Vacsora után egy urral beszéltem, aki felháborodva mesélte, hogy mi
történt a köruton. Ahogy este hétkor nagyban nyüzsögnek az emberek a
gyalogjárón, egyszerre csak kiöntenek valamit egy ablakból. Talán egy
pohár vizet. A lötty egy polgári külsejü urat ért. Megállt, levette a
kalapját, megtörölte és fölnézett. Többen azt mondták: „gyerünk be a
házmesterhez, az megmondja, föl kell jelenteni“. A lelöttyentett ur
azonban megvetőleg intett a kezével, mintha azt mondaná: „ugyan kérem,
örülök, hogy nem egy vasaló esett a fejemre“ – és eltünt a tömegben,
anélkül, hogy elégtételt vett vagy boszut állt volna. Az ur, aki ezt
elbeszélte, nagyon fel volt háborodva, azt mondta, hogy a pesti polgárt
ugy agyonkinozza az élet, hogy már semmi önérzet nincs benne, azt
mondta, hogy ez szimbolum, s azt jelenti, hogy: a pesti polgárral
mindent lehet csinálni, ennél türelmesebb mártir nincs az egész világon.
Gondoltam: nem rossz, sőt érdekes, egyszer már lehetne irni arról, hogy
mi mindent tür el Pesten az ember. Aztán hazamentem és éjszaka régi
verseket olvastam. Egyszerre csak azt olvasom Buga Jakab énekében, amely
a XVII. század utolsó negyedében kelt, hogy:
Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
Pókháló palackom az szegen bélepte;
Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
Mert szurkos az ingem: nincs ki fehéritse.
Olvasom, mondom magamban: ejnye, ma már nincs, aki ilyen keményen,
szivbemarkolóan és mégis félvállról tudná megverselni az anyagi
nyomoruságot. A vége meg még szebb:
… már az anyja! mint élhetek: élek,
Kivetem hasamat az szép verőfénynek;
Csak ugy dohányozok az midőn éhezek,
Igy én is másokkal szépen eltőngődök.
Olvasom ezt is, mondom magamban: ha ma élne az, aki ezt irta, akkor nem
sokat kellene törnünk a fejünket azon, hogy hogyan ecseteljük, rajzoljuk
meg a magyar utókor számára a mai lomha, szomoru, indolens, a
nyomoruságába belefásult pesti kávéházi állatot, – megirná ezt négy
sorban, aki a koplaló, meggyötört kurucot ilyen szépen tette el nekünk.
És igy jutott megint eszembe az a szegény lelöttyentett Buga Jakab, aki
a köruton megtörülközött és tovább ment. Bizonyos, hogy az ő
farkasbőrének is lekopott a szőre, s valószinü, hogy rajta is
nyargalódznak, ha nem is azok a madarak, amikről Buga Jakab szól, hát
egyéb hü állatok. Azok, amelyekről egy kedves piktor a minap ezt mondta:
„Képzeljétek, el kellett adnom a kutyámat, a macskámat, a háziur nem
enged mást tartani, csak poloskát“. Eszembe jutott ez a szegény,
türelmes, ismeretlen férfiu s az ő esete a keserü népköltészet
hangulatával vegyitve azt az ideát adta, hogy kellene hamarjában irni
egy modern pesti népballadát, a mai élet alakjaival, a mai ujságok
hangján. Hátha valamikor elolvassa valaki és megsajnál bennünket
legalább ugy, ahogy mi sajnáljuk kétszázharminc év ködén keresztül a jó
Buga Jakabot.
Ime a rögtönzött vázlat, akinek tetszik, versbe szedheti: