Fejezet egy társadalmi regényből, mely nem fog megiródni.
Görbe Géza gyalogszerrel sétált haza az állomásról. Nagyon meleg volt,
tehát Géza bácsi törölgette a homlokáról az izzadságot s ugyanakkor egy
szürke selyemnapernyőt tartott a feje fölé. Ahogy a dülőut mellett
szerénykedő kis gyalogösvényen baktatott, boldogsággal töltötte el az a
tudat, hogy mindez a sok föld, ami körülötte elterül, az övé. A
gyümölcsöshöz ért és megállott. Szétnézett. A barackfák ágai a földig
hajoltak, ugy tele voltak barackkal. Géza bácsi rámosolygott a
barackerdőre, mert ez volt a büszkesége. Birtokát szerette volna azokon
a kis cimkéken, amelyeket terményeire ragasztott, „rongyódi
mintabarackászat“-nak nevezni, de a szó oly különös volt, hogy félt
tőle. Titokban azonban barackászatnak nevezte az egészet és semmivel nem
foglalkozott oly szivesen, mint a barackjaival. Géza bácsi a
sárgabarackra specializálta magát, exportált barackot Bécsbe, Drezdába
és Berlinbe, s amit nem exportált, abból a fák mögött fehérlő kis házban
főzték a hires rongyódi barackpálinkát, amely két tulajdonságáról volt
nevezetes: először olyan volt, mint a legjobb francia konyak, másodszor
pedig Géza bácsi bele tudta adni a kajszinbaracknak a jellegzetes izét,
még pedig oly alaposan, hogy az évek multán is benne maradt a
pálinkában. Ugyanebben a kis házban csinálták a hires rongyódi
barack-befőttet, s a melléképületben, mely büszkén viselte kapuja fölött
aranybetükből e felirást: „Lekvárda“, készült a nevezetes rongyódi
baracklekvár, amelynek a java kis kenőcsös-tégelyekben Londonban ment,
nagyrésze azonban a hazában maradt és a Kárpátokból az Adriáig minden
palacsintából kibugygyant, ha az ember életlen késsel kisérletezett a
palacsinta körül. Legbüszkébb Géza bátyánk erre a lekvárra volt, amelyet
szeretett a folyékony aranyhoz vagy a sötétsárga virágmézhez
hasonlitani, nem minden jog nélkül, mert a rongyódi baracklekvár pont
olyan fényesen, gusztusosan és átlátszóan aranysárga volt, mint az
ugynevezett sárga vazelin, amit a tudatlan gyermekek ugy szeretnek
kenyérre kenni.
Géza bácsi az állomásról jött, ahol az állomásfőnökkel diskurált a
Désy-pörről. Egyikük sem volt ellenzéki ember, mindketten állandóan a
kormányra szavaztak. Géza bácsi azért, mert ez jót tett a
barackászatnak, a főnök ur pedig azért, mert minek szavazzon ő a kormány
ellen. Mondom, Géza bácsi az állomásról jött és megállván a
barackfáknál, szétnézett. Nem azért nézett szét, mintha látni akart
volna valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nagy bajban volt.
Tudniillik közeledett az állomásfőnök nevenapja és Géza bácsi az idén
igazán nem tudta, hogy hogyan viselkedjék. A dolog ugy áll, hogy a
gyümölcsérés ideje Magyarországon pontosan összeesik a vaggonhiány
idejével és ha ilyenkor még a személyszállitó Pullmann-kocsikat is
megrakná a máv. gyümölcscsel, akkor se tudná elszállitani azt a sok
gyümölcsöt, amit helyben a közönség nem tud elfogyasztani. Már pedig a
gyümölcs nem ismer tréfát: ha azonnal el nem szállitják, dühbe jön,
foltokat kap és ugy elrothad, mint a pinty. És a barack azok közé a
gyümölcsök közé tartozik, amelyek a legszigorubbak ilyenkor. Az alma, a
körte, ezek szelid és lojális gyümölcsök, amelyek kormánypárti
türelemmel alkalmazkodnak a magyar vasutviszonyokhoz. De a sárga barack
csökönyösen megmaradt ellenzéki gyümölcsnek, az nem paktált le, az
megköveteli a rendes, földmivelő-országhoz illő vasuti politikát, az
obstruál, mert ha nem kap vaggont, megkásásodik és bizonyos kárörömmel
poshad meg. Ilyenkor százával guggolnak a gyerekek az ut szélén
Rongyódon és törik két kő között a barackmagot ugy, hogy a messziről
jövő utas e kis kövek csattogását hallva, azt hihetné, hogy kőtörők
dolgoznak és javitják az országutat, de az utas nem ily ostoba, mert
ismeri a viszonyokat és ha Rongyód felé ballagtában hallja ezt a
kopogást, mélyen sóhajtva szól: „megint nem kapott elég vaggont a
nagyságos ur“.
A barackok sorsa tehát Rongyódon az állomásfőnöktől függött. Nem azért,
mert annak adott vaggont, akinek akart. Ha ez igy lett volna, akkor egy
szem barack se rothadt volna el Géza bácsinál soha, mert akkor
vaggonhiány esetén a lekvárda dolgozott volna kettős hévvel és lekvár,
befőtt, barackpálinka és barackkonyak lett volna a barackból. De a baj
az volt, hogy a főnök a vaggont mindig megigérte, biztosra és
rendszerint csak az utolsó percben sült ki, hogy nincs más kocsi, mint
két petróleumtartály, ebben pedig nem lehet barackot szállitani, mert
tudvalevőleg barackszagot kapna a petróleum ettől az eljárástól. Ezért
függött a barackok sorsa Rongyódon az állomásfőnöktől, s ezért
választotta ki a főnök a keresztségben kapott három neve közül azt,
amelyik a naptárban legközelebb volt a barackérés idejéhez. Szóval,
összeesvén igy Rongyódon ez a három időpont: barackérés, vaggonhiány és
állomásfőnöki névnap, Géza bácsi szétnézett, mint mondám, nem azért,
mert látni akart valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nem mert
kedveskedni az állomásfőnöknek a nevenapja alkalmából. A többi rongyódi
baracktermelők tegnap a kaszinóban kórusban kiabálták, hogy: „éljen a
független magyar biróság, éljen Désy, éljen Vázsonyi, le a panamával!“
Ez alatt pedig azt értették, hogy az idén nem fog minden vaggont Géza
bácsi megkapni. „Résen leszünk“, – irta volna a Rongyód és Vidéke, ha
tavaly meg nem szünt volna.
A rongyódi állomásfőnök ugyanis uszott a gyümölcsben. Aki a gyümölcseit
látta, joggal hihette volna őt Magyarország egyik legnagyobb
gyümölcstermelőjének, holott birtoka, amely az állomási épület mellett
terült el, tizenhat négyszögölre rugott, s a legjobb gazdálkodás mellett
sem termett rajta egyéb, mint két kis gömbölyü akácfa, három stanicli
mák és egy elég jókarban levő kutyaház, mint gazdasági épület, egy ebre
berendezve. Ellenben akkora barackjai voltak, mint a sárgadinnye, akkora
almái, mint a görögdinnye és akkora dinnyéi, mint a söröshordó. Ami szép
és nagy Rongyódon termett, az az állomásfőnöké volt. Egyszer egy
gyümölcstermelőnek ikrei születtek s első gondolata az volt, hogy az
egyiket az állomásfőnöknek adja. De mindennél fontosabb volt a névnap.
Ez volt Rongyódon a nemzeti ünnep, ez volt a Szent István, ez volt a
karácsony, husvét, az ujév, a március tizenöt. Főnök ur nevenapja körül
csoportosultak az év többi napjai. És Géza bácsinak az volt az erőssége,
hogy az összes gazdák közül ő tudta legjobban megbecsülni ezt a napot.
Főnök ur e napon kapott tőle aranyórát lánccal. Főnöknéni e napon kapott
Géza bácsi unokáitól bokrétát és benne egy szép brosstüt gyémánttal.
Vaggonról soha szó nem esett, a névnapon csak köztiszteletről és
személyes rokonszenvről folyt a beszéd. És most baj volt, mert
közeledett a névnap és a levegő tele volt panamával. Az állomásfőnök
kijelentette Géza bácsinak, hogy ezidén mellőzni kivánja a rendes
névnapi üdvözlést, mert mint a Désy-pörből kitünik, nincs a hazának oly
kicsiny községe, amelynek magánügyei egyszer az ország szine elé ne
hurcoltatnának. Ki hitte volna – körülbelül ezek voltak a főnök ur
szavai –, hogy valaha nemcsak az ország, hanem a müvelt külföld lapjai
is meg fogják pontosan számlálni, hogy hány szobában lakik a zalatnai
bányakapitány; ki hitte volna, hogy a kicsiny és szerény
államtisztviselői háztartás a maga kis ablakaival, egy méter nyolcvanöt
centiméter magas ajtóival, ugynevezett diszkertjével és huszonhárom
lépcsőjével, minden kispolgári titkával és csöndes életecskéjével
kicipeltetik a világ nyilvánossága elé, ahol mindenki belenéz,
beleszagol, hozzányul és belepiszkál; ki hitte volna, hogy egy nyári
délután öt és hat közt, egész Európa egy zalatnai viskó ablakán bámul be
és még a csirkecsontokat is megszámlálja bányakapitány ur tányérján?
Körülbelül ezek voltak főnök ur szavai, mikor mély sóhajjal, de
határozottan kérte az ezidei névnapi ünnepségeknek és azok minden
konzekvenciájának mellőzését. „Tudja isten – igy végezte beszédjét főnök
ur – tudja isten, mikor kaparnak bennünket elő Pesten valami véletlenből
kifolyólag és akkor köszönöm szépen. Majd hozzátette: „Nem, nem, az idén
nem bánom, lesz, ahogy lesz, mindenki aránylagosan és sorrendben kap
vaggont és nem hagyom magamat lepiszkolni“.
Szóval baj volt. Berlinben az idén hiányzani fog a rongyódi barack,
istenem, hát több lesz a lekvár meg a pálinka. A télen duzzadtabb lesz a
palacsinta a Kárpátoktól az Adriáig. De főnök ur nem hagyja lepiszkolni
magát. Géza bácsi rosszul jár, de hát mit csináljon az ember egy olyan
országban, amelynek ipara nincs, ellenben elég vasuti kocsija sincs,
amely a föld terményeit a kereskedőhöz szállitsa? Rongyód talaja és
klimája különösen kedvez a baracknak. De a többi baracktermelők még
annyi vaggont se kaptak, mint Géza bácsi. Mert Géza bácsi volt a
legbefolyásosabb. Mi marad most hátra? Géza bácsinak vannak Pesten
barátai és rokonai, Géza bácsi akciót indit, hogy épittessen az állam
annyi vaggont, amennyi kell. Nézze meg az ember. Fizetem a sok drága
adót és még az se legyen meg, hogy drága pénzért elszállitsák a
gyümölcsömet? Nézze meg az ember. Rendeljenek annyi vaggont, amennyi
kell. Akkor aztán nem kell drukkolni, hogy a nyakamon rothad-e a
gyümölcs, vagy sem. Igaz is. Miért én és miért nem mindenki? Disznóság.
Igaza volna a Rongyód és Vidékének, ha meg nem szünt volna. Eleget
szégyeltem eddig is, egész évben kazsulirozni az állomásfőnöknek egypár
rongyos vaggon miatt, ami jár nekem, mint egy földmivelő állam
polgárának. Nézze meg az ember. Legyen igazság.
Ezek viszont Géza bácsi szavai voltak, amelyeket a szürke selyemnapernyő
alatt, homlokát törülgetve, gondolt el. Ő a Désy-pörben nem volt az
ellenzék álláspontján, de az állomásfőnöknek igaza van. Ki tudja, mikor
állitják oda Pesten a biró elé, ahová csak belépő jeggyel mehet be a
közönség, de Géza bácsi ugy gondolta, hogy neki is igaza volt a multban,
mert olyan országban termeszt barackot, ahol névnap nélkül nem
szállitják el a gyümölcsöt.
– Mi ez? – kérdezte magában Géza bácsi, amikor ujra elindult kastélya
felé. – Mi ez? Rongyódra is elhatolt volna egy csöpp abból a
dezinficiáló anyagból, ami egy ily pör nyomán terem? Mi ez? Az egész
országban, mindenütt volna egy-két ilyen megijedt, vagy jobbik eszét,
szivét előkaparászó ember, mint főnök ur? Mi ez? Mindenütt volnának
emberek, olyanok, mint én, akik rájönnek, hogy főnök ur névnapjával
mégse lehet örök időkig elvurstlizni, hanem több vaggont kell kicsikarni
az államtól? Mi ez? Csak nem jobb idők kezdete, csak nem a rend
uralmának ugynevezett előszele?
– Ez ugy van – mondá Géza bácsi, mikor kastélyához ért és kutyái vidám
ugatását meghallotta –, hogy _egy_ ilyen pörtől még nem tisztul meg
végleg az egész ország, de legalább százezerre teszem ama kicsiny és az
enyémhez hasonló panamák számát, amik mostanában hirtelen megszüntek a
pör hatása alatt. És nagyon sokan fogunk az idén lekvárt főzni. De ha
már annyian leszünk, akik panamahiány miatt lekvárt kénytelenek főzni,
hogy nagyon sokan leszünk, akkor az állam rendel sok uj vaggont és többé
nem lesz szükség a panamára.
Majd mikor a hüvös lépcsőházban ment fölfelé, hozzátette:
– És ez még mindig csak a barack terén lesz. És hány más, hány millió
más dolog tisztul, jön rendbe, hány millió más munka lesz értékesebb,
jobb, szebb…
– Nos? – kérdezte a felesége. – Elérték a céljukat a kaszinóban azzal az
ellenzéki orditozásukkal? Nem kapunk az idén vaggont!
– Lekvárt fogunk főzni, – mondta Géza bácsi komolyan. – Ne légy oly
kicsinyes, Erzsébet, ne légy oly kicsinyes, lekvárt fogunk főzni. Lesz,
ahogy lesz, de végül mégis csak lesz rend ebben az országban.
És ünnepélyesen tekintett ki az ablakon, a messzeségbe, a napfényben
görnyedező barackfák felé.