Hatkor megjelenik két ifju.
– Nevem Pök Ervin, – mondja az egyik.
– Nevem Hebrányi, – a másik.
Segédek? Nem. Rendezők. Jegyeket hoztak eladni. Szombaton este
hangverseny lesz az alsó Vadrovitz-féle vendéglőben. De felül is lehet
fizetni. Kedves neje szeret táncolni. Köszönöm, nem járunk sehova. De
jótékony cél. Nem, nem. Ugyan papa, adj egy forintot nekik a jótékonyra
és nem kell jegy. Oh, hova tetszik gondolni.
A rettenetes az, hogy a vendégeimnek is eladnak jegyeket. Nem, mintha
sajnálnám a vendégeimet, hanem mert ezzel szombaton az én nyakamra
szabaditják őket és ilyenkor bál után az ebédlőben hatan alusznak délig.
Nem, nem, köszönjük. De a kis lányok hadd táncoljanak. Oh, kérem, a kis
lányok még kicsik, az egyik hat éves, a másik négy. Nem baj, kérem, a
kis teremben gyerekbál van. De nekik korán kell lefeküdni. Nem baj,
kérem, a gyerekbál már délután ötkor kezdődik.
Most jön a sugdosás nőm részéről: „Adjak nekik kávét?“ „Nem – sugom –,
hanem ha még van abból a multkori patkányméregből…“ Aztán folytatódik
fennhangon: „Isznak az urak egy kis kávét nálunk?“ Hehehe, már kétszer
kávéztunk. Mindegy no, kávézzanak harmadszor is. Hát ha olyan kedvesek…
És kávéznak. Aztán elmennek. Alásszolgája, Pöck ur, alásszolgája,
Hebrányi ur. Pardon – mondják –, tévedés, _én_ vagyok Pöck és ő a
Hebrányi. Oh, pardon. Na ez igazán jó volt. De kérem, kérem.
Mindnyájan vigyorgunk, kényszeredetten. Kikisérjük őket a kertajtóig. Jó
napot. Alásszolgája. Kullogunk vissza a kerten keresztül, szomoruan, a
verandán hemzsegő vendégekhez. Hol van Hermin néni? A fürdőszobában
zokog. Mi az? Végre sikerült megsértődnie: „nekem persze be se
mutattátok őket“. Tanácstalanul állok. Hermin néni csöndesen sir. A
szomszéd villa terraszáról halkan hozza át a szellő a hangokat: „nevem
Pöck, nevem Hebrányi…“ Esteledik.