A Vázsonyi Vilmos ügyvédi praxisából való e történet, de méltó helye ama
százkötetes nagy szakmunkában volna, amelynek cime: „Budapest erkölcsi
története“ s amelyet soha sem fogok megirni. A szakmunkában elbeszélése
három kötetre terjedne, itt azonban az idő rövidsége és a tér szüke
miatt röviden iparkodom előadni.
Egy délelőtt vészes csöngetés zavarja fel Vázsonyit délelőtti
olvasmányaiból. Egy üzletember névjegyét hozzák be, igen fontos és
halaszthatatlan ügyben azonnal akar beszélni a képviselő urral.
Bebocsátják. Bejön és utána tódul két hölgy: a felesége meg a leánya. A
következő pillanatban mind a hárman térdelnek Vázsonyi előtt, amiből ő
rögtön látja, hogy nem mint politikust, nem mint városi vezérférfiut,
hanem mint kriminalista ügyvédet keresik. Ezt a ballet-mozdulatot a
pesti büntető-ügyvédek már ismerik és megszokták. Minden nagy bünügy
ezzel és „az istenért, ügyvéd ur, mentsen meg!“-kiáltással kezdődik.
Némi harc után fölkel a kétségbeesett család és helyet foglal a
foteleken.
– Mivel szolgálhatok? – kérdi Vázsonyi.
– Az istenért, képviselő ur – mondja zokogva a feleség – mentse meg az
uramat!
Ujabb rohamok után a sáppadt férfiu előadja a baját.
– Kérem, – mondja – engem a mult héten valami ügyben, amihez semmi közöm
nem volt, mint tanut kihallgattak a rendőrségen. Elmondtam, ami keveset
tudtam, s azzal hazamentem. Ma reggel aztán megjelenik nálam egy rendőr
és ezt az idézést hozza.
Átnyujtja az idézést. Rendes rendőrségi idézőlevél volt, amelyben meg
volt hagyva a cimzettnek, hogy ma délelőtt tizenegy órakor jelenjék meg
Krecsányi detektivfőnöknél. Semmi egyéb nem volt rajta.
– Nos? – kérdi Vázsonyi.
– Hogyan? – mondja az üzletember. – Mi az a nos? Ma délelőtt tizenegyre
a detektivfőnökhöz vagyok idézve!
– Az istenért – zokogja a hölgy – képviselő ur, mentse meg az uramat!
Csak ön segithet rajta…
Vázsonyi egyikről a másikra néz, nem érti őket. Az üzletember dadogni
kezd:
– Kérem – mondja – önnek el kell oda velem jönni. Mint ügyvédnek.
Megfizetem az ügyvédi honoráriumát. Ha nem sértem meg vele, száz koronát
adok ezért az utjáért.
– Száz koronát vagy tiz koronát – szól Vázsonyi – ez engem most nem
érdekel, inkább mondja meg őszintén, mit követett el, hadd tudom miről
van szó.
Az ember ötöl-hatol:
– Hiszen ha tudnám, miért idéztek be! De nem tudom. Nem követtem én el
soha semmit, de tetszik tudni, pénzügynök vagyok, ügyleteket csinálok,
közvetitek és… tetszik tudni… tudja isten… az ember sohse tudhatja…
Reszketett, mint a nyárfalevél.
– De hát akkor miért menjek önnel? – kérdi Vázsonyi.
Az asszony felel:
– Istenem, mert hátha ott tartják.
– Ő megmondta – szól megkönnyebbülten a férj és fellélekzik. A lány
csöndesen sirt a kanapé sarkában az egész idő alatt.
Vázsonyi vállat von, elvégre ez ügyvédi kötelessége és utasitást ad a
cselédnek, hogy hozzon egy fiakkert.
– Kettőt! – mondja a kliens.
– Miért?
– Az egyiket nekünk, a másikat a családomnak.
– Hát a hölgyek is jönnek?
– Igen.
– Miért?
A kliens hallgat. Megint az asszony felel helyette:
– Hogyha… isten tudja… isten ne adja… esetleg mégis ott kell neki
maradni… hogy mindjárt küldhessünk neki éjjelre ágynemüt… meg ami
szükséges…
Általános zokogás. A kocsik megérkeznek és a menet megindul a
főkapitányság épülete felé. Az első kocsiban halotthalványan, reszketve
a kliens, mellette némán szivarozva, szótlanul, Vázsonyi. A másik
kocsiban a két hölgy, kisirt szemmel, mintha temetésről jönnének. A
Zrinyi-utcában a hölgyek lenn maradnak, a kocsiban. A papa elbucsuzik
tőlük, férfias elszántsággal csókolja meg őket és megy fel Vázsonyival a
második emeletre, a detektivfőnök vésztjósló irodájába. A kapuban álló
rendőr egykedvüen nézi a siró dámákat. Ilyet ő naponta eleget lát.
Fenn az előszobában azt mondja a kliens:
– Kérem, képviselő ur, jobb lesz, ha nem megyünk be együtt. Talán tessék
előbb egyedül bemenni és megtudni, hogy mit akarnak tőlem. Én majd csak
azután megyek be, ha már tudom, miről van szó.
Jól van. Vázsonyi bemegy egyedül. Krecsányi szeretetreméltóan fogadja s
Vázsonyi azonnal a tárgyra tér.
– Kérem, – mondja – ez és ez a kliensem tizenegyre be van idézve
tanácsos urhoz. Mint ügyvédje, tisztelettel érdeklődöm, hogy miért.
– Ő is itt van? – kérdi a detektivfőnök.
– Igen. Kint vár.
– Önt, mint ügyvédjét hozta magával?
– Igen.
– Hát kérem – mondja Krecsányi és felhuzza szemöldökét – mielőtt
megmondanám ügyvéd urnak az idézés okát s azt, hogy mi a szándéka a
rendőrségnek azzal az urral, engedje meg, hogy előbb egy kis
magánügyemről diskuráljak önnel…
És nagy meglepetésre elkezd Vázsonyinak beszélni egy környékbeli
nyaralótelepről, amelynek nincs csatornázása, rossz a világitása,
kövezetlenek az utcái.
– De kérem…
– Kérem, kérem – szól mosolyogva Krecsányi – nekem annyi a dolgom, hogy
nem érek rá a főváros urait felkeresni ebben az ügyben és örülök, hogy a
véletlen most elém hozza Vázsonyi Vilmost, aki méltányolni fogja
nyaralótelepünk panaszait.
– De a kliensem, aki künn vár!
– Hadd várjon…
És diskurál tovább a nyaralótelepről. Eltelik tiz perc, husz perc, egy
félóra. A kliens az előszobában felváltva hideget és meleget izzad,
Vázsonyi pedig feszeng a helyén, idegesen. Végre bevégzi Krecsányi az
előadást. Vázsonyi megszólal:
– De most, ha megengedi, térjünk rá az én kliensemre. Miért idéztette
be?
Krecsányi elmosolyodik.
– Kérem – mondja – én nem ok nélkül beszéltem itt képviselő urnak egy
félóráig másról. Azt akartam, hogy a kliense üljön, várjon az
előszobában legalább egy félóráig. Az ön kliensét ugyanis a mult héten
mint tanut hallgattam itt ki. Akkor az az ur itt felejtette az
esernyőjét. Megtartani nem óhajtom, arra pedig nem vagyok kötelezve,
hogy az esernyőjét a lakására szállitsam. Hát egyszerüen megidéztem
mára, hogy vigye el az esernyőjét.
– …
– És az az üzletember, aki ugy megijed egy idézéstől, hogy nem mer
egyedül jönni a rendőrségre, hanem az ország első ügyvédjét hozza
magával, az az erkölcsi világrend nevében megérdemel legalább annyit,
hogy egy félóráig reszkessen a detektivfőnök előszobájában.
Vázsonyi kivitte neki az esernyőjét.
– Itt van – mondta –, ön itt felejtette az esernyőjét, ezért idézték
ide. Ha egyéb baja lett volna, a szokásos ügyvédi honoráriumot fizette
volna. De igy, kérem, délután pontosan küldje be az irodámba az igért
száz koronát. Isten áldja meg.
És ott hagyta a faképnél. Mikor lement, a hölgyek még mindig sirtak a
kocsiban. Észre sem vették, mikor Vázsonyi óvatosan elkerülve őket,
felkapaszkodott egy villanyosra.
Egyéb semmi sem történt.