_aki Budapesten, az Urnak 1913-ik esztendejében élt, csodálatos történet
az ő különféle viszontagságairól és különös végéről, a becsületes
emberek okulására._
Az ifju, kinek rövid történetét az alábbiakban, a legenda ezüstös
lehelletével elfátyolozva elmondandó vagyok, egy tavaszi hajnalon lépett
ki a büzös kávéházból, s az Andrássy-ut 43-ik számu háza előtt
elhatározta, hogy felcsap az igazság bajnokának. Az ifju szegény volt, s
nem volt egyebe, mint ugynevezett irótolla. Ezzel akart nekimenni ama
köz-tébolynak, romlottságnak, feneketlen korrupciónak és toronymagasságu
erkölcsi szemétnek, amelyet maga körül látott. Lépteit tehát a
Városliget felé irányozá, s kifelé sietett, Isten szabad ege alá, ahol
nem zavarja az embert semmi földi zaj, ahol közvetlenül érintkezhetik
lelke az Urral. Átszellemült arcánál fogva az ifjut már e korai órában
bolondnak tartotta a járókelők tekintélyes többsége; egy hölgy, aki
plörőzös kalapját kezében tartva igyekezett haza egy frakkos ittassal,
hátba is ütötte. Az ifju azonban nem érezte ezt, valamint ama lökéseket
sem érezte, amelyekkel munkájukba siető koránkelő panamisták illették,
mert lelke tele volt az igazság illatával, gondolatai messze, a szent
magasságokban jártak és sietett ki, a magányba, hogy kedve szerint
társalkodhassék ama szent férfiakkal, akiket a protektori szerepre
szemelt ki.
Az ifju végre meg is érkezett a végtelen mezőre, mely a városon kivül
terül el. Megállott és körülnézett. Háta mögött elhaló morajjal zugott
az ébredező bünös város, körülötte percről-percre csöndesen emelkedett a
telkek értéke, de midőn szemeit a tiszta kék tavaszi égre emelte, minden
földi komiszságot elfelejtett, s miután szándékai tiszták voltak, mint a
hó, mielőtt a városi légkörbe ér, belátott a fényes égbe és kedve
szerint társalkodhatott a szent férfiakkal. Mivel ujságiró volt,
legelőször is Szent Pálhoz emelte tekintetét, aki nemcsak a köszörüsök,
kosárfonók, fazekasok, kötélgyártók és szőnyegszövők védőszentje, hanem
az ujságiróké is. Mivel az igazság bajnokának készült, fölkereste
tekintetével a birák védőszentjét, Aranyszáju Szent János püspököt és
egyházatyát is. Nem feledkezett meg az irók és költők menyei
protektoráról, Nazianzi Szent Gergely egyházatyáról, s százötvennyolc
költemény szerzőjéről sem, sőt a magas pártfogás keresésében annyira
ment, hogy segitségül hivta még Szent Ágoston egyházatyát is, aki az
egyház ellenségéből annak leghivebb barátjává változott, s akit a
nyomdászok tisztelnek védőszentjüknek.
Miután e szenteket segitségül hivta ama purifikáló munka szempontjából,
amelyre oly hévvel készült, s miután ezek kecses mosolyából joggal
következtetett arra, hogy tisztának, s az igazság bajnokának szerepére
hivatottnak találtatott, elindult vissza a városba, mindenről megirni és
megmondani az igazat. Még a délelőtt folyamán megjelent egy közkedvelt
estilap szerkesztőségében s ihletett hangon, a jó cselekedet hevétől
áthatva cikket irt a kártyázásra alakult klubok ellen, megnevezve amaz
urak neveit, akik a szenvedélytől elvakult szerencsétlen embertársaik
kártyapénzeiből százezreket keresnek. Az estilap a délutáni órákban
megjelent, s az ifju még az esti órákban több oly vehemens pofont kapott
a klubok gavallér vezetőitől, hogy fogai egy része kihullott, arca pedig
akkorára dagadt, mint egy dinnye. Az ifju boldog mosollyal fogadta e
szenvedést, de hajnalban ismét megjelent a magányos mezőn és igy
fohászkodott a föntebb megnevezett szentekhez:
– Atyáim, nekem nem fáj az ütleg, amit az igazságért való küzdelemben
kapok, nem is ezért jöttem. De ha a fogaimat kiverik, nem tudok rágni,
ha az arcomat dinnyévé dagasztják, nem mehetek az emberek közé, részint
éhen halok, részint világ csufjává változom, – nem szolgálhatom az
igazságot. Segitsetek rajtam.
Protektorai belátták, hogy igaza van, s némi közbenjárással
kieszközölték az Urnál, hogy az igazság bajnoka minden testi fájdalommal
szemben érzéketlenné váljék, fogai, csontjai törhetetlenek, husos részei
vághatatlanok és dagadhatatlanok legyenek, hogy igy durva ütlegek,
kardvágások, pisztolylövések ne akadályozhassák meg e tisztalelkü ifjut
az igazságnak Pesten való hirdetésében. Az ifju e tudatban boldogan tért
vissza a városba, népgyülést hirdetett és hivott össze a Vigadó
nagytermébe és ott elmondta mindazt a sok rosszat, amit a sajtóról
tudott. Másnap reggel végignézte a lapokat, amelyek tudósitást közöltek
előadásáról, s azokban a legsulyosabb támadásokat olvasta szülei,
testvérei és becsülete ellen. Ez mély fájdalmat okozván neki, ismét
elment a szentekhez és igy fohászkodott hozzájuk:
– Atyáim, tegyetek érzéketlenné minden lelki fájdalom iránt, mert ember
vagyok és megőrli lelkemet e zord támadások hangja, s megtört lélekkel
hogyan legyek az igazság bajnoka?
Magas pártfogói természetesnek találták, hogy az igazságot csak
olyasvalaki hirdetheti, aki a támadások fölött áll, s rövidesen
kieszközölték számára a teljes lelki érzéketlenséget mindennemü gonosz
kritika, ráfogás és becsületsértés tekintetében. Ő boldogan látott ujból
a tisztitó munkához, otthagyta az ujságirást, állást keresett egy
bankban, s miután ott bepillantást nyert a közgazdaság üzelmeibe,
felemelte szavát a nagybankok huncutságai ellen, a szegényemberek
védelmében. Ebből kifolyólag állásából elcsapták, s miután sehol nem
fogadták be, ismét védőihez fordult, mondván:
– Atyáim, amig nekem ételre pénz kell, addig nem hirdethetem szabadon az
igazságot.
Nem kellett sokáig tanácskozniuk, a szent atyák belátták, hogy
megkönnyitik az igazság bajnokának szép munkáját, ha fölmentik őt a
gyomor gondjai alól. Kieszközölték tehát számára azt az adományt, hogyha
levegővel teleszivta a gyomrát, jóllakott. Igy nem kellett soha eladnia
meggyőződését hitvány pénzért, amelylyel a teste táplálására szükséges
élelmiszereket megszerezze. Fogta magát tehát az ifju, kiállott az
Oktogontérre és a gyermekleányok megrontóját heves beszédben megtámadta.
Az előkelő gavallér párbajra hivta őt, s a golyó a füle mellett sivitott
el. Szerencsésen megmenekülve, a párbaj szinhelyéről egyenesen ama
mezőre ment, az égre emelte a szemét és ujabb panasszal járult a magas
méltóságokhoz.
– Atyáim – mondta – ez az eset eszembe juttatta, hogy párbajban vagy
párbajon kivül egyszerüen lelőhet engem mindenki, akinek az igazság
kellemetlen. Akkor pedig igazán nem hirdethetem tovább az igazságot,
mert hogy is hirdethetem, ha meghaltam?
Ez az okoskodás oly egyszerü volt, hogy pártfogói minden tanácskozás
nélkül siettek a legfőbb Hatalomhoz, ahol kieszközölték számára a
halhatatlanságot. Most már aztán bátran állt neki az igazság bajnoka a
purifikáló munkának, buzgón támadta a gonoszokat és ahányszor a szivét
keresztüllőtték, mindannyiszor derülten mosolygott s végigmondta a
beszédet, amelyet ép mondott. Most már rettegtek tőle az emberek, az
igazság bajnoka naponta reggeltől estig mondta az igazat, de azt
tapasztalta, hogy sok ezer évig kell még hirdetnie az erkölcs igéit,
mert annyi a gazság, hogy az csudálatos. De ujabb, váratlan akadályra
bukkant. Az emberek, látva, hogy nem tudnak neki ártani semmi módon,
mert a teste és lelke érzéketlen az emberi bántásokkal szemben, látva,
hogy megél magából a puszta levegőből, egyszerüen elbujtak előle. Sehová
nem eresztették be, ha valahol szónokolni kezdett, szétszaladtak, ugy,
hogy az ifju egy szép napon azon vette magát észre, hogy az emberek
egyszerüen kiközösitették maguk közül, nem volt többé hallgatósága,
ugynevezett bojkott alatt állott és ugy érezte, hogy megakadályozzák a
munkájában, mert ugyan kinek hirdesse az igazságot, ha nincs egy
teremtett lélek sem, aki meghallgassa? Ismét el kellett tehát mennie
hatalmas pártolóihoz, akik előtt ily szavakra fakadt:
– Atyáim, egyedül maradtam. Ha meglátnak, elszaladnak előlem. Mit
tegyek?
Az atyákat majd hogy zavarba nem hozta e fogas kérdés. Mert mit ér az
igazság bajnoka, ha nincs, akivel küzdjön? De tanácskozásuk eredménnyel
járt, közbenjártak a Minden-sorsok-intézőjénél és kis vártatva
megadhatták az igazság ifju bajnokának a láthatatlanság adományát, amely
arra képesitette őt, hogy bárhol megjelenvén, mivel láthatatlan volt,
meglephette az embereket, akik többé nem szaladhattak el előle. Az ifju,
mikor visszatért a városba munkáját folytatni, azt hitte, hogy most már
semmi sem áll többé utjában. Halhatatlan, testetlen, láthatatlan volt.
El is ment olyan helyekre, ahol az emberek nagy tömegekben voltak jelen,
mint korzóra, szinházba, s ott beszélni kezdett. De az emberek
kifogyhatatlanok voltak az igazság ellen való védekezés eszközeiben.
Mikor rájöttek, hogy az ifju igy harcol köztük, egyszerüen befogták a
fülüket és ravaszul vigyorogtak egymásra, konstatálván, hogy hiába volt
minden csuda, az igazság bajnoka hiába küzködik, nem hallgatja meg
senki. Ugy, hogy ez eklatáns sikertelenséget látva az ifju ismét
megjelent a mezőn, igy beszélve:
– Atyáim, ha már eddig segitettek, ne hagyjatok cserben.
Az atyák hosszu és fáradságos munka árán eszközölték ki az ifju számára
azt, hogy ne kelljen az emberek füleinek beszélni, hanem egyenes
összeköttetést kapjon a lelkükkel, a lelkiismeretükkel, a
gondolataikkal, ugy, hogy azontul az ifju beszélt és hiába fogták be
fülüket az emberek, mégis mindenik meghallotta az igazságot, belül,
gondolatban. Többé nem zárkózhatott el előle senki. Az ifju már majdnem
boldog volt, mert ugy gondolkozott, hogy ennyi kitünő tulajdonság talán
csak mégis képesiteni fogja őt arra, hogy megjavitsa az emberiséget.
Küzdött tehát éjjel-nappal, sokáig, egészen addig, amig az utolsó
akadállyal is találkozott. Ezt igy formulázta az atyák szine előtt:
– Atyáim, most már minden rendben volna, csak két baj van még. Először
az, hogy csak amaz igaztalanságok ellen küzdhetek, amiket megtudok.
Millió gazság titokban marad előttem. Másodszor az a baj, hogy amikor
Pesten küzdök, azalatt New-Yorkban tovább gonoszkodnak az emberek.
Eszközöljétek ki tehát számomra azt, hogy mindent megtudjak és
egyszerre, egyidőben mindenütt ott lehessek és minden ember lelkével
beszélhessek.
Az atyák – már csak azért is, mert már eddig oly erősen exponálták
magukat az ifjuért – ezzel a kéréssel is a trón elé járultak. De az Ur
azt mondta nekik:
– Nem veszitek-e észre, hogyha én ennek az ifjunak a testetlensége,
halhatatlansága, a lelkekkel való közvetlen érintkezése és az igazsága
mellé még azt is megadom, hogy mindentudó és mindenütt jelenvaló legyen,
nem veszitek-e észre, hogy akkor egyszerüen egy második Jóistent
csináltam belőle?
Az atyák megvitték e választ az ifjunak.
– Akkor – mondta az ifju – hiába volt minden.
– Az Ő akarata, – felelték az atyák.
– Tehát – kérdezte az ifju – ahhoz, hogy valakiből tökéletesen áradjon
az igazság, istennek kell lenni? Az igazság bajnokának meg kell buknia,
ha csak egy gondolattal kevesebb is a hatalma, mint az Uré?
– Ugylátszik, – felelték az atyák és szeretettel terjesztették áldó
kezeiket az ifju fölé.
Az ifju szomoruan ment vissza a városba és lemondott arról, hogy az
igazság diadalmas bajnoka legyen. Visszaadta fényes kiváltságait és
ismét egyszerü emberré lett, elhallgatott. Senki nem bántotta többé.
Gyakran látom még most is, amint valami nagy igazságtalanságot hall és
nem tesz egyebet, mint hogy szomoruan csóválja a fejét. Néha sóhajt is.
De már nem küzd. Ő már tudja, mivé kellene lennie, hogy küzdhessen. Az
pedig lehetetlenség. Hát éldegél tovább, igy.