Az utolsó vonat tiz huszonegykor megy. Tiz órakor már mi is vonulunk a
mi csapatunkkal az állomás felé. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy jó
volna juhászkutyát is tartani, ugynevezett terelő pulit, amely mindig
egy csomóban tartsa a vendégeket, mert Sebész bácsi állandóan
elkalandozik, mindenáron le akar késni az utolsó vonatról, ami az idén
már kétszer sikerült neki. Tiz órától tiz huszonegyig tehát azzal telik
az idő, hogy Sebész bácsira vigyázunk. De már olyanokat talál ki, hogy
az csudálatos. Eleinte az óráját igazitotta vissza, eltünt és a vonat
távozása után jött bucsuzni. Ott akar aludni és másnap a kertben
reggelizni. Hiába minden. Az idén egyszer már odáig vittük, hogy
felszállt a vonat hágcsójára, de szántszándékkal lebotlott róla,
lábtörést szinlelt, a vonat persze nem várt, elment. Mikor már eltünt a
vonat, akkor Sebész bácsi kiegyezett velünk egy ficamodásba, majd –
attól félve, hogy orvost hivatunk, – lealkudta egy rándulásig, később
annyit koncedált, hogy nagyon megütötte a lábát, majd egy negyedóra
mulva „már nem is fáj“ kiáltással visszasétált velünk haza, az ebédlőben
aludt és másnap becsületből még bicegett egy kicsit, amikor délelőtt
tizkor elment. Ehhez a tiz órai fejezethez tartozik egyetlen vasárnapi
örömem is, hogy igazságos legyek. A vendégek, akik az utolsó vonattal
mennek haza, mindig vigan társalognak, mulatnak, hancuroznak a vonaton
Pestig, de Hermin nénihez soha senki egy szót sem szól. Mérgesen ül egy
sarokban Pestig. Ott nem köszönnek neki. És ő dühös, mert nem
sértődhetik meg: tudniillik mert senkinek se fájna, ha megsértődnék. Már
pedig neki ez kell. Mondom, ez az egy örömem van, s mikor féltizenegykor
lefekszem, elmosolyodom boldogan az ágyban, arra gondolva, hogy most
robog Pest felé a vonat a vidám társasággal és a sarokban ül mérgesen,
felfuvódva Hermin néni, mint egy mellőzött sündisznó. Félálomban ezen
mosolygok, mialatt künn a sötét ebédlőben Sebész bácsi óvatosan csuszik
négykézláb a cselédszoba felé, hogy én ne halljam és hogy elcsábitsa a
cselédeimet. Néha feldönt valamit és ilyenkor egy félóráig mozdulatlanul
lóg a feldöntött butorba kapaszkodva és drukkol, hogy nem hallottam-e
meg. Aztán visszamászik a kanapéra, ahol ágyaztunk neki és hangosan
köhög, krákog, hogy halljam, hogy ott van, hogy nem ő volt az, aki ki
akart menni a szobalányhoz. Jól van, Sebész bácsi.
Hát ilyen a mi vasárnapunk, tisztelt uram. Ha egyszer nincs jobb dolga,
jőjjön ki. Duna-Mócsing, Pestmegye, Frühauf-féle villa, mindenki
utbaigazitja, ezt béreljük már öt éve. Tisztelettel
_egy családapa._