Négy órakor jön Hermin néni, szegény rokonunk, öreg ruhákért és azért,
hogy kávét kapjon. Azért jön vasárnap, mert akkor sok vendég van s mert
tudja, hogy ő ilyenkor kellemetlen. Ilyenkor jajgat, hogy ő a konyhában
akar uzsonnázni, csak azért, hogy erőszakkal behuzzák a verandára, hogy
ott aztán sirva mondhassa a vendégeknek: „én nyomorban vagyok, ők
gazdagok, a konyhába akartam menni, de megszégyenitenek“. Tulajdonképpen
én tudom, hogy Hermin néni azért jön ki, hogy megsértsék. Ha nem sikerül
megsértődnie estig, kétségbe van esve és hogy mégis megsértsék,
olyanokat enged meg magának a vacsoránál, hogy krisztusi lény legyen,
aki nem sérti meg. Ezért ki van adva a gyerekeknek, hogy hat óráig
sértsék meg Hermin nénit (tessék elhinni, én esküszöm, hogy ugyis csak
azért jön ki), mert ha hatkor megsértik, a hét óra tizenötössel
hazamegy. De ha nem sértik meg, akkor a vacsoránál lehuzza a cipőjét,
mint a multkor, azt mondván, hogy kavics ment bele és odaadja a
vendégeknek, hogy nézzék meg, milyen rongyos, vagy, mint tavaly, addig
szagolja a tányéron a rostélyost, amig végre is a feleségem az elfojtott
dühtől reszketve megkérdi tőle, hogy mit szagol, mire Hermin néni
szerényen szól: „semmit, fiam, egészen jó hus ez, csak nem tudom, miért
kapom mindig én a büdöst?“ Valahogy azért megsérteti magát mindig. A
borzasztó az, hogy tőlem nem sértődik meg, mert engem gyülöl, rólam
tudja, hogy én tudom, mit akar, s kész vagyok nyolc-tiz olyan sértést
suttogni a fülébe, hogy elzöldül. Ez nem számit. Neki igazi, fájó sértés
kell a feleségemtől, vagy a gyerekektől. A gyerekek intézik el
rendszerint, amennyiben azt mondják neki, hogy boldogult férjét ő
mérgezte meg. De most már ez kezd elkopni, nem használ. Legutóbb a kis
fiam hátulról egy kis kárpitosszöget vert bele, de erre is csak akkor
sértődött meg, mikor a feleségem ezért nem akarta a fiut megverni. Igy
valahogy elment a hét tizenötössel.