Két szegény francia repülő-ember valahol fenn, a felhők között
meggyulladt és olyan tiszta, fényes, fekete szénné égett, hogy – mint
olvasom – aki letört belőlük egy darabkát, rajzolhatott vele fehér
papirosra. Ilyenkor a francia aviatikus-világ megkérdezi a többit, hogy
mit szól ehhez a dologhoz. A többi pedig már évek óta, tehát ez esetben
is, azt mondja, hogy az ilyen meggondolatlan aviatikus megérdemli a
sajnálatot, de nem jár ki neki a hősök tisztelete, mert nem az az igazi
aviatikus, aki reklámért, egy „kunszt“ kedvéért, valami nagyszerü
bátorságért hal meg, hanem az az igazi aviatikus, aki óvatosan, okosan,
csöndesen dolgozik azon, hogy valaha az emberiség nyugodt biztonsággal
repülhessen. A hires Pégoud, aki bukfenceket vet a levegőben, a vakmerő
Chevillard, aki többet repül fejjel lefelé mint rendesen, nem népszerü
alak a szakkörökben. Az igazi repülők ezeket bizonyos tekintetben
megvetik, náluk sokkal többre becsülik például Blériot-t, aki
egyet-kettőt repült, aztán végleg leszállott a gépről és most már csak
az emberiség jövője számára dolgozik a gyárában: konstruál. Most már,
alig néhány esztendei nyilvános élet után, az igazi aviatika belátta,
hogy igaza volt az öreg Voisinnak, aki, mint a francia repülés egyik
atyja, már régen kijelentette, hogy aviatikus csak kétféleképpen
végezheti a pályáját: vagy leszáll örökre a gépről, vagy meghal. A
francia aviatikai fellendülés azzal kezdődött, hogy az öreg Voisin
törvényének, a lex Voisin-nek a második részét szerették jobban, azokat
tisztelték a levegő hősei gyanánt, akik meghaltak a magasságokért. Most
már ott tartanak, hogy haragszanak azokra, akik meghalnak. A ma
elismerése az okosaké, az óvatosaké, azoké, akik leszálltak a gépről. A
francia bátorságnak, a francia halálmegvetésnek legszebb erkölcsi
bizonyitványa, hogy Párisban már nincs nemzeti gyász minden elpusztult
aviatikusért. Maga a repülés-okozta halál puszta ténye többé nem imponál
nekik. A lezuhantak és megégettek közül kiválasztják azokat, akik
ártatlanul haltak meg s ezeket megbecsülik. Akik könnyelmüségből vagy
vakmerőségből pusztultak el, azoknak nem jár ki a nemzet udvari gyásza.
A halál annyira összeforrott az aviatika gondolatával, hogy most már
minden eset reviziót követel. Mintha azt mondanák: „ravasz, hiu fráter,
aki meghal, csakhogy az aviatika mártirjainak glóriáját megkapta!“ És
nem adják meg mindeniknek. A glóriát nem kapják meg a merész
bukfencezők, még ha az életükkel is akarják megvásárolni; a glória az
okos, komoly óvatosaké, akiket egy váratlan széllökés vágott földhöz.
Aki azért hal meg, mert rossz motort vagy kevés benzint vitt a felhők
közé, az nem kapja meg tőlük a vértanu rangot, mert azt mondják, hogy
rossz motorral nem szabad felszállni és akinek nincs elég benzinje, az
maradjon a földön. Azt mondják: a világnak nem szenzációs vértanukra,
hanem jó konstruktorokra van szüksége. Az elv igaz, jó, hasznos, sőt
humánus. De bennünket, akik nem repülünk, meg kell hogy lepjen az a nagy
filiszter-áramlat, amely ime, a világ legkönnyelmübb népét, a francia
embermadarat is magával sodorta. Most már aztán igazán nem szabad a
polgári elemet a filiszterségeért csufolni, ha a pilóták se tisztelik
többé az egekbe törő szenvedélyt.
Körülbelül hatvan-hetven esztendeje, hogy a filiszterség gyülölete és az
egyéniség, a fantázia, a szenvedély kicsapongásainak tisztelete
virágjában állott. A jó Petőfi soha nem látott kalapokon törte a fejét s
amikor rettenetes föveggel és tarkavirágos, fényes atlaszból varrott
ruhában az utcán megjelent, mindössze egy-két megjegyzést kapott a
barátaitól, de másnap már mindenki tisztelte ezt a féktelenségét. Pálffy
Albert azt mondta róla az első napon: „Mikor ez a Sándor elénk jön,
mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.“ De Jókai már azt
mondja róla, hogy: „ez a különcség őneki mind illett, az az ő izlése
volt, nem erőltette senkire.“ A tréfás Lisznyay, aki maga se volt
filiszter, mert mikor mindenki feketében járt, ő világoskék, delivörös
hajtókáju dolmányban, borzasan, nyakkendőtlen és fokossal a kezében
sétált, igy gratulált Petőfinek egy szép költeményéhez:
– Sándor, te eget eszel és isteneket hánysz!
Viszont Petőfi se szerénységből vagy tiszteletből tette, hogy Vörösmarty
Szózatát Pápán egy áhitatos gyülekezet előtt minden ok nélkül palócos
kiejtéssel szavalta el, rettenetes komolyan, ugy, hogy eleinte az
oldalukat fogták nevettükben az emberek, de végül annyira
megbotránkoztak, hogy a szavalót ki akarták dobni.
Ilyeneken törték a fejüket s aztán este elmentek a hires Depscher-féle
tejesboltba, ahol valamennyien tejet és vajat vacsoráltak, szépen
elköszöntek egymástól s hazamentek tejjel teli bendővel veszettül részeg
bordalokat irni. Ez volt az a kor, amikor a tisztes polgár a maga
egyhangu életét nagyon szégyelte s az ágy alá bujt félelmében, mikor az
ablaka alatt felharsant a „szent őrültségek“ dicsérete, amikor Victor
Hugot és Shakespearet is nem azért imádták hazánkban, ami bennük
örökkévalóan művészi, hanem isteni rakoncátlanságaikért, egetverő
féktelenségeikért. Az egek ostromlásának ez a divatja szelid
decrescendoban majdnem napjainkig tartott. Most azonban földet ért ez a
decrescendo és egészen bizonyos, hogy a nagy ostrom többé nincs
divatban. Vége. Lám, azok is megtagadják, akik pedig a szó szoros
értelmében a felhők között járnak.
Ennek a leszállásnak, a földhöz való lassu közeledésnek egyik állomása –
amely már igen közel esett a földhöz, de még tartotta a rokonságot a
felhőkkel – volt az ugynevezett bohémség, amely különösen Pesten olyan
károkat okozott, hogy az már egy jobbfajta szellemi sáskajárással is
fölért. Ami a Petőfiék egetostromlásában szép volt, az az a bizonyos
sokszor emlegetett morális alap volt, amelyről ezek az eget-zabáló és
isteneket-hányó jó fiuk tulajdonképpen egy pillanatra sem mozdultak el
soha. Megint a vezérükre, a legrakoncátlanabbra, a legféktelenebbre,
Petőfire kell hivatkoznom, akiről bebizonyosodott, hogy mikor kiadójától
az első nagyobb összeget kapta a verseiért, az egész pénzt, ugy, ahogy
kapta, az utolsó krajcárig odaadta tönkrement öreg szüleinek, de viszont
ugyanazon a napon ezt a verset irta:
Nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen.
Hanem azért, hogy megigyam s egyem!
Ugyanigy a Murger hires bohémjei is minden megbizhatatlanságuk, kisebb
csalásaik, sőt tolvajlásaik mellett is keresztényi morálnak olyan elős
talapzatán állnak az utókor előtt, hogy onnan nem fogják őket soha
leráncigálni az álbohémek, akik gazdasági okoból bohémkedtek a pénzzel s
akik éppen forditva dolgoztak: nem az erős morális érzéküket takarták el
a bohém-csirkefogások tarka szövetével, hanem legtöbbnyire velük
született aljasságokat szineztek, takartak ezzel a virágos kendővel,
amelyről az emberiség már-már elhitte, hogy mindig gyermekien jó szivet,
nemes, erkölcsösen tiszta lelket fed.
Ennek a decrescendonak az utolsó, a legmélyebb pontja kétségkivül az az
eset, amely véletlenül szintén ezen a héten történt, mint az aviatikusok
elcsöndesedése, Bécsben rendőrök hurcoltak el a szinpadi próbáról egy
szinésznőcskét, aki a bohémséget már odáig vitte, hogy egyik ékszerészt
a másik után csapta be sulyos ezrekkel. Ez is valamikor elengedhetetlen
kelléke volt az egetostromló bohémségnek: a hitelező ügyes kijátszása.
Emlékezetes a szinész esete, akit hitelezője, éppugy mint a bécsi
kisasszonyt, a délelőtti próbán látogatott meg a szinházban s aki addig
sétált a hitelezővel a szinpadon, amig az rá nem lépett a sülyesztőre,
amikor is az egész társulat nagy gaudiumára a hitelezőt lesülyesztették
a fekete pincébe. Valóságos legendakör alakult azokból az esetekből,
hogy szegény költők, piktorok, muzsikusok és szinészek hogyan játszották
ki a zord hitelezőt, aki a pénzéért jött jajgatni. És világosan
észrevehető, hogy hatvan év alatt lejárta magát ez a zsáner. Ma már
senki nem nevet ezeken a tréfákon, ha ma megtörténnek. Még a régiség ad
nekik valami türhető zománcot. De ha ma csinál valami ilyet a „bohém“,
az embereknek egyszerre eszükbe jut a hitelezési csalás paragrafusa és
fanyar megjegyzések következnek. Az igazi jószivü és gyermeki lelkü
bohémektől oly gyorsan vette át az emberiség söpredéke ezeket az
ötleteket, amelyekkel anyagi haszon jár, ez a söpredék oly erősen bizott
abban, hogy ezeknek az ötleteknek a romantikus és költői zománca megvédi
őt ama szemrehányásoktól, amelyek a csalóknak és bármilyen vicces, de
nyereségvágytól üzött kis gonosztevőknek kijár, hogy végül lejáratták
azt is, ami ebben igazán vidám, igazán kedves, ifjui és megbocsátható
volt – a bohémség az ő kezükön lassanként határvonallá vékonyodott,
amely a vidám tisztességet a komoly büntetőtörvénykönyvtől választja el.
A vége aztán természetesen az ilyen eset, mint a bécsi bohémkisasszonyé,
aki addig bohémkedett a hitelezőkkel, amig egyszer csak eljöttek érte a
rendőrök és a szinházból a dutyiba cipelték. S a vége az, hogy e
pillanatban nincs bohém a világon, aki a kisasszony pártjára állana
ebben az ügyben. A bohémek megunták az egek zabálását, miután annyi
álbohém zabálta az eget azért, hogy jóllakjék. A bohémek éppugy
elfiliszteresedtek, mint az aviatikusok. Valósággal fellélekzenek,
amikor valamelyik nagy külföldi költőről vagy festőről azt olvassák
valahol, hogy tiszta gallérban jár, példás családapa és pedáns ember.
Ahogy az ember-madarak közt az ilyen rettenetes gondolat, mint aminő az
oktalan halál, le tudta magát járni, sőt számukra boszantóvá lett, ugy
járta le magát a művészet és irodalom bohémjeinél az emberi rendetlenség
sok divatja, mert visszaéltek vele. A legszebb feljajdulásuknak Anatole
France adott hangot, amikor Renan szobránál azt konstatálván, hogy ez a
lángeszü ember nem volt zseniálisan rendetlen bohém, hanem pedáns ember,
hozzáfüzte, hogy ezt természetesnek is találja, mert aki az isteni és
emberi dolgok közt oly gyönyörüen megtalálta a világot teremtő és
kormányzó rendet, az ugyan miért ne tudott volna rendet tartani az
iróasztalán?