Hagyjuk egy kicsit a fontoskodást és nézzünk meg közelről néhány tréfás
kis esetet, hátha ilyesmiből is lehet okulni, az ember nem tudja, mitől
hizik. Külföldről jött urak mesélték, kénytelen leszek megnevezni őket,
olyannyira hihetetlennek tünik fel ez a pár apróság igy első hallásra.
Heltai Jenő, illustris barátom, Bécsből jött s azon frissiben a
következőket meséli: A bécsi nagyköruton volt dolga, az Operával
szemközt. Gyalog ment, s mint ahogy kényelmes emberek szokták, nem ment
pontosan az Opera elé, hogy aztán onnan derékszögben, rövid uton siessen
át a tulsó oldalra, hanem amugy pestiesen már jóval előbb nekivágott a
kocsiutnak, ferdeszögben ment át a kocsifolyó egyik partjáról a másikra.
Amint igy megy-mendegél, vigyázva a villamosok és autók közt, egyszerre
csak – mint a régi regényirók mondanák – egy kéz nehezedik a vállára.
Megfordul, s konstatálja, hogy a kézen fekete keztyü van, s hogy a
fekete keztyühöz egy rendőr tartozik. Azt mondja neki a rendőr:
– Szabad kérnem egy szóra, uram!
Azzal karonfogja és kivezeti a kocsik kavarodásából, át a tulsó oldalra.
Ott udvariasan szalutál és ezt mondja:
– Uram, sohse menjen át ferdeszögben az uttesten, hanem mindig ugy, hogy
addig menjen az egyik oldalon, amig csak nem muszáj átmennie a tulsóra.
Akkor pedig egyenesen vágjon át. Ha ferdeszög alatt megy, kétszer annyi
időt tölt a kocsik közt, mint kellene és a soffőrök se tudnak önre
vigyázni, mert nem tudják, hogy hova akar menni. Mig ha egyenesen vág
át, az autók is könnyen igazodnak s ön is egykettőre odaát van.
Szólt, ismét szalutált és eltünt az utca forgatagában. Heltai annyira
meg volt hatva, hogy visszamerészkedett a kocsik közé, megkereste a
posztján és megköszönte neki a jó tanácsot. A rendőr pedig szigoruan
szólt:
– Kérem, ez nekem utasitásom: minden egyes embert, aki rosszul megy át
az uton, kitanitani.
Pont. Ennyi az egész.
Második érzelmes történet, ugyancsak Bécsből, ugyancsak rendőrről. Stoll
Károly ur, a Király-szinház jeles főrendezője, szolgáltatta át nekünk.
Haza akart utazni, tehát beszállt egy szerény egyfogatuba, a kocsishoz
tette az utitáskáját és azt mondta neki:
– Zentralbahnhof!
– Igaz, hogy ezt a pályaudvart már nem igy hivják, hanem
„Staatsbahnhof“-nak, de ez mellékes. Döcög vele a kocsi egy negyedóráig,
végre megáll egy nagy ház előtt. Az utas kiszáll és látja, hogy a nagy
házra ez van felirva: „Centralbad“, központi fürdő. Elkezd veszekedni a
kocsissal, aki belátja tévedését, s miután a „Staatsbahnhof“ szót is
megkapta, tovább döcög. Eltelik egy ujabb negyedóra, akkor megint megáll
egy nagy ház előtt, de erre a házra meg az van irva: „Hauptzollamt“,
fővámhivatal. Utasunk ismét kiszáll és elkeseredett kijelentéseket tesz
a kocsisnak, akiről azonban csak most sül ki, hogy tökrészeg. A vitára
odalép egy rendőr és beavatkozik. Az utas elmondja neki az egész esetet.
A rendőr kiveszi az óráját, megnézi és igy szól:
– Az ön vonatja tiz perc mulva indul, ez a részeg ember pedig egy félóra
alatt se tudja önt elszállitani a pályaudvarra.
Azzal int egy autotaxinak és átteszi rá a konflisról a bőröndöt, majd a
soffőrhöz a következő beszédet intézi:
– Ezt az urat elviszi a Staatsbahnhofra, nem fogad el tőle pénzt és a
viteldijért holnap jelentkezik a rendőrfőnökségen. Addig az én
jelentésem ott lesz a pénzzel együtt, amit majd ezen a részeg kocsison
veszek meg.
És még mielőtt az utas egy szót szólhatott volna, benyomta az autóba,
rácsapta az ajtót és intett a soffőrnek, hogy menjen. Az egész
hősköltemény egy perc alatt történt. Az utas a pályaudvaron minden áron
ki akarta fizetni a soffőrt, de az nem fogadott el pénzt, azzal a
megokolással, hogy szigoruan megbüntetik, ha nem teljesiti szóról-szóra
a rendőr intézkedését.
Pont. Ez is csak ennyi.
Harmadik, szintén felette érzelmes história. Gyüjteményem számára Basch
Andor ur, az ismert fiatal festőmüvész, hozta Berlinből. A hotelje előtt
beül egy barátjával egy egyfogatu kocsiba és azt mondja a kocsisnak:
– Hajtson a Kaiser Friedrich Museumhoz.
Mennek, mendegélnek, egyszerre csak elérkeznek a Frigyes császárhoz
cimzett muzeum elé. Ott kiszállnak, be akarnak menni, s akkor látják,
hogy a muzeum be van zárva. Azt mondja az egyik:
– Nem baj, fizessük ki a kocsit és sétáljunk haza gyalog.
Előszedik az aprópénzt, megnézik a taxamétert, de e pillanatban odalép a
rendőr, aki eddig messziről figyelte őket.
– Halt! – mondja. – Ne tessék fizetni. Az urak idegenek?
– Igen.
– Hol vették a kocsit?
– A Bristól-szálló előtt.
– És mit mondtak neki?
– Hogy hajtson a Frigyes-muzeumhoz.
– Köszönöm – mondja a rendőr –, az urak nem fogják megfizetni az utat.
– Miért?
– Mert a szállók előtt olyan kocsisok állomásoznak, akik ki vannak
tanitva az idegenek kalauzolására, tehát ennek a kocsisnak kötelessége
tudni, hogy a Frigyes-muzeum ma zárva van. Ha mégis idehozta az urakat,
akkor azért tette, hogy a tájékozatlanságukkal visszaélve fuvart
csináljon.
És int a kocsisnak, hogy takarodjék. A kocsis elindul, lassu lépésben.
Az urak bámulnak, a rendőr pedig nyugodtan sétál tovább. De megsajnálják
a kocsist, utána mennek és oda akarják adni neki a pénzt. Erre odasiet a
rendőr, mondván:
– Ha az urak az intézkedésemhez nem alkalmazkodnak, kénytelen leszek a
nevüket és lakásukat felirni.
A kocsis akkor már ott se volt. Az urak pedig kénytelen-kelletlen
„alkalmazkodtak az intézkedéshez“.
Pont. Ez sincs tovább.
Negyedik számu, igen érzelmes történet, szerző saját gyüjtése,
Budapestről. Az elmult év tavaszán lassu léptekkel sétál szerző, e sorok
irója, az Erzsébet-köruton, nem egyedül, hanem tanuval, dr Szirmai
Albert zeneszerző urral (VI., Teréz-körut 24/a. III.). Este kilenc óra
volt, ép a Royal-szálló elé értünk, a csillagok ragyogtak, a légben a
tavasz ezernyi büvös illata szállongott, a pacsirta dalolt és a szálló
kapujában egy konfliskocsis rugdosott egy idősebb, fehér flanellruhás
urat. Az idős ur angolul kiabált segitségért be a szállóba, a kocsis
pedig magyarul fogta, rángatta, döfte le a lépcsőn, amibe nem
avatkoztunk volna bele, mert mindjárt láttuk, hogy itt idegenforgalomról
van szó, de mint mondám, rugások is fordultak elő, s mivel ép akkortájt
irtam egy hosszu cikket Budapest külföldi rajongóiról, hirtelen elfogott
az indulat és merész elhatározással beleavatkoztam az ügybe. Akkor már a
szálló igazgatója is kirohant és vele együtt fejtettük le a kocsist az
idegenről, akiről azonnal kisült, hogy amerikai orvos és a pesti
kórházakat jött tanulmányozni. Föntebb bejelentett tanu ur igazolja,
hogyha mi kellő időben nem érkezünk, az amerikai orvos a pesti kórházi
viszonyokat nem a doktor, hanem a páciens szempontjából tanulmányozta
volna. Most rövid, de elkeseredett tusa után, melyben a szálló portása
és kofferhordozói is magyar vitézséggel vettek részt, megfékeztük a
kocsist és megállapitottuk a tényállást, miközben ugyanaz a százezer
ember, aki Blériot felszállását végignézte, példás rendben helyezkedett
el körülöttünk. A következőket állapitottuk meg a kocsis és az
amerikánus előadásából. Az amerikai Budán volt, Fenyvesi Emil szinmüvész
urnál, aki rokona. Ott kocsit vett és átjött vele a Royalhoz. Itt
megnézte a taksamérőt, az összeghez hozzátett negyven fillér borravalót
és átadta a kocsisnak, mondván: „a többi a magáé“. Persze, németül
mondta, ahogy tudta. A kocsis erre lármázni kezdett vele magyarul, hogy
neki negyven fillér hidpénz is jár. Az amerikai nem értette, még egyszer
megnézte a taksamérőt, látta, hogy többet is adott, vállat vont és ment
be a hotelba. Kocsisunk ekkor, – aki ragaszkodott ahhoz, hogy a negyven
fillért borravalónak, ne pedig hidpénznek tekintse – ahelyett, hogy
bement volna a portáshoz és annak az utján hajtotta volna be a _másik_
negyven fillért, tehát tulajdonképpen az _ajándékot_, egyszerübb
eljárásra határozta el magát, s karjánál fogva lerántotta a szálló
lépcsőjéről az idegent és el akarta verni. Ezt megállapitva, az
amerikainak megmagyaráztuk, hogy amiért az ő üres kocsija most
visszamegy Budára, ezért neki negyven fillért kell fizetnie, amit ugyan
nem értett meg, de készséggel fizetett. Ekkor ugy gondolkoztam, hogy ha
ez a jó kocsis boszuból rugdosta volna meg az idegent, mert az nem adott
neki pénzt, istenem, szóra sem volna érdemes a dolog, ez nálunk rendben
van, Fenyvesi majd megmagyarázza neki, hogy ez ősrégi magyar
csikóshagyomány, a puszta vad, de becsületes fiának nemes felháborodása,
stb. stb. De mivel a dulakodás még csak nem is a dukáló összegért, hanem
a husz krajcár borravalóért folyt, nem annyira okoskodás, mint
felháborodás utján elhatároztam, hogy rendőr kezére juttatom az embert.
Azt ugy-e, mondanom sem kell, hogy rendőr sehol nem volt, sőt ugy-e, azt
sem kell mondanom, hogy az a rendőr, akit a háziszolga aztán
előkeritett, azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, mert ő ép most megy
a másik kerületbe, a posztjára, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy
ujabb negyedórába került, amig a szolga rendőrt hozott a Király-utca
sötét méhéből. Addig a kocsis igazán csak szivességből maradt körünkben.
A rendőr aztán följegyezte a tényállást, felirta a szálló igazgatójának
nevét; zeneszerző barátunkét s csekélységemét volt szerencsém magamnak
egy cédulára felirva átnyujtani; felirta a kocsist, szóval felirt
mindent, s most már nemsokára ismét tavaszodik, a légben ismét szálong a
kikelet ezernyi büvös illata, a pacsirta ismét dalol, de idézést ez
ügyben mind e mai napig nem kaptam. Lehet, hogy a hatóság lelkünkbe lát:
szivünk mélyén most már nem kivánjuk a szegény kocsis megbüntetését, egy
év alatt az ilyesmivel szemben ellágyul az ember, tudja isten, hány
gyereke van otthon a kocsisnak, minek bántsák, jobb lett volna talán
bele se szólni az egészbe. A hatóság tudja ezt és ezért nem kényszerit
most arra, hogy ártsak egy nyomorgó sorsban levő szegény embernek. De ha
akkor megidézték volna a tanukat, bizony talán még meg is büntették
volna a kocsist. Mert, mondom – már az unalomig ismétlem – rendben volt,
hogy rángatta és rugta az idegent, mert a kocsis jó magánjogász és bár
nem ért németül, de tudta, hogy az első husz krajcárt az idegen
borravalónak, ajándéknak minősitette, s igy ő csak ugy tekinthette volna
azt hidpénznek, ha az ajándékozási szerződést egyoldalulag felbontja, –
mondom, ez rendben volt, csak az nem volt rendben, hogy kocsisunk
nemcsak városunk jóhirnevébe, a közrendbe és köztisztességbe, hanem
köztiszteletben álló Büntető Törvénykönyvünk 350-ik paragrafusába is
belerugott, amikor valakit „erőszakkal valaminek cselekvésére“
kényszeritett, hogy magának jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, amin
nem változtatna még az sem, hogy e pénz neki járt, mert hisz nem a
követelés anyagi jogtalansága, hanem érvényesitésének erőszakos módja a
fontos, lásd Döntvénytár u. f. XXVIII. 36. sz. és u. f. XXVII. 111. Hogy
pedig amit csinált, erőszak volt, az világos, mert fizikai erejét
sértőleg alkalmazta, ami szintén nem illik, mondja a Döntvénytár u. f.
XXXIV. 71. sz. Ez mind nem volt rendben, de hát elmult, vége. Olyan,
mint egy szép álom. Most már hiába is citálnának be, se a rendőrre, se a
kocsisra nem emlékszem, csak erre a kis történetre. S őszintén megvallva
nem is azért mondtam el, hogy rendőrségünket szekirozzam vele, mert
tisztelettel vagyok főkapitányunk iránt, aki nem tehet róla, hogy a
kormányok a sok politikától nem hagyják a rendőrséget nyugodtan szép
európai irányba fejlődni. Csak azért kellett elmesélni, mert egyszerre
jött a másik három történet és ez a negyedik olyan szépen illett
hozzájuk. A szives olvasó majd talán elgondolkozik egy kicsit és rájön
arra, amire mi is rájöttünk, hogy a mi nyomorult, nyugtalan, romlott
közviszonyaink okozzák, hogy nemcsak ebben a városban, de ebben az egész
országban már maholnap senkinek sem érdemes a maga mesterségének apró
szépségeit és finomságait kultiválni, mert minek tegye, mikor a feje
fölött ég a ház? Az a nyugodt bécsi és berlini rendőr nem él örök
ostromállapotban, az ráér ilyen finom, becsületes kis kunsztokat
csinálni s lassan, de biztosan nevelni kocsist és közönséget. Egészen
őszintén mondom: igazságtalanság volna a mienktől, szegénytől, ilyesmit
kivánni.