AZ ANEKDOTA.

A Vázsonyi Vilmos ügyvédi praxisából való e történet, de méltó helye ama

százkötetes nagy szakmunkában volna, amelynek cime: „Budapest erkölcsi

története“ s amelyet soha sem fogok megirni. A szakmunkában elbeszélése

három kötetre terjedne, itt azonban az idő rövidsége és a tér szüke

miatt röviden iparkodom előadni.

Egy délelőtt vészes csöngetés zavarja fel Vázsonyit délelőtti

olvasmányaiból. Egy üzletember névjegyét hozzák be, igen fontos és

halaszthatatlan ügyben azonnal akar beszélni a képviselő urral.

Bebocsátják. Bejön és utána tódul két hölgy: a felesége meg a leánya. A

következő pillanatban mind a hárman térdelnek Vázsonyi előtt, amiből ő

rögtön látja, hogy nem mint politikust, nem mint városi vezérférfiut,

hanem mint kriminalista ügyvédet keresik. Ezt a ballet-mozdulatot a

pesti büntető-ügyvédek már ismerik és megszokták. Minden nagy bünügy

ezzel és „az istenért, ügyvéd ur, mentsen meg!“-kiáltással kezdődik.

Némi harc után fölkel a kétségbeesett család és helyet foglal a

foteleken.

– Mivel szolgálhatok? – kérdi Vázsonyi.

– Az istenért, képviselő ur – mondja zokogva a feleség – mentse meg az

uramat!

Ujabb rohamok után a sáppadt férfiu előadja a baját.

– Kérem, – mondja – engem a mult héten valami ügyben, amihez semmi közöm

nem volt, mint tanut kihallgattak a rendőrségen. Elmondtam, ami keveset

tudtam, s azzal hazamentem. Ma reggel aztán megjelenik nálam egy rendőr

és ezt az idézést hozza.

Átnyujtja az idézést. Rendes rendőrségi idézőlevél volt, amelyben meg

volt hagyva a cimzettnek, hogy ma délelőtt tizenegy órakor jelenjék meg

Krecsányi detektivfőnöknél. Semmi egyéb nem volt rajta.

– Nos? – kérdi Vázsonyi.

– Hogyan? – mondja az üzletember. – Mi az a nos? Ma délelőtt tizenegyre

a detektivfőnökhöz vagyok idézve!

– Az istenért – zokogja a hölgy – képviselő ur, mentse meg az uramat!

Csak ön segithet rajta…

Vázsonyi egyikről a másikra néz, nem érti őket. Az üzletember dadogni

kezd:

– Kérem – mondja – önnek el kell oda velem jönni. Mint ügyvédnek.

Megfizetem az ügyvédi honoráriumát. Ha nem sértem meg vele, száz koronát

adok ezért az utjáért.

– Száz koronát vagy tiz koronát – szól Vázsonyi – ez engem most nem

érdekel, inkább mondja meg őszintén, mit követett el, hadd tudom miről

van szó.

Az ember ötöl-hatol:

– Hiszen ha tudnám, miért idéztek be! De nem tudom. Nem követtem én el

soha semmit, de tetszik tudni, pénzügynök vagyok, ügyleteket csinálok,

közvetitek és… tetszik tudni… tudja isten… az ember sohse tudhatja…

Reszketett, mint a nyárfalevél.

– De hát akkor miért menjek önnel? – kérdi Vázsonyi.

Az asszony felel:

– Istenem, mert hátha ott tartják.

– Ő megmondta – szól megkönnyebbülten a férj és fellélekzik. A lány

csöndesen sirt a kanapé sarkában az egész idő alatt.

Vázsonyi vállat von, elvégre ez ügyvédi kötelessége és utasitást ad a

cselédnek, hogy hozzon egy fiakkert.

– Kettőt! – mondja a kliens.

– Miért?

– Az egyiket nekünk, a másikat a családomnak.

– Hát a hölgyek is jönnek?

– Igen.

– Miért?

A kliens hallgat. Megint az asszony felel helyette:

– Hogyha… isten tudja… isten ne adja… esetleg mégis ott kell neki

maradni… hogy mindjárt küldhessünk neki éjjelre ágynemüt… meg ami

szükséges…

Általános zokogás. A kocsik megérkeznek és a menet megindul a

főkapitányság épülete felé. Az első kocsiban halotthalványan, reszketve

a kliens, mellette némán szivarozva, szótlanul, Vázsonyi. A másik

kocsiban a két hölgy, kisirt szemmel, mintha temetésről jönnének. A

Zrinyi-utcában a hölgyek lenn maradnak, a kocsiban. A papa elbucsuzik

tőlük, férfias elszántsággal csókolja meg őket és megy fel Vázsonyival a

második emeletre, a detektivfőnök vésztjósló irodájába. A kapuban álló

rendőr egykedvüen nézi a siró dámákat. Ilyet ő naponta eleget lát.

Fenn az előszobában azt mondja a kliens:

– Kérem, képviselő ur, jobb lesz, ha nem megyünk be együtt. Talán tessék

előbb egyedül bemenni és megtudni, hogy mit akarnak tőlem. Én majd csak

azután megyek be, ha már tudom, miről van szó.

Jól van. Vázsonyi bemegy egyedül. Krecsányi szeretetreméltóan fogadja s

Vázsonyi azonnal a tárgyra tér.

– Kérem, – mondja – ez és ez a kliensem tizenegyre be van idézve

tanácsos urhoz. Mint ügyvédje, tisztelettel érdeklődöm, hogy miért.

– Ő is itt van? – kérdi a detektivfőnök.

– Igen. Kint vár.

– Önt, mint ügyvédjét hozta magával?

– Igen.

– Hát kérem – mondja Krecsányi és felhuzza szemöldökét – mielőtt

megmondanám ügyvéd urnak az idézés okát s azt, hogy mi a szándéka a

rendőrségnek azzal az urral, engedje meg, hogy előbb egy kis

magánügyemről diskuráljak önnel…

És nagy meglepetésre elkezd Vázsonyinak beszélni egy környékbeli

nyaralótelepről, amelynek nincs csatornázása, rossz a világitása,

kövezetlenek az utcái.

– De kérem…

– Kérem, kérem – szól mosolyogva Krecsányi – nekem annyi a dolgom, hogy

nem érek rá a főváros urait felkeresni ebben az ügyben és örülök, hogy a

véletlen most elém hozza Vázsonyi Vilmost, aki méltányolni fogja

nyaralótelepünk panaszait.

– De a kliensem, aki künn vár!

– Hadd várjon…

És diskurál tovább a nyaralótelepről. Eltelik tiz perc, husz perc, egy

félóra. A kliens az előszobában felváltva hideget és meleget izzad,

Vázsonyi pedig feszeng a helyén, idegesen. Végre bevégzi Krecsányi az

előadást. Vázsonyi megszólal:

– De most, ha megengedi, térjünk rá az én kliensemre. Miért idéztette

be?

Krecsányi elmosolyodik.

– Kérem – mondja – én nem ok nélkül beszéltem itt képviselő urnak egy

félóráig másról. Azt akartam, hogy a kliense üljön, várjon az

előszobában legalább egy félóráig. Az ön kliensét ugyanis a mult héten

mint tanut hallgattam itt ki. Akkor az az ur itt felejtette az

esernyőjét. Megtartani nem óhajtom, arra pedig nem vagyok kötelezve,

hogy az esernyőjét a lakására szállitsam. Hát egyszerüen megidéztem

mára, hogy vigye el az esernyőjét.

– …

– És az az üzletember, aki ugy megijed egy idézéstől, hogy nem mer

egyedül jönni a rendőrségre, hanem az ország első ügyvédjét hozza

magával, az az erkölcsi világrend nevében megérdemel legalább annyit,

hogy egy félóráig reszkessen a detektivfőnök előszobájában.

Vázsonyi kivitte neki az esernyőjét.

– Itt van – mondta –, ön itt felejtette az esernyőjét, ezért idézték

ide. Ha egyéb baja lett volna, a szokásos ügyvédi honoráriumot fizette

volna. De igy, kérem, délután pontosan küldje be az irodámba az igért

száz koronát. Isten áldja meg.

És ott hagyta a faképnél. Mikor lement, a hölgyek még mindig sirtak a

kocsiban. Észre sem vették, mikor Vázsonyi óvatosan elkerülve őket,

felkapaszkodott egy villanyosra.

Egyéb semmi sem történt.

Az aruvimi erdő titka és egyéb szatirák · 第 36 / 72 题