JÓTÉKONYSÁG.

Esik az eső. Vége a szinháznak és a közönség nagy része a szomszéd

kávéházba megy vacsorázni. A nagy tükörablakra rászáll benn a meleg

pára, de ezen a lehellettől tompafényü üvegen is átfehérlik a sok

teritett asztal, az asztalon virág, fölötte száz villamos lámpa. Szép,

sárga, meleg fény van benn, künn a körut fekete, hideg és nyirkos.

A bejárat előtt egy öreg koldus áll. Háromnegyed tizenegy van.

Azt mondja a barátom, aki az ajtó mellett ül onnan néz ki az utcára,

gusztálva, hogy meddig emelik a hölgyek a szinházi toalettet:

– Érdekes megfigyelést tettem.

– ???

– Mégsem olyan rosszak az emberek.

– ???

– Már egy negyedórája nézek itt ki és látom, hogyan állit meg mindenkit

ez az öreg koldus. És még eddig nem volt ember, aki bejött volna a

kávéházba ugy, hogy ne adott volna valamit neki. A hölgyek beszaladnak,

de az ur, aki kiséri őket, künn marad az esőben, amig ki nem gombolkozik

és valami kis pénzt nem kotorász elő. Egy se ment el mellette anélkül,

hogy ne adott volna neki valamit. Mégis szép.

Hát persze, hogy szép. Mit csináljak a barátommal? Ő e percben meg van

hatva és szereti az emberiséget. _Now he is praying_ – mint Hamlet

mondja: most imádkozik. Oly ritka dolog valakit rajtakapni azon, amikor

épen el van ragadtatva az emberiségtől, hogy ilyenkor nem szabad

bántani. Az imádkozónak a mentelmi jogát élvezi. Kezdjem el most

magyarázni, hogy mekkora igazságtalanság az, hogy ez az ember itt most

egy óra alatt husz koronát szerez, mialatt hetvenezer más ember, aki

nálánál mind szegényebb, éhezőbb, fázóbb és nyomorultabb, valahol egy

vacokban vergődik és nem kap egy fillért sem? Magyarázzam neki, hogy

harminc-negyven szinházlátogató ezekkel a hatosokkal most hosszu időre

elintézi azt a szivbéli ügyét, hogy más ezer ember éhen hal, mialatt ő

párolt nyelvet eszik burgonyapuréevel, pedig „nem is vagyok éhes?“

Magyarázzam neki, hogy az ügyes koldus az igazi szegények árulója,

ugyanaz, ami a háboruban a hazaáruló, mert megengedi a jómódu

polgárságnak, a városnak, az államnak, az egész emberiségnek, hogy

néhány koronával váltsa meg azt a szörnyü kötelességét, hogy enni adjon

mindenkinek, aki megszületett? Mondjam el neki századszor, hogy nincs

erkölcstelenebb dolog, mint ez az utszéli komisz és krajcáros

jótékonyság, amely aszerint jutalmazza a koldust, hogy elég undoritó-e a

sebe és tart-e a karján éhező csecsemőt, vagy nem? Győzzem meg, hogy

felületesség és igazságtalanság kiválogatni a nagyon szomoru, nagyon

csunya és nagyon tolakodó szegényeket és előnyben részesiteni őket azok

felett, akik olyan szegények, hogy ki se jöhetnek, vagy olyan

szégyenlősek, hogy ki se jönnek az utcára? Leplezzem le előtte a

koldusprimadonnákat, akik száz tehetségtelen szegény elől veszik el az

alamizsnát, mert jó kávéház elé állnak, mert rémitő hangon kéregetnek és

tudják, kit kell megszólitani? Ábránditsam ki abból az ostoba hitéből,

hogy aki az utcai koldusnak ad, az már ezért jó ember? Bizonyitsam be

neki, hogy a leglelketlenebb, legrosszabbmáju embereket egyenesen

jellemzi az, hogy minden koldusnak egy koronát adnak? Tanitsam meg arra,

hogy az igazi jótékonyságnak egészen más módszere van, s hogy ez az

utcai kolduspártolás nem jótékonyság, hanem idegesség, egy pillanatnyi

nyugtalanság olcsó megváltása, egy reflexmozdulat, amelynek az

emberszeretethez és szivhez ép oly kevés köze van, mint annak a

koldusnak az igazi szegénységhez?

Nem bánom, hadd szeresse most egy kicsit az emberiséget. Sőt küldjön ki

egy hatost a pincérrel az ázó-fázó örenek. Adtam, mindig adok neki magam

is, elveim fenntartásával, mert azt tartom, hogy az ember akkor

ragaszkodjék ridegen az elveihez, amikor kinálnak neki valamit, nem

pedig akkor, amikor kérnek tőle. Hát ráhagyom, hogy ez nagyon szép

látvány mikor a szinházi közönség ilyen feltünően jótékony. De most,

hogy az iróasztalnál ülök és senki nem kér tőlem semmit, megmondhatom,

ugy-e, hogy nem is olyan nagyon szép. Sőt nagyon csunya, ha arra

gondolok, hogy ugyanez estén, valahol a város másik végén karddal verik

szét a rendőrök az éjszakában kenyérért orditó „két-háromszáz főnyi

tömeget.“ Csunya háziállat ilyenkor az öreg megalkuvó, amikor mosolyogva

nyal kezet a csontért, mialatt tompán elhallatszik hozzá vadon élő és

senkinél nem ügyeskedő társainak a halálorditása. Áruló öreg az. És

hipokrita mindenki, aki ajándékképen adja neki azt, amihez joga van,

csak azért, mert az öreg nem mint jogot, hanem mint ajándékot kéri. Ha

mint jogot kérné, kardlapot kapna. De elárulja a többi szegényeket,

belemegy abba a felfogásba, hogy ez neki nem dukál, csatlakozik

ellenségeinek, a gazdagoknak felfogásához, akik alamizsnának nevezik az

ő emberi jogát és ebből szépen megél. Az öreg áruló, de habozás nélkül

felmentést kap, minden meg van neki bocsátva, mert nincs jogom őt

megróni addig, amig a gazdagok bünösebbek, mint ő. Addig ne is adjon

nekem igazat, amig előbb az összes gazdagok ki nem mondták, hogy igazam

van. Ha ez meglesz, akkor lesz szivem az öreget összeszidni az

árulásáért. Addig azonban békén hagyom és adok neki husz fillért. De azt

nem hiszem el a barátomnak, hogy ez szép.

Ellenben, ha már benne vagyunk, hadd mondom el egy ilyen

koldus-primadonna esetét, amely egy ismerősömmel történt meg s amely

tipikus példája annak, hogy hogyan fölözi le az ilyen ál-szegény a

hiszékeny bourgeois jótékonysági hajlamát, amelyre tulajdonképen az

igazi szegényeknek van joguk.

Ez az ur egy napon levelet kap egy vidéki kórházból, egy embertől,

akinek nevét soha nem hallotta.

„… Most szabadulok a kórházból – irja az idegen – s mivel nyáron

kerültem ide, most pedig tél van, arra kérem Nagyságodot, küldjön ide

nekem egy ócska télikabátot, hogy meg ne fagyjak, ha kimegyek.“

Az uriember fogja magát, előveszi az ócska télikabátját, hozzápakol egy

pár cipőt és egy viseltes nadrágot és elküldi az egészet a kórházba,

vidékre.

Két hét mulva jelenti az inasa, hogy egy ember van künn, beszélni akar

vele.

– Miféle ember?

– Rendes, jól öltözött ember.

Kimegy hozzá az előszobába, de nem ismeri. Az idegen igy szól:

– Nem tetszik rám ismerni?

– Nem. Sohse láttam.

– De a kabát… a nadrág…

Mutatja a télikabát alatt a csikos nadrágot. Erről aztán az ismerősöm rá

is ismer, már mint a nadrágjára meg a télikabátjára.

– Maga az?

– Igen, kérem.

– Mit akar?

– Hát kérem, ha már ki tetszett öltöztetni, tessék… utiköltséget is adni

Debrecenig.

Az ur szó nélkül a markába nyomja az inasának a pénzt és elküldi a

szegény emberrel a pályaudvarra, hogy váltson neki jegyet Debrecenbe és

tegye fel a vonatra. Aztán eltünődik azon, hogy a szegény ember milyen

ravaszul bizonyitotta be a személyazonosságát. Mindegy, no, hadd utazzék

Debrecenbe.

Debrecenből levél jön:

– Uraságod elegáns embert csinált belőlem és elutaztatott Debrecenbe,

most itt állok munka nélkül és éhezem. Tulajdonképen semmi dolgom sincs

Debrecenben, de miután pénzt nem kaptam, csak vasuti jegyet, kénytelen

voltam ideutazni. Kérem, mentsen meg e borzasztó helyzetből, melybe

juttatott és küldjön egy kis pénzt, hogy visszautazhassak Budapestre,

ahol könnyebben kapok munkát.“

Vannak lelkiismeretes emberek, a mi emberünk is ilyenféle, tehát küld

neki pénzt, mert hisz ő „juttatta“ ebbe a nyomorba a fiut. És fölteszi

magában, hogy most már aztán vége, többe nem fog a télikabát kerülni.

Hetek mulnak, egyszer csak bejön az inas:

– Itt van az az ember, azt mondja, hogy a nagyságos ur rendelte fel

Pestre, meg pénzt is tetszett neki küldeni, hogy jöjjön fel.

– Dobja ki – mondta ridegen az ismerősöm, ugy gondolva, hogy ezért az

emberért épp eleget tett.

Künn kis vita, aztán csönd. Bejön az inas.

– Elment?

– El. De ezt itt hagyta.

Átnyujt egy csomó piszkos papirost. Legfölül egy levél, hogy szerezzen

neki valami jótékony egyesülettől segélyt. „Okmányaim mellékelve“ –

mondja az utóirat s valóban ott van kórházi elbocsátó-levél, illetőségi

bizonyitvány, keresztlevél, erkölcsi- és szegénységi-bizonyitvány. Az ur

dühbe jön.

– Tegye el ezeket a rongyokat – mondja az inasnak – és ha még egyszer

jön, adja vissza neki. Mondja meg neki, hogy sajnálom. Épp eleget kapott

tőlem. Más szegény ember is van a világon.

Most hónapok teltek el, amig megint jelentkezett. Nem akart semmit, csak

az okmányait kérte vissza. De közben inasváltozás volt az uriembernél és

a rongy papirosokat nem találták sehol. Hiába kutattak utánuk két napig.

Akkor az uriember kiküldött neki husz koronát és megüzente, hogy

elvesztek az okmányai. A husz korona a fáradságért van, szerezzen róluk

másolatokat. Az ember elment a husz koronával, de nemsokára jött

helyette egy ügyvédi levél.

„… Ügyfelem nevében – irta az ügyvéd – felszólitom Uraságodat, hogy az

ügyfelem által Önnél letétbe helyezett okmányokat haladéktalanul

szolgáltassa vissza, különben a törvényes eszközökkel fogom erre

kényszeriteni, stb.“

A végén:

„Jelen levelem dija három korona és a postadij.“

Természetesen eldobta a levelet. És természetesen irást kapott a

biróságtól, már meg volt idézve, már kellemetlensége volt, már ő volt

az, aki egy nyomorgó szegény embert megfosztott az okmányaitól,

amelyekkel az segélyt vagy állást szerezhetett volna. A vége az lett,

hogy kifizette az ügyvédnek a költségeket és „felperessel“ kiegyezett

ötven koronában.

Ez körülbelül másfél esztendeje történt vele s bár tanulságos történet,

nem mondtam volna el, ha az idén, most, novemberben nem kapott volna

ugyanez az ur, ugyanettől a szegény embertől egy másik vidéki kórházból

levelet, amelyben megint egy télikabátot kér tőle.

És nem mondtam volna el, ha nem éreztem volna, hogy minden meggyőződés

mellett mégis csak kegyetlenség a koldusok ellen irni. Elég bajuk van

szegényeknek, még támadó cikkeket is kapjanak? Kellett egy ilyen

világosan rosszhiszemüt kiválasztanom közülök, hogy ezzel is igazoljam,

mennyire terméketlen, mennyire haszontalan az e fajta polgári

jótékonyság, amelyet a nagyvárosok népe gyakorol s amely ugy tetszett a

barátomnak a kávéház ablakán keresztül. A jótékonyság – régi, de eléggé

nem ismételhető dal – nem a meghatott premierlátogatók dolga, hanem az

államé. Igazi jótékonyság egyedül az, ha az államot arra szoritjuk, hogy

a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon.

Ezért küzdeni, minden alkalommal ezt követelni, ez az egyedül helyes

jótékonyság. Amig azonban ezt a célt el nem értük, adni kell

mindenkinek, aki kér: igazi szegénynek ugy, mint svindler-szegénynek;

csak egy pillanatra sem szabad azt hinni, hogy ezzel jótékonyak voltunk

és hogy ez szép volt tőlünk.

„MAGYAROK DUDÁJA“

Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk,

eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már

körülbelül kilencszáz éves s amely e kilencszáz hosszu esztendő alatt a

történelem minden viharain keresztül sem vesztette el a báját, a

kedvességét, olyan, mintha tegnap történt volna. Szent Gellért püspök

életrajzában fordul elő néhány sorban ez a kis beszélgetés. A püspök

olasz ember volt és magyarul tulajdonképpen sohasem tanult meg. Az

utitársa, akiről a krónika szól, német volt: Walther, a csanádi

zárdaiskola magistere. Valami ügyes-bajos dologban utaztak egyszer a

királyhoz és utközben megszállottak egy majorban. Szép nyári éjszaka

lehetett, mert mikor aludni tértek, nyitva hagyták az ablakot.

Vetköződtek és kifigyeltek az erdő felé. Egyszerre csak a püspök „…

éjfél körül hallja a malomkövek zugását, amelyeket ő egyébként nem vett

vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot

hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámulva odaszól Walthernek:

Hallod-e Walther, miképpen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum)

és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta

a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt

az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg

nekem, micsoda dallamu éneklés ez, mely dalolásával szent olvasmányomat

abbahagyni kényszerit? Feleli amaz: a dalnak modulációja az, a nő pedig,

aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk, aki

urának buzáját őrli olyan időben, amelyben ezen a földön más őrlő-malmot

feltalálni nem lehetne… Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképpen

kinlódik az emberi nem… Boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt

állva, mégis vidám s ily jókedvüen, zugolódás nélkül teljesiti a köteles

szolgálatot.“

Ez a beszélgetés (Lánczy Gyula forditása), amelynek olvasása közben

szinte látja az ember abban a kis alacsony szobában az olajmécs

világánál az ágyban fekvő szelid püspököt, amint a paplanra ereszti le

szent olvasmányát és átdiskurál a másik külföldihez, hogy aztán

kedvesen, öregurasan nevessenek a nótás magyar cselédlányon – ez a

beszélgetés tulajdonképpen a legrégibb magyar zenetörténeti maradvány. A

magyar zene kutatói ezzel szokták bizonyitani, hogy már Szent István

korában is volt speciális magyar népdal, mert ha nem lett volna, akkor a

püspök és a magister nem nevettek volna rajta és nem tünődtek volna

azon, micsoda furcsa dallam is ez, quis istius melodiae cantussit. Maga

a dal nem maradt meg, csak ez a kedélyes kritika. Elvégre ez is valami a

kutató tudósok kezében. Ugyanez a kis beszélgetés más tekintetben is a

legrégibb történelmi nyom: legrégibb nyoma annak, hogy valaki

Magyarországon megszánta a dolgozó parasztot. A jólelkü püspök

Velencéből hozta a szivnek ezt a kulturáját. És ugyanez a beszélgetés

egy harmadik téren is a legrégibb ősi maradvány: ez volt, hogy profán

módon fejezzük ki magunkat, az első szállodai beszélgetés, éjjel, az

ágyban, két idevetődött külföldi közt, egyenes őse azoknak a

beszélgetéseknek, amelyek mostanában folynak a dunaparti finom

szállókban, nyitott ablak mellett, amelyen nyári éjjelen behallatszik a

budai gőzmalmok bugása és a kávéházi cigánymuzsika. Csak azért iktattam

ide bevezetésnek, mert szeretnék referálni ittjárt külföldieknek néhány

furcsa, apró megfigyeléséről, nem nagyon kutatva, hogy igazuk van-e vagy

nincs, nehány szokásunkról, amelyen ezek a külföldiek éppugy nevettek,

mint kilencszáz évvel ezelőtt az olasz Gellért és a német Walther a

magyar nótán. A zenetörténet ebből a nevetésből következtetett a magyar

nemzeti zenére. Talán az általam feljegyzett nevetésekből is lehet

valami magyar nemzeti sajátságra következtetni.

*

– Önök – mondta egy német ember – komikusok a folytonos

kéz-fogdosásukkal. A kávéházban elmegy valaki az asztaltól s ahelyett,

hogy meghajtaná magát és egy szóval bucsuznék, körüljár és összefogdossa

mindenkinek a kezét. Aki eszik, annak miatta le kell tennie a villát.

Aki olvas, annak el kell eresztenie az ujságot. Aki cigarettázik, annak

hamar a szájába kell kapnia a cigarettát. A kézfogdosással mindenkit

zavar a bucsuzó, de ugylátszik, hogy önök ezt nem érzik. Az utcán

találkoznak egymással, kezet fognak. Minek? Mi akkor fogunk kezet, ha

valaki a lakásunkon látogat meg bennünket, ha valaki elutazik vagy

megjön, mi a kézfogásnak megtartottuk a komolyabb jelentőségét: mindig

valami melegebbet, barátibbat, komolyabbat fejezünk ki vele. Azt hiszem,

önöknek ilyen esetekben legalább is csókolózniok kell, mert a kézfogásuk

már nem mond semmit. Arról nem is beszélek, hogy milyen nem gusztusos

dolog egy délután husz-harminc idegen, meztelen kezet szorongatni. Nekem

inkább az tünt fel Pesten, hogy milyen kevéssé komoly dolog ez maguknál

s hogy mennyit molesztálják egymást vele. Azt hallottam, hogy itt sértés

az, ha minduntalan nem fogom meg a kezét annak, akivel beszélek. Hát

kénytelen voltam beletörődni. De kinevettek, mikor észrevették, hogy

nekem le kell nézni a másik ember kezére, hogy merre nyujtja… önök oda

se néznek, egymás szemébe néznek és mégis eltalálják egymás kezét

valahol a gyomor magasságában. Sehol a világon nem tapasztaltam ezt.

Idegessé tett, bántott ez a kéz-kultusz, komédiázásnak tartom, nem

őszinte dolog.

*

– Azt a szót – mondta a másik idegen – hogy tisztességes ember, sehol

nem hallottam annyiszor és olyan áhitattal kimondani, mint Budapesten.

Sok emberről kérdezősködtem kollégáiknál, ismerőseiknél és ez a szó:

tisztességes ember, egyiknél-másiknál mindig visszatért, mint valami

nagyon fontos, nagyon különös, nagyon érdekes és nagyon ritka dolog.

Abból, hogy önök ezt mily fontoskodással mondják, hogy mennyire ezt

emelik ki egyik-másik emberüknél, arra kellett következtetnem, hogy

önöknél ritkább példány a tisztességes ember, mint más országokban. De

felvilágositottak, hogy ez csak egy romlott közéletnek a következménye.

De amig meg nem szoktam a tisztesség vagy nem tisztesség kérdésének ezt

a folytonos föltevését Magyarországon, addig ez a szokás azt a benyomást

tette rám, mintha ilyesmit hallanék: „X. ur? Tisztaingü ember.“ Oly

természetes bizonyos társadalmi osztálynál az ing tisztasága, hogy

megdöbbentő volna, ha például egy képviselőről kérdezősködve egyszerre

azt hallanám nagy komolyan, hogy: „… óh, annak tiszta az inge!“ És még

valami. Azt tapasztaltam, hogy önöknél a „tisztességes ember“ cimhez

elég az, ha valaki nem panamista, nem csaló, nem megvesztegethető.

Holott az emberi tisztességnek csak ötödik, vagy huszonnyolcadik

követelménye az anyagi érintetlenség. Azért mondom ötödiknek vagy

huszonnyolcadiknak, mert közpályán előbb jön ez a követelmény, mint a

magánembernél. De hogy a „tisztesség“ fogalmát majdnem kimeritse az

anyagi korrektség, ezt csak Magyarországon tapasztaltam.

*

– Érdekes – ezt egy német ember mondta – hogy Pesten a férfiak egymás

közt mily rettenetes disznóságokat beszélnek. Hiszen mindenütt a

férfi-beszélgetésnek legalább a felét teszi ki az ugynevezett disznóság.

De önök már észre sem veszik, hogy még politikai, irodalmi, társadalmi

tárgyu vitáik is mennyire telitve vannak brutális hasonlatokkal,

kifejezésekkel. Csak bámul a magamfajta német ember, (aki pedig

Berlinben ugyancsak megszokta a brutálisan erotikus vagy egyéb módon nem

női társaságba illő beszédet), ha hallja, hogy két magyar embernek a

külpolitikai vitája is tele van disznósággal, de ugy, hogy a két magyar

észre se veszi, hogy mit mond. Mikor én ezt először hallottam, nevettem,

mert azt hittem, hogy az én mulattatásomra hasonlitják Montenegrót

bizonyos helyiséghez, hogy különös viccből használnak minden állitmány

helyett pornografikus igét. De aztán, hogy több ilyen férfidiskurzusban

vettem részt, rájöttem, hogy ez speciálisan magyar férfi-stilus. Nem

prüdéria, hogy ez feltünik nekem, mert nem bánom, akármit hallok,

felnőtt ember vagyok, tudomásul veszek mindent. De végül már kómikussá

vált előttem, hogy akármilyen társaságban maradtunk magunkra férfiak,

rögtön záporként indult meg a disznóság, minden különösebb cél nélkül,

csak mint egy külön nyelv, mint valami kifejezésbeli könnyebbség, mintha

kényelmesebb volna igy a mondatszerkesztés, a visszavágás, az érvelés. A

vitatkozásnak valami parasztos megkönnyitése az, hogy rögtön a

gorombaságok után nyulnak, megelőzése annak, hogy a másik jöjjön elő az

érdes kifejezésekkel. Hiszen természetes, az előadás könnyebb, rövidebb

és pregnánsabb a közönséges embernek, ha szabadjára ereszti a száját és

a legtitkoltabb naturáliák köréből egészitheti ki a mondatait. De városi

embereknél ezt a segédeszközt ily nagy mértékben csak Pesten találtam.

*

– Pesten – mondta egy amerikai szinház-manager – annyira dicsérik

egymást az emberek, hogy már senkinek nem hiszek semmit. Itt,

ugylátszik, azt hiszik, abban áll a kollegialitás vagy a hazafiság, hogy

nem mondanak egymásról kritikát a külföldi ember előtt, vagy talán sokan

attól félnek, hogy az illető megtudja, mit mondtak róla a háta mögött.

De a magamfajta amerikai emberre lesujtó benyomást tett, mikor minden

iró, minden zeneszerző, minden szinész, akit mint üzletember

véleményadásra kértem fel, férfias vélemény és okos emberhez illő

kritika helyett valami rosszul felfogott és nem is őszinte

kollegialitásból hidegen, érzés nélkül, de agyba-főbe dicsérte a

kollegáját. Azt értem, ha valaki nem akar beszélni a kollegájáról, mert

nem szereti a pletykát, vagy nem akar ártani senkinek. De elfogadni a

felkérést, nyilatkozni és egyebet mint legfelsőbbfoku dicséretet nem

mondani minden meggyőződés nélkül olyan dolgokról, amelyekről később

ugyis kisül, hogy nem érnek sokat, ezt nem volna szabad tenniük.

Szinházi, irodalmi, művészi társaságban tapasztaltam ezt. Végül az volt

az érzésem, hogy egész Pest egy nagy összeesküvés, és nem hittem

senkinek. Bécsben ugyanez a társaság szidja egymást, mint a bokrot. Ez

legalább emberi gyöngeség és érthető. De ebben a hamis dicséret-özönben

van valami gyávaság és megbizhatatlanság, amitől a józan külföldi joggal

ijed meg…

*

Hamarjában csak ezt a néhány kis pesti nótát jegyeztem fel. Nem azért,

mintha ezek volnának a nagy és komoly hibáink, hanem azért, mert ezekre

igazán külföldi emberek figyelmeztettek. Nem is irom alá mindeniknél,

hogy hiba. De a külföldi ember fülének, ugylátszik, mégis csak magyar

nemzeti muzsika, magyarok dudája, symphonia Ungarorum, mint Szent

Gellért az ágyban mosolyogva mondta.