Régi papirosok közt keresgélve, egy régi kis noteszkönyvben találtam ezt
az egysoros feljegyzést: „Francia pezsgő a csárdában, evezősklubok“.
Aztán rögtön eszembe jutott az egész história. Sok évvel ezelőtt azért
irtam fel ezt a sort a kis zöld könyvbe, hogy valamikor abban a bizonyos
nagy magyar társadalmi regényben felhasználjam. De az idő mulik, a
társadalmi regénytervekből részint ujságcikkek iródnak, részint füst
lesz belőlük a kávéházban, az ember még legjobban teszi, ha az ilyen kis
tapasztalatot minden irodalmi máz nélkül irja meg, ugy, ahogy történt.
Hátha akad valaki, aki szórakozik mellette, vagy elgondolkodik rajta.
A Dunán fölfelé, Vácon is tul kódorogtunk egyszer nyáron. Dél felé
valami kocsmaféle után kellett nézni, ahol ebédelhessen a társaság.
Végre nagynehezen találtunk a parton egy csárdát. A Petőfi legrongyosabb
ütött-kopott csárdái lehettek olyanok, mint az volt, amelyet mi az éhes
fiatalság diadalorditásával üdvözöltünk. Berontunk, enni kérünk. Öt perc
mulva már kergették a csirkét a ház körül és mi lepihentünk, szemügyre
vettük a kocsma belsejét. Egyszerre csak látjuk, hogy egy polc tetejéről
rózsaszinü kupakok villognak felénk a félhomályban.
– Pezsgő!
Székre álltunk, megnéztük, valóban az volt. Lehetett vagy husz üveg
Mumm, igazi jó francia pezsgő, szépen sorjába fektetve. Nem tudtam
elképzelni, hogy mit keres a francia pezsgő ebben az ütött-kopott kis
kocsmában, amely messze esett a legközelebbi világvárostól, Váctól és
még messzibb volt a legdivatosabb erzsébetvárosi tengeri fürdőtől,
Nagymarostól. Honnan jönnek ide azok a grófok, bárók, őrnagyok,
bankigazgatók és drámairók, akiknek francia pezsgőre telik?
Elő a kocsmárost.
– Mi az ott fenn? Pezsgő?
– Az.
– Igazi, francia?
– Az.
– Hol vette?
– Pesten.
– Aztán miért nem tartja a pincében?
– Hogy lássák.
– Hát ki az ördög lássa meg ebben a rongyos csárdában? Kinek támad itt
gusztusa francia pezsgőre?
Ravaszul vigyorgott:
– Evezős urak isszák, instálom. Pestről jönnek ide fel, vékony csónakon.
Azok isszák.
Aztán beszédes lett és elmondta azt, amiért az egész esetet feljegyeztem
a noteszbe. A pesti evezősök itt ki szoktak nála kötni, fürdenek,
ebédelnek, alszanak egyet az árnyékban, aztán eveznek vissza Pestre.
Sohse ittak mást, mint fröccsöt. Azt se sokat, csak ugy ebédhez
egyet-kettőt. Egyszer azonban megtörtént, hogy két különböző
evezőscsapat kötött ki a csárda mellett egyidőben.
Az egyik „vékony csónakot“ gentry-fiuk röpitették idáig, a másikat pedig
egy olyan egylet tagjai, amely a tagfölvételnél nem helyezkedik
felekezeti alapra és éppen ezért teljesen felekezeti jellegü. Az urak
hidegen, de udvariasan köszöntötték egymást és két külön asztalhoz
telepedtek le. Aztán a kocsmáros-család kergetni kezdte a csirkét a ház
körül. Egyszerre csak elkiáltja magát a felekezeti csapat egy tagja:
– Kocsmáros! Van pezsgő?
– Biz az nincs, – mondta az öreg.
– Hát legközelebb, ha jövünk, legyen. Még pedig francia pezsgő legyen.
A másik asztalnál nagy csönd lett erre a rendelésre. Aztán ebédután
elmentek mind. A mi kocsmárosunk azonban élelmes fiu volt, valahol
hallotta, hogy a pezsgőn sokat lehet nyerni és se szó, se beszéd,
bevágtatott Pestre és ellátta magát francia pezsgővel. Mikor mi arra
jártunk, körülbelül a következőképpen állott a dolog.
Ha _egy_ evezőcsapat jött, az fröccsöt ivott, akár gentry-csapat volt,
akár asszimilált csapat. De azokon a napokon, amikor a két csapat
véletlenül egyidőben került a kocsmába, _mind a kettő pezsgőt ivott_.
Utóbb fejlődött a dolog, mert amikor hire ment, hogy a rongyos csárdában
francia pezsgőt kapni, akkor nemcsak az egymástól felekezetben különböző
csapatok találkozásakor, hanem minden olyan esetben fogyott a pezsgő,
amikor két különböző egylet ebédelt a csárdában. Ugy, hogy a kocsmáros
végül valóságos szakemberré vált az evezőssport terén, mert meg tudta
egymástól különböztetni az egyenruhákat és ha két különböző ruhát
látott, szó nélkül pezsgőt állitott mind a két társaság elé. Ezek meg
egészen természetesnek találták, hogy ilyenkor ki kell vágni a rezet. És
itták a francia pezsgőt. Ezért volt a polcon husz üveg Mumm. A kocsmáros
abból élt, amiből Pesten már nem egy vállalkozó gazdagodott meg: a
fővárost alkotó két, egymástól fajilag különböző társadalmi osztály
nyilvános versengéséből.
Azzal tettem vissza a noteszt a régi papirosok közé, hogy az a másfél
évtized, amely a beirás óta eltelt, bizony megváltoztatta a viszonyokat.
Különös dolog, de ennek a kis históriának már régies illata van. Olyan,
mintha negyven évvel ezelőtt történt volna. Hol vannak ma ezek a vidám
urasági versenyek? Ma, a tönkrement zsidó földbirtokosok és az okosan
müködő gentry bőrziánerek korában valóságos levendulaszaga van ennek a
könyvbepréselt régi emléknek. Felekezeti párbajheccek, báli
cigányafférek, dacból való pezsgőzések, hol vagytok? Nem lepődném meg,
ha azt hallanám, hogy a rongyos kis csárdában most már csak akkor fogy a
pezsgő, ha _egy_ csapat ebédel ott. És hogy hamar az asztal alá dugják,
ha bejön a kontracsapat, mert nem sportszerü dolog alkoholt szivni,
mikor sportol az ember. A felekezeti romantika valahogy elmult tőlünk és
azt hiszem, hogy kár érte, mert ez mindenesetre szebb és kedvesebb volt,
mint ez a mostani nyugodt állapot, amikor nem pezsgődurrogással, zamatos
pofonokkal, zártkörü bálokkal, cigánnyal és hasonló vidám jókkal folyik
a verseny, hanem minden játszma készpénzbe, állásba, földbirtokba és
hasonló szomoru jókba megy.