk irott tárcája alcimeül ezt adta: „eine
Ansichtskarte“. Egy képes levelezőlap. És megirta hozzá a szöveget.
Legyen szabad nekünk, bennszülötteknek, ehhez a képeslevelezőlaphoz
ezennel liferálni a képet.