A sajtó organumai, vagy mint Pesten mondják: „az összlapok“ foglalkoztak
ama kis cserkészfiu esetével, aki egy utcasarkon találtatott, amint
sirva kérte a rendőrt, hogy igazitsa utba, mert ő magától nem talál
haza. Tudvalevőleg – én ugyan csak egy hónap óta tudom – a
cserkész-intézmény egyik célja, hogy olyan fiukat neveljen, akiket a
külföldről idevetődött idegen a nemzetközi egyenruháról azonnal
megismerjen és akik az idegent a városban utbaigazitsák, kalauzolják. Mi
sem természetesebb, mint hogy Pesten maga a cserkész sem ismerte ki
magát, ami még nem volna katasztrófa, ha például azt nem tudná, hol van
a Mátyástemplom vagy a Központi Fertőtlenitő Intézet, de rögtön nemzeti
katasztrófává válik, mikor az sül ki róla, hogy még azt sem tudja, hol
lakik.
Ezt a tipikus nyári szenzációt azért nevezem példázatnak, mert erről
majdnem kizárólag amaz ismeretlen férfiu kedvéért emlékezem meg, akit e
cikk bevezetésében volt szerencsém invokálni és aki e pillanatban még
meg sem született. Nekünk ez csak ártatlan vicc és nyári téma, de neki,
aki száz év mulva néz ránk vissza, talán kulcsa lesz sok olyan dolognak,
amit nem ért meg egyszerre, történelmi kutatásai folyamán. Ezért vagyok
bátor őt illő alázattal, mint akkor már por és hamu, a következőkre
figyelmeztetni.
A mi időnkben Magyarországon és különösen Budapesten igen sok dolog nem
volt az, aminek hivták. A mi időnkben évente öt-hat dolognak a cimét,
nevét vettük át a külföldtől, de csak azért, hogy a külsőségeket
pontosan megtartva, belül egészen mást csináljunk belőle. Nem szeretek
mindig a rendőrségen nyargalni, de például ez alá a cim alá, hogy:
rendőrség, a mi időnkben olyasmi volt rejtve, aminek tisztán politikai
célja volt, tehetséges embereket és gonddal kitanitott magyar legényeket
egy gyarmati katonai hivatal teendőivel láttak el és mellesleg rájuk
bizták azt is, amit külföldön a rendőrségek szoktak elvégezni. A mi
időnkben átvették a külföldön mindenütt kitünően bevált ifjusági
jellemképző, testedző, egészség-gyarapitó és gyerek-nemesitő _boy-scout_
intézmény külsőségeit: a szijjas bur-kalapot, a hygiénikus
flanell-inget, gyapjunyakkendőt, térdnadrágot, strapacipőt és hegymászó
botot, leforditották – elég ügyesen – az angol szót „cserkészfiu“-ra és
alapjában véve az eredeti intézménytől annyira különböző más intézményt
csináltak belőle, hogy attól még a kopasznak is ég felé mered minden
hajaszála, olyan intézmény-utánzatot, amely ugy különbözik az
eredetijétől, mint egy tiznapos osztriga egy tizéves elefánttól.
Tisztelt és nyájas idegen, hadd sirom feléd innen a multból, e szomoru
ezerkilencszáztizenhármas esztendőből, hogy még legalább száz ilyen
intézményünk van e pillanatban e hon virányain, hogy épp most van
körülöttünk kolera és épp most müködnek „közegészségügyi felügyelők“ és
épp most történnek „intézkedések“, akik és amelyek éppoly ügyesen vannak
angolból vagy németből leforditva, mint a cserkészfiuk, s akiknek és
amelyeknek pont annyi közük van az eredeti jelentésükhöz, mint a haza
nem találó pesti cserkésznek az idegenvezető boy-scouthoz. Tisztelt
utód, hidd el, hogy ez néha kétségbeejtő. Hidd el, hogy kétségbe kell
esni azon, hogy a „gyorsvonat“ milyen jó forditása a „Schnellzug“
szónak, miközben olyan lassan megy a komisz épitkezés miatt, mint a
Schnellzug hazájában a Personenzug. Hidd el, hogy itt Sakk-otthonnak és
Sakk-szövetségnek hivták ama helyeket, ahonnan sértődötten dobták ki
azt, aki sakkozni merészelt, mert ott bakkozni kellett; hidd el, hogy
itt közéleti kritikának (Die Kritik, La critique) hivták azt, hogy ki
akar valakit a hatalomból azért kiturni, mert ő akar oda helyette
leülni; hidd el, hogy itt milliomos volt az, akinek száz-százötvenezer
korona vagyona volt; hidd el, mert igy volt majdnem minden, az egész
vonalon. És hidd el, hogy amilyen kevéssé feltünő, amilyen kicsinyes és
szerény kis tréfaság volt a haza nem találó professzionátus kalauz esete
Budapesten, ezerkilencszáztizenháromban, olyan jellemző volt erre a
kitünő forditói tehetséggel megáldott, de minden igazi belső tartalom
respektálásától irtózó lusta és felületes közéletre.