Ebéd után le szoktam feküdni egy kicsit. Kettőkor ebédelünk s igy, mire
a kanapéhoz vánszorgok, félhárom. Az első délutáni vonat kettő
negyvenhatkor ér ide Pestről. Nyaralónk tiz percnyire van a vasuttól,
tehát körülbelül háromkor érkezik ide az első vendég, azt a keserves,
füzfán fütyülő rézangyalát Neki. A legrémesebb köztük Schmiri bácsi, aki
egy kis cekkerrel jön és mindig ugy néz ki, mintha hozna valamit, de még
soha sem hozott semmit. A cekkerben a sapkája van, meg a hálóinge, arra
az esetre, ha lekésne az utolsó vonatról. Természetesen, aki háromkor
jön, az fölver az álmomból. Schmiri bácsit azért utálom, mert azok közé
a rettenetes emberek közé tartozik, akik erkölcsi fölénnyel keltik föl
legédesebb álmából az embert, akik ezt a szemtelenséget egészségügyi
vagy egyéb jóakaratu szabályok nevében követik el. Például: „ne
lustálkodjál, elhizól“, vagy: „kelj föl, aztán éjjel nem tudsz aludni“,
vagy: „itt döglesz, ahelyett, hogy a kertben sétálnál“. Még rémesebb
Rőcze bácsi, aki azok rendjébe tartozik, akik mindenféle nyelvü
idézetekkel költik fel az embert, ilyen vadállat is igen sok van a
világon. Mikor legédesebben alszom, rám rivallnak: „fel, fel, vitézek, a
csatára!“, vagy tréfásan: „kelj fel párnáidról, doktor Pókainé“,
miközben huzzák ki a fejem alól a párnát. Németül: „auf, auf, ihr
muntere Gesellen“, franciául: „allons enfants de la patrie“, olaszul:
„andiamo, kis apám“, stb. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem
akarta lelőni azt a vigyorgó embert, aki vicces versekkel költötte fel.
Ez az, tisztelt uram, amit én vasárnap délután három órakor hétről-hétre
bekapok, egész nyáron.