– REGÉNY KÉT KÖTETBEN. –
A minap, egyikén ama szép nyári napoknak, amelyeket mostanában élvezünk,
dr Egyenes Péter országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag
felébredt a kora délelőtti órákban és bekérte a postát. A doktor ur
valami bizottságnak is tagja volt, s mint ilyen megkapta a bizottság
legközelebbi ülésére szóló meghivót és az azzal kapcsolatos
tárgysorozatot. A tárgysorozat egy pontja bizonyos megütközést keltett
benne. Ez a pont körülbelül igy hangzott:
„21. pont: X. Y. és társainak beadványa a budai Alagut átalakitása és
bérlete tárgyában“.
Dr Egyenes Péter kiugrott az ágyából, gyorsan felöltözködött és elrohant
információért. Meg akarta tudni, hogy ki az az X. Y. és társai és mi az
az Alagut átalakitása és bérbeadása. Nem kellett sokat fáradnia,
délelőtt féltizenkettőkor már mindent tudott. X. Y. és társai, mint
előre sejtette, egy ugynevezett pénzcsoport volt. Az Alagut átalakitása
és bérbeadása pedig egyike volt az utóbbi év legcsinosabb ötleteinek. A
pénzcsoport ugyanis elhatározta, hogy értékesiteni fogja a budai
Alagutat, amely ugyszólván parlagon hever a Várhegy alatt. Azért a
néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem
érdemes üzemben tartani ezt az intézményt, elhatározták tehát, hogy egy
gyönyörü világvárosias tervvel járulnak a fővároshoz és a kormányhoz, az
Alagutból világraszóló nevezetességet csinálnak, amely nagy mértékben
fogja idevonzani az idegent, s amely már a maga különösségénél fogva is
a kontinens világcsodái közt fog helyet foglalni. A terv az volt, hogy
az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre
elzárják. Bent, az igy előállt helyiségben ezer darab villamos
ivlámpával vakitó fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a
fal mellett vonuló hosszu bársony pamlagokat állitanak fel, a mostani
kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behuzván,
baccaratasztallá alakitják át. A tervezők szerint ez lesz a világ
legnagyobb baccaratasztala, amely már ennélfogva is megérdemli az állami
és városi támogatást. Az Alagut hossza ugyanis 349 méter és 66
centiméter lévén, a bakkasztal maga 349 méter hosszu lesz, miután 66
centimétert foglal el az Alagut kapuit fedő két Rabitz-fal. Az asztal
körül 700 játékos foglalhat egyszerre helyet, ami körülbelül hetven
fővárosi kártyaklubot tesz egyszerre feleslegessé, mivel tudvalevőleg
egy közönséges klubbeli baccaratasztal mellett csak 10–12 játékos ülhet.
A pénzcsoport az Alagutnak ilyen célra való kibérléséért hajlandó
évenként 500 korona bért fizetni, s egyben megengedni, hogy a Budára
tartó gyalogosok és kocsik minden külön dijfizetés nélkül
igénybevehessék az Albrecht-utat. Ezenkivül még csak néhány kisebb
kérelme van a pénzcsoportnak a fővároshoz: a város vállalja el az
Alagutnak télen gázzal való fütését, adja a villamos áramot önköltségi
árban és szubvencionálja ezt az idegenforgalmat emelő intézményt évi
nyolcvanezer koronával.
Mikor ezt dr Egyenes Péter megtudta, felháborodott. Nem kellett sokáig
törnie a fejét, rövidesen rájött, hogy itt ismét valami panamáról van
szó. Előbb azt hitte, hogy a terv ugy sem fog keresztülmenni ama
helyeken, amelyek az ilyen ügyekben döntenek, de mikor a déli korzón
találkozott dr Kijáró, neves fővárosi ügyvéddel és pártvezérrel, s mikor
meghallotta tőle, hogy a terv nemcsak a városházán, de a kerületi
klubokban is nagy megértéssel és rokonszenvvel találkozik, kissé
megijedt. Habozás nélkül felrohant egy szerkesztőségbe és előadta
információit. A szerkesztő mereven nézett rá és megkérdezte tőle:
– Hajlandó ön lapomban akciót inditani e panama ellen?
Dr Egyenes Péter boldogan volt hajlandó és megigérte a szerkesztőnek,
hogy huszonnégy órán belül beszerzi az összes adatokat és a másnapi
számban megirja a panama történetét, kifejti a terv erkölcstelenségét és
káros voltát, szóval mint mi, lánglelkü purifikátorok, mondani szoktuk:
befütyül a disznóságnak. Miután mindezeket megigérte, hazasietett
ebédelni. Őszintén megvallva boldog volt, mert érezte, hogy igaza van.
Mégegyszer átfutotta jegyzeteit és fejcsóválva konstatálta, hogy milyen
merész, sőt milyen szemtelen ez a terv. Konstatálta, hogy az ötlet oly
szembeszökően ördögi, oly feneketlenül gaz, hogy könnyü munkája lesz
annak, aki ellene fellép és meg akarja akadályozni. E boldog tudatban
ebédelt, nyugodt lelkiismerettel.
Délután háromkor megjelent nála dr Kijáró ügyvéd és vezérférfiu és igy
szólt hozzá:
– Nézze kérem, miköze önnek ehhez az egészhez? Önnek jól megy az
irodája, önt mindenki szereti, önt senki sem bántja, önnek kedves
felesége és szép gyermeke van, ön nyugodtan él Pesten és nyáron
nyugodtan nyaral a Balaton partján, minek szerez ön ellenségeket? Mit
bánja ön az Alagutat! Semmi értelme annak, hogy mikor itt minden lépés,
ami ön körül történik, panama, akkor ön sokpanama közül kiragadjon egyet
és azt megtámadja. Ha pedig arról volna szó, hogy önnek hiányozni fog az
Alagut, ha kirándulásra megy, hát én máris kijelenthetem önnek, a
pénzcsoport részéről, hogy hajlandók vagyunk nagyobb kocsi-átalányt
bocsátani az ön és családja rendelkezésére, menjen kocsin a zöldbe.
Miután dr Egyenes Péter a kollégát kirugta és cipőjét megtörölve
visszaült iróasztalához, hogy adatait a lap számára feldolgozza, megint
csöngettek. A sógora jelent meg, aki igazgatója volt a Fővárosi Minden
Lében Banknak, mely bank arról volt hires, hogy még az éjjeli cukrozott
narancshéj-árusitást is nagyban finanszirozta Pesten.
– Nézd kérlek – mondta a sógor – hallom, hogy akadékoskodni akarsz az
Alagut-ügy körül. Nagyon jól tudod, hogy gyermektelen ember vagyok és
vagyonom a Te gyermekeidre fog szállni. Ez az Alagut-dolog egy gyönyörü
terv, amelyet a kicsinyesen gondolkozó pestiek nem értenek meg. Bezzeg
Páris, Berlin vagy London kapva-kapna az ilyen ötleten, elég baj, hogy
ott nincs e célra alkalmas Alagut. Pesten panamáról beszél ilyenkor
mindenki. Ne ülj fel nekik, nem veszed észre, hogy csak eszközül akarnak
felhasználni? Tudd meg, hogy hetvenezer koronával vagyok érdekelve a
dologban. A többit lelkiismeretedre bizom.
Dr Egyenes sógorát már nem azzal a határozottsággal rugta ki, mint
föntebb emlitett kollégáját. Lelkében még mindig lobogott az igazságos
fölháborodás tüze, de rugásában már nem volt meg az a félreismerhetetlen
lendület, mely az igazi purifikátort jellemzi. A sógor által felhozott
mellékkörülmények bizonyos bágyadtságot kölcsönöztek e mozdulatnak,
ugyannyira, hogy a sógor, aki szaktekintély rugások megitélésében, meg
is jegyezte a kapu alatt aggódva várakozó bankcsoportnak:
– Kirugott, de nem szivből.
Dr Egyenes Péter ismét visszaült asztalához és eltemetkezett papirosai
közé. Egy félóra mulva ismét csöngettek. Legjobb barátja, dr Agressziv
Arnold jelent meg szobájában. Kezet fogtak és Arnold azonnal a tárgyra
tért:
– Kedves barátom – mondta –, ugyebár tudod rólam, hogy született
ellensége vagyok minden panamának?
– Tudom, – felelt Péter.
– Tudod, ugyebár, hogy minden erőmből küzdeni szoktam a nyilvános
disznóságok ellen?
– Tudom.
– Nos – mondá székéből fölemelkedve és kiegyenesedve dr Agressziv, – azt
hallom, hogy te kellemetlenkedni akarsz az Alagut-csoportnak. Kijelentem
neked, hogy lelkiismeretesen átvizsgáltam az egész tervet és nem
találtam benne semmi olyat, ami bárkit is feljogositana e terv ellen
való állásfoglalásra. És ha _én_ mondok neked ilyet, akkor viselem is e
kijelentésemnek minden következményét.
Dr Egyenes Péter megdöbbent. Ismerte Agressziv Arnoldot és tudta róla,
hogy számos panamában kiméletlenül támadta azokat, akik a közvagyon
rovására akartak meggazdagodni. Majd barátjához fordult és ezt a kérdést
intézte hozzá:
– Ki ennek a pénzcsoportnak a jogtanácsosa?
Dr Agressziv Arnold harsányan felelt:
– Én.
Péter szomoruan bucsuzott legjobb barátjától. Fel kell jegyeznünk, hogy
ezt már nem rugta ki, csak szeliden kinyomta az ajtón. És magára maradt
gondolataival. Mikor visszaült iróasztalához, ugy érezte, hogy már nincs
meg benne az az őszinte meggyőződés, ami a gazságok ellen inditott
harcban oly fontos. Pedig bizonyos, hogy nem kenyerezték le. Csak
_beszéltek vele_. És Péter érezte, hogy minden fenyegetésnél,
pressziónál, megvesztegetési kisérletnél erősebb fegyver a panamisták
kezében az az eszköz, amit ugy hivnak, hogy: beszélni vele. Most már nem
irta oly lázasan a leleplező cikket, mint az imént. Nagy szüneteket
tartott, gondolatai el-elkalandoztak és szinte örült, amidőn a munkában
ujabb csöngetés zavarta meg. A szobaleány beeresztette az idegent. Az
idegen nem volt más, mint az az egyetemi professzor, akinél Péterünk
fiának ősszel az utolsó pótvizsgát kellett tennie.
– Csak azért jöttem – mondá a tanár ur, – mert felkerestek és megkértek,
hogy beszéljek önnel.
– Milyen ügyben?
– Abban a bizonyos Alagut-ügyben.
– És mit parancsol tőlem tanár ur?
– Meg akarom győzni arról, hogy felültették önt.
– Hogy-hogy?
– Ön naiv és tisztességes ember. Talán nem is tudja, hogy ez ellen az
Alagut-társaság ellen egy nagyszabásu zsaroló-manővert inditottak. Maguk
a közismert zsarolók, akik minden ilyen ügyben államnál, városnál meg
szokták támadni a vállalkozó pénzcsoportokat, nem mernek előbujni, mert
félnek a vállalat jogtanácsosától, a snájdig dr Agressziv Arnoldtól,
tudják róla, hogy könyörtelenül leleplezné őket. Ilyen ártatlan
emberekre van tehát szükségük, mint amilyen ön is. Önt az igazság
nevében fellovalják, ön felháborodik, beszédet mond a parlamentben, a
főváros közgyülésén, cikkeket ir a lapokba a dolog ellen és mikor
mindezt cselekszi, nem is sejti, hogy tulajdonképpen egy
zsaroló-kompánia eszközévé vált, amely az ön nevével fenyegetődzik és
amelyet végül le fognak fizetni. Akkor ön aztán itt áll az ön
felháborodásával és ha még tovább is merészkedik beszélni, egyszerüen
ráfogják önre, hogy azért lármázik, mert nem kapott. Mindezt nem azért
mondom, mert kedves fiának jövője kezembe van letéve, hanem azért, mert
jobban ismerem az életet, mint ön és meg akarom önt óvni az ilyen ügybe
való keveredéstől. Mi köze önnek az Alaguthoz? Maradjon békén és ne
törődjék a mások bajával.
Ezt az urat már se nem rugta, se nem nyomta Egyenes Péter, ezt az urat
már szép udvariasan kikisérte. Visszament iróasztalához, mégegyszer
busan végignézte adatait és jegyzeteit, elolvasta a leleplező-cikknek
elejét, amelyet már megirt, majd nagyot sóhajtott és összetépte a
kéziratot. Azzal levélpapirosdoboza után nyult, kivett belőle egy
elegáns, szürke kartonlapot és a következőket irta rá:
„Igen tisztelt Szerkesztő ur! Tegnap azt az igéretet tettem szerkesztő
urnak, hogy megszerzett információim alapján cikket irok b. lapjába az
Alagut-panamáról…“
(Itt egy kis szünetet tartott, a „panamáról“ szót kihuzta és ezt irta
helyébe „ügyről“.)
„… Alagut-ügyről, mely legközelebb kerül illetékes helyen tárgyalás alá.
Legnagyobb sajnálatomra arról kell önt értesitenem, hogy egy kliensem
ügyében haladéktalanul Bécsbe kellvén utaznom, a cikket nem irhatom meg.
Kitünő tisztelettel dr _Egyenes_ Péter“.
Ezt a levelet egy boy-jal azonnal elküldte a szerkesztőnek. Adatait és
jegyzeteit pedig beledobta a kályhába, amelyben ép a föntebb emlitett
zord nyári időre való tekintettel vigan lobogott a tüz. Felsóhajtott és
ugy érezte, hogy egy kő esett le a szivéről. Szinte boldog volt, hogy
kikerült ebből a dologból. Beszéltek vele. Elment sétálni a dunaparti
korzóra és ott azon tünődött, hogy vajjon mi különbség van ama férfiu
között, aki ingyen hallgat el, azzal szemben, aki pénzért hallgat el.
Hosszas gondolkozás után rájött, hogy a kettő közt csak egy különbség
van, s ez az, hogy az ingyen elhallgatón még nevetnek is. De dr Egyenes
Péter most már ezzel sem törődött, szivében kissé szomoru volt, órájára
nézett, konflisba ült és mint megigérte, elment feleségéért, aki dr
Agressziv Arnoldnénál volt zsuron. Többet aztán az egésszel nem is
törődött.