Tisztelt Uram!
Nevem Kispolgári Samu és mialatt e sorokat irom, a másik szobában két ur
mormol. A dolog ugy kezdődött, hogy csöngettek. A Malvin kiment ajtót
nyitni és a két ur benyomult az előszobába. Malvin megijedt és
megkérdezte: „Kik önök?“ Az egyik ur szivélyesen mondá: „nevem
adóvégrehajtó, gyerünk beljebb“. Most ülnek az asztalomnál és mormolnak,
az egyik mindig azt mondja: „fényezett szekrény“, a másik mindig azt
mondja: „mi van még?“ Én nem megyek ki, mert nem tudok az arcukba nézni,
félek, hogy dühbe jövök és rájuk ugrom, mint egy vad oroszlán, tudom,
tudom, ne tegyem, hatóság elleni erőszak, nem is teszem, csak
érzelmeimet mondom el uraságodnak, a köny kicsordul a szememből.
Nevem Kispolgári Samu és százhetvennégy korona ötven fillérrel tartozom
adóba, ennyi az én kedves adóhátralékom, ezért ülnek és mormolják a
fényezett szekrényt, ma még csak mormolják, tisztelt uraság, de
nemsokára megint eljönnek és el is viszik, mert nem hogy százhetvennégy
korona és ötven fillért nem fogok tudni soha, soha felkaparni a föld
alól, de ha felhuznak az akasztófára vagy beledobnak egy cséplőgépbe,
akkor se tudok előteremteni százhetvennégy fillért és ötven koronát sem,
de még csak százhetvennégy svábbogarat és ötven rusznit sem, mert nem
tudom, uram, honnan vegyem, nem tudom, honnan huzzak, nyuzzak, vakarjak,
izzadjak, vérezzem elő akármiből százhetvennégyet és ötvenet. Nem megy.
Az adókivető bizottság előtt annak idején megjelentem, sirtam,
kiabáltam, koldultam, könyörögtem, nyomorogtam, a rossz fogaimat
mutattam, a sovány, öreg kis hasamra hivatkoztam, rosszul lettem,
bégettem, mekegtem, énekeltem, szónokoltam, gügyögtem, levetkőztem,
letérdeltem, de hiába, fagyos mosollyal ült ott dr Kerületi Vezér és nem
engedett el egy vasat sem, pedig éppen én előttem volt ott báró
Moslettbáró és miután sokalta az egy forint huszat, amit kiróttak rá,
leengedtek neki egy forint ötöt és most fizet tizenöt krajcár adót,
uram, egy gazdag ember, akinek gazdasági gépgyára van és akit évi
kétszázezer boronára becsül mindenki, nem kétszázezer koronára, hanem
kétszázezer boronára, mert mondom, gazdasági gépgyára van és elad egy
évben félmillió ekét és kétszázezer boronát. Fizet tizenöt krajcár adót.
Ön azt fogja mondani, hogy tulzok. Lehet, hogy az adatokban van egy kis
tulzás, de aki tudja, hogy mily különbség van fővárosunkban a politikai
jóbarát és a politikai ellenfél adója közt, az meg fogja bocsátani e
szerény tulzást nekem, aki nem szavazván oda, ahová dr Kerületi Vezér
kergetett, fizetek, illetve nem tudok fizetni százhetvennégyet és
ötvenet, s most hallgatom innen a mormolást, amit az adóvégrehajtó idéz
elő. Higyje el uram, szivrehatóan mormolni csak ő tud. Én sohse láttam
tengert, de sok jót hallottam a mormolásáról. Nem hinném azonban, hogy
oly izgatóan és oly szivfacsaróan tudná ezt, mint a két ur a másik
szobában.
Nevem Kispolgári Samu és talán nem fog tetszeni uraságodnak ez a
keserüen tréfás, mondhatnám bolondos hang, amint levelem irom. Nem is ez
az én rendes hangom, mert nyugodt ember vagyok, soha könyvet nem
olvasok, szinházba nem járok, nekem még nem kabarézták el a fejemet az
iró és hirlapiró urak. De próbáljon ön egyszer panaszos levelet irni,
mialatt az összes fényezetteket felirják adóba a másik szobában és akkor
ön is tapasztalni fogja, hogy egyszerre elvigyorodik az emberben valami,
egyszerre tele lesz epével az ugynevezett kedélyvilága és mondom, feljön
valami izgalom az embernek a mellébe, ami arra ösztönzi, hogy
kirohanjon, mint egy vad oroszlán és széttépje a végrehajtót, de én ezt
mind mérséklem, belefojtom e panaszos levélbe, ettől olyan vad az
irályom, tisztelt uram, az ördög vigye el az életemet, ha már nem
szeretem a hatóság elleni erőszakot. Azért irok, uram, mert ugy érzem,
hogy ez az a perc, amikor igazi érzéssel lehet politikáról irni, olyan
embernek, mint én, aki soha nem foglalkoztam politikával, nem is értek
hozzá, pártember se vagyok. Tudniillik most elgondolom, hogy a nagyurak
egymást vádolva négymillió nyolcszázezer koronát vagdosnak egymás
fejéhez, pro és kontra. A fiam hazajön és azt mondja: „most meg ők
jönnek, azt mondják, hogy talpfapanama, meg szénpanama, negyven millió,
száz millió“. Én nem bánom. De elgondolkozom azon, hogy hova tartozik az
én szegény százhetvennégy korona ötvenem? Mert megveszik rajtam, végül,
uram, megveszik rajtam. Ha én nem tudom előkaparni, előkaparják ők, mert
addig viszik el és árverezik el a fényezettet, amig együtt lesz a pénz.
Mert én mindig előkaparok azért annyit, amennyi az uj fényezett
szekrényre kell, mert abban tartja Malvin a ruháját. Ők meg elviszik. Ez
már a negyedik fényezett szekrény. Hát végül, ugy-e, mégis csak
befizetem a százhetvennégy ötvenet? Már most hova tartozik ez? Hol van
elhelyezve? Egy szép kék százas, három szép tarka huszkoronás, egy
csinos tizkoronás, négy ezüstkorona és öt kis vekerle. Melyikben
foglaltatik benne? A négymillióban, vagy a nyolcszázezerben? Az első
millióban, a harmadikban, a másodikban, vagy a negyedikben? Mert ezek a
pénzek, ha szép nagy csomókban egymás mellé vannak rakva az asztalon,
elképzelem őket, gyönyörü kékes papiroszlopok, amelyek valamelyikében,
alul, felül vagy a középen, meghuzódik a Kispolgári Samu szegény
százhetven korona papirpénze, a nagy zsákban pedig a többi közt ott sir
az én négy korona ötven aprópénzem is. Furcsa gondolat egy egyszerü
embertől, ugy-e, uram, de én igy lelki szemeimmel utána nézek a rongyos
kis pénzemnek és keresem hová tették, melyik milliónak képezi
alkatrészeit, mert ha elvették az államtól a négymillió nyolcszázezret,
akkor azt mi pótoltuk, én, Samu és mi, többi samuk, ha pedig szegény kis
pénzemet a talpfához nevezték ki, akkor ott sorakozik a többi rongyos
kis adópénzzel együtt negyven millióvá, vagy tudom is én mennyivé. Nem
tudom, érti-e uram, mit akarok ebből kihozni, de azt szeretném, hogy
megértse, viszik a szekrényemet, egyiket a másik után, addig, amig
százhetvennégy ötven nem lesz belőle, sir a Malvin, a földön a ruha,
most benn ülnek, irnak, mormolnak és én elgondolkozom, hogy ebből a kis
pénzből, ami miatt itt sirnak és dühöngenek, amiért itt kinoznak,
rikatnak, bántanak, kifosztanak engem nyolcszor egymásután és ami most
ilyen komoly összeg és nagy szerencsétlenség nálunk, abból, mire olyan
sokan jönnek össze, ilyen samupénzek, hogy millió lesz belőlük,
egyszerre olyan komolytalan, ide-oda dobált, félvállról vett pénz lesz,
hogy őrgróf Pallavicini György nem is mondja meg az összeget, mert fél,
hogy egy-két millióval téved és egy másik beszéd négy-öt milliót emlit,
isten neki, néhány százezer ide vagy oda, a talpfa ügyében nem tudják,
negyven-e a millió, vagy száznegyven, – azt szeretném kihozni, uram,
hogy meg kell őrülni, ha elgondolom, milyen pontosság és erőszak van
ennek a huszonnégy koronát érő fényezett szekrényemnek az elvitelében
ugyanakkor, amikor odafönn négy milliótól negyvenig tart a „körülbelül“
és a „lopta“ és a „nem lopta“ és a „jöjjünk tisztába a panama
fogalmával“ és a többi, amit össze-vissza beszélnek, mialatt itt
fillérre pontosan tépik el tőlem a szegény butoromat, keseritik el
Malvinom szivét és kinoznak engem. Nem lehet ennek az egész panama és
nempanama ügynek az égig orditó keservességét érezni, csak igy, ahogy én
érzem: ezekről az urakról és ezekről a milliókról akkor elmélkedve,
amikor ebből a piszkos, könyes, szegény, kinlódó életemből ilyen halálos
szigorusággal szakitják ki már a negyedik szekrényemet. Most irják fel,
két felnőtt ember messziről jött el ide érte, csöngetett, köszönt,
papirt vett elő, rubrikába ir, mormol és a jövő héten ujra kezdi.
Százhetvennégy korona, ötven fillér. Hol van, hol sir, hol szerénykedik?
Melyik csomóban? Melyik millióban? Rám ismerne-e, ha odamennék, ahol
ezek a rengeteg pénzek feküsznek egymáson, intene-e a csomagból,
mondaná-e: „idenézz, Samu, itt vagyok, én, szegény gyürött százas, nyolc
fényezett szekrényed. Malvinod nyolc sirása, nyolc elfojtott, csirájában
megszünt hatóság elleni erőszakod!“
Mikor igy elmerengenek a politika milliós vitáin, eszembe jut a másik
fiam, aki az orosz határon áll. Mikor azt olvasom: egy hadtest, két
hadtest, százötvenezer ember, a monarchia hadserege, – mindig azt
gondolom: ebben benne van az én fiam is. Azt hallom: százezer ember áll
itt vagy ott. Nekem egy fiam köztük van. A monarchiának: hadtest,
hadsereg, a statisztikának: százezer, félmillió, nekem: egy fiam.
Valahol, a fekete emberrengetegben egy pontocska, Kispolgári Samu fia,
Kispolgári Ede. Ugy áll benne a hadseregben, mint a százhetvennégy
koronám a sok millióban. Malvinom fájdalommal szülte, hét éves korában
sarlachja volt, azt hittük, megbolondulunk az aggodalomtól, az érettségi
előtt beteg lett a tanulástól, huszonhat évi gondom, bánatom szülői
szerelmem fekszik ebben a fiuban és az államnak csak egy szava van rá:
hadsereg. Igy fekszik benne a százhetvennégy koronámban a tönkrement
füszerüzletem öt esztendei keserve, az éjszakai másolások miatt égő
szemem, a veszekedésem a hentessel, hogy egy krajcárral olcsóbban adja a
szalonnát, a lyukas nadrágom, mint takarékosság, sok-sok kilométer, amit
gyalogoltam, hogy megspóroljam a villamospénzt, uram, én tiz krajcár
miatt Budáról gyalog megyek az Üllői-utra és hány ilyen keservesen
megváltott tiz krajcár van egy fényezett szekrényben, olyanban, amiből
nyolc kell, hogy fussa adóhátralékra? A testemnek, a lelkemnek, az
emberi méltóságomnak hány sanyaruságát kell odaadnom, amig futja belőle
arra az adóra, ami csöndes, rongyos kis részecskéje lesz annak a
milliónak, amiről félvállról beszélnek most a nagyurak? Nekem: az életem
nyomorusága, a vérem, az agyam, ötvenhat esztendőm gondja, bánata és a
politikának csak egy szava van rá: állampénz. Nem okoskodások ezek,
uram, hanem csak érzések. Nem akarok én uraságodnak megmagyarázni
semmit, csak meg akarom irni, hogy mit érzek, mialatt a másik szobámban
mormol az adóvégrehajtó.
Csak egyet nem értek: azok a nagy urak, azok a miniszterek és képviselők
és grófok és egyéb földi istenek, hogy birják el ezt a rettenetes
felelősségérzést, mikor tudják, hogy minden állami millió ilyen Samuknak
a pénzecskéiből van összerakva? Vagy nem tudják? Hogy tudnak aludni?
Hogy megy le egy falat a torkukon? Vagy megváltozik az agyvelejük mikor
magas polcra jutnak, ugy, hogy mindezt elfelejtik? Vagy én vagyok
szamár, egy vén, csudálkozó szamár, aki megrémülök, mikor igy belenézek
az állami pénzek eredetébe? Vagy talán csak azért jut eszembe mindez,
mert ép most irják fel a butoromat?
Ne tessék erre felelni, uram, csak azért kérdezem mindezt, hogy
könnyitsek a szivemen. Tudom én, hogy van ez. Mindegy, no. Miért nem
születtem püspöknek. Ne is törődjék ezzel a levelemmel, ha elolvasta,
dobja el és gondoljon annyit róla, hogy egy öreg ember azért irta, mert
valamibe bele kellett fojtani egy kitörni készülő hatóság elleni
erőszakot. De már ez is rendben van, elmult. Most mentek el, éppen.
Malvinom mosolyogva jön be, hogy ne lássam könyeit. Fiam kezében
estilap. Azt irja: „tisztázzuk a panama fogalmát“.
Kitünő tisztelettel stb.