Képviselőnk a büszkeségtől aklakában már kétakkorára dagadt, mint
amekkora az első pohár viznél volt. Keblét duzzasztja a felemelő tudat,
hogy minden földi hatalom fél tőle. De lelke mélyén ott settenkedik a
rémület, hogy talán mégis akad e hazában valaki, aki tőle, a
kormánypárti befolyásostól sem fél. Egyszerre elsáppad. Térdei
megremegnek. Kezében reszket a pohár viz. Ugy érzi, elérkezett az ő
megsemmisülésének órája is, mert jön, jön az, aki nálánál is nagyobb,
hatalmasabb, – jön a miniszterelnök. Fényes, uj cilinderben jön,
hetykén, büszkén. A képviselő szeme előtt elsötétül a világ. Halántéka
lázasan lüktet. És valami vad kajánság, valami veszély-kereső vakmerőség
arra ösztönzi, hogy lelöttyentse a miniszterelnököt is. Le is löttyenti.
Kormányfőnknek egy arcizma sem rándul meg. Ridegen, hideg boszuállásra
készen lépdel be a kapu alá, megtudandó, ki volt a vakmerő. Majd kijön,
tovább sétál, miközben ezt suttogja:
– Ugy kell nekem, miért járok cilinderben gyalog.
Miért?
Mert ha van valaki a világon, aki retteg egy befolyásos kormánypárti
képviselőtől, akkor a miniszterelnök az. Ezt nem is kell magyarázni.
Kormányfőnk egyebet is türt volna, mert a „kilépek“ szócskára gondol. De
igaza van, ugy kell neki, miért jár cilinderben gyalog.
Eddig van a ballada. Nem oly férfiasan tömör jellemzése a bus emberi
nyomornak, mint a kuruc ének. De talán valószinü magyarázata ama férfiu
esetének, akit a köruton leöntöttek és aki olyan okos volt, hogy még
csak nem is tudakolta meg, ki öntötte le. Ebben a szép esztendejében
hazánk e gyönyörü századának talán még neki kellett volna bocsánatot
kérnie. De nagybölcsen tovább ment. Igy ő is másokkal szépen eltöngődik.