Az ajtón tul – mint mondám – az Aruvimi-erdő képe tárult Lajos elé,
illetve ama másolaté, amelyet a panamagyár az erdőről csináltatott.
Kivülről ez az erdő látszott a gyár középső nagy üvegcsarnokának s
valóban a Braunauer-cég költséget és munkát nem kimélve, e hatalmas,
tiz-tizenöt pályaudvarral felérő üvegcsarnokot ama célból épittette,
hogy benne elhelyezze a hires afrikai nagyerdő pontos másolatát. A
gőzgépek, szivattyuk, dinamók, amelyek a gyár elképzelhetetlen lármáját
csinálták künn, a gépházakban, főként azért voltak, hogy ezt a tropikus
vidékről ideplántált erdőrészletet a kellő hőfokon tartsák, hogy földjét
az afrikai termőföld vegyi feltételeivel ellássák, s hogy a kellő
mennyiségü és minőségü esőt hullassák a kényes növényzetre. A cég
gondossága oly nagy volt, hogy még a légköri villamosság is pontosan
olyan volt ebben a szörnyü nagy üvegházban, aminőhöz az afrikai őserdő
van szokva. Hosszu esztendők gondos munkája, kertészek, tudósok és neves
utazók csüggedést nem ismerő küzdelme tette lehetővé, hogy ez az
ideutaztatott erdőrészlet végre itt gyökeret verjen, sőt megéljen. Az
erdő-másolat a cégnek huszonhárom és fél milliójába került, de idősb
Braunauer Bernát, mikor ezt a költségvetést annak idején meglátta, igy
kiáltott fel:
– Szivesen áldozok e célra még többet is, mert ha csak egyetlen
államhivatalnok tántorodik is meg e helyiségekben, nem huszonhárom, de
negyvenhat milliót lehet keresnie annak, aki érti a csiziót.
Pedig az erdőnek igen különös, inkább csak eszmei jelentősége volt a
panamagyárban. Hogy jelentőségét megértsük, lépjünk be Lajossal és
kisérőjével, a titkárral, az erdőbe.
Sürü lombozatu fákból állott, amelyek háromszor, sőt négyszer akkorára
nőnek, mint a mi rendes erdei fáink. Ha elképzelünk egy közönséges, sürü
magyar erdőt, amelybe a dus lombtetőn át alig tud bevilágitani a
napfény, akkor csak némiképen van sejtelmünk arról a titokzatos és
bánatos sötétségről, amely ebben az afrikai erdőben honolt, s amelynek
hangulatáról csak ugy alkothatunk fogalmat, ha három, egymás tetejére
rakott sürü magyar erdőt képzelünk el. A nevető, aranyszinü napfény itt
egy-egy haragos-zöld derengéssé, de legtöbb helyütt csak mély violaszin
árnyékká válva sejteti azt, hogy fenn, a fák fölött nappal van. S miként
ha három erdőt egymás tetejére raknánk, a felső két erdő milliónyi kusza
gyökere belelógna az alatta sürüsödő lombkoronákba, sőt ezen áthatolva
görcsös-rongyos, szeszélyes ágazatait a legalsó erdő földjéig lógatná,
ugy függnek, himbálnak, kuszálódnak egymásba az afrikai őserdő
fantasztikus indái, légi gyökerei, kuszó növényei, karvastagságu
futókái, olyan sürün, hogy némely helyen, emeletnyi magasságban, a sürü
kuszaságba hullott falevelek rothadó humusszá, valóságos ujabb földdé
válnak, amely ujabb földből ujabb kuszónövények, bokrok, fák, valóságos
kis fiatal függő erdők nőnek ki az ember feje fölött belefuródnak a
lombkoronákba s az egész erdő felső részét olyan sürüvé teszik, hogy
arról az európai embernek csak ugy lehet fogalma, ha egy istentelen
nagy, akkora zöld spongyát képzel el, mint Budapest. A föld felé ez a
spongya ritkul, a likacsai nagyobbodnak, de még közvetlenül a föld
fölött is olyan sürü, hogy akkora lyuk, amekkorán az ember átbujhatna,
sehol sem látszik.
Ut nincs. A földön bokrok, tüskés bozót – akkora tüskékkel, mint az
ember középujja – kidőlt és korhadt fatörzsek, amelyeknek csak az egyik
vége tudott a földön maradni, a felső vége, ahogy ledőlt, a kuszó
növényeken függ, amig apró darabokra nem rothad; bokornagyságura nőtt,
kövér, husos moha s annyi kiálló gyökér, amennyi csak egymás mellett
egymás alatt és fölött összegubancolódva elfér, itt-ott váratlanul
felbukkanó, parasztház-nagyságu, málló, porladó kőtuskók, amelyekről
senki se tudja, hogyan kerültek az erdő mélyére – ez az a talaj, amelyen
végig kell haladnia annak, aki az erdőn keresztül akar jutni.
Meleg van. Nem száraz, hanem párás, gőzös, forróködös meleg. Mint a
gőzfürdő elzárt kamráiban. Akár esik az eső, akár nem, az
Aruvimi-erdőben mindig csöpög valami felülről. Langyos csöppek
koppannak, a fatörzsek a sötétben csillognak a nedvességtől, minden
vizes, párás, csuszós és forró. Ha esik az eső, azt csak ugy venni
észre, hogy mindenütt folyik, csurog a meleg viz. Szabadon hulló
esőcseppekről itt szó sem lehet. Csak arról, hogy ez a rettenetes, zöld
spongya valahonnan még lucskosabbá, még szaftosabbá szivja magát.
Ilyenkor aztán fényes délben is koromsötét van az erdőben. Hogy az eső
elállott, azt csak abból venni észre, hogy egy-egy helyen ismét
megjelenik a sötét violaszinü derengés, vagy valahol fenn a
lomb-emeleten egy-egy mérges-zölden villódzó fényfolt.
A lélekzés felette keserves a nehézillatu nedves párában. Áporodott,
savanyu iszap émelyitő szaga keveredik itt erős és tolakodó
gyanta-illatokkal, a sürüből forró lehellet jön, mely egyesiti magában a
szétmorzsolt babérlevél, az égett cukor és a parti napmelegben rothadó
lusta tengerviz szagát. Kábit és bágyaszt ez a légkör, az orrlyukból
egyenesen az agyvelőbe megy, olyan meleg, fulladt és nyomasztó, hogy az
embernek a füle bedugul tőle, olyan csipős, hogy a szem könybeborul, az
arc kipirosodik tőle, a pulzus százon felül ver, nem csoda tehát, hogy
Lajos visszahőkölt, mikor ezt az erdőt meglátta.
– Mi ez? – hápogta rémülten.
A titkár felelt:
– Az Aruvimi-erdő. Ennek a tulsó végén van a kijárat.
– Amely Braunauer urhoz vezet?
– Dehogy. Braunauer ur nem bolond, hogy igy nehezitse meg a hozzá való
eljutást. Az erdő két kilométer hosszu, akkora, mint a Margit-sziget,
vagy mint az egész Andrássy-ut. Aki idáig eljutott, mint ön, aki látta a
tisztességes hivatalnokok könyáztatta nyomoruságát és a
megvesztegethetők parfümös jólétét, mint ön, az előtt most két ut áll.
– Vissza nem lehet menni?
– Nem. Az ajtó emez oldalán nincs kilincs.
Lajos rémülten nézett hátra. Valóban, a sulyos vasajtón semmi nem volt.
A titkár megtörülte izzadó homlokát és folytatta:
– Két ut van. Az egyik megkerüli ezt az erdőt, sima és kavicsos, ez
egyenesen Braunauer ur megvesztegetési irodájába vezet. A másik ut maga
az erdő. Mert a másik kijárat a szabadba vezet. Csakhogy akkor ezen az
erdőn kell átvágnia magát…
Szomoru mosollyal mutatott a feneketlen, sötétzöld sürübe.
– És ha ezen átvágom magam? – kérdezte Lajos.
– Akkor hazamehet.
– És ha nem tudom végigvágni rajta magamat?
– Akkor mindig visszatérhet a sima utra, mert ameddig vágta magát, addig
nyomot vágott s ezen mindig visszajöhet. Mikor a cég ezt a panamagyárat
épitette, akkor azért csinálta ide ezt az erdőt, mert ezzel akarja
megtörni az utolsó, eddig még megmaradt energiát az idejövő emberben.
Valamikor régen H. M. Stanley ur, egy egyszerü angol hirlapiró, az igazi
afrikai nagyerdőn, amely az Aruvimi-folyó irányában halad a Kongótól a
Nilus felé vezető földrészen s amely még dusabb, vadabb, sötétebb és
gyilkosabb mint ez, keresztülvágta magát, késsel, baltával, hirlapirói
ambicióval, az angol utazó kegyetlen és hóditó józanságával. Tehát ez
emberi munka. Ha ön igazán tisztességes és a látottak után még mindig
maradt önben annyi erő, hogy ne a boldogsághoz vezető sima utat, hanem a
boldogtalan szegénységhez vezető ezt az erdőt válassza, akkor vágjon
neki. Cégünk ugyan még akkor sem mond le önről, mert eddig még azok a
kivételek is akik nekivágtak, szépen rendre visszajöttek. De rábeszélnem
önt itt már egyik utra sem szabad. Sőt, én önt itt már elhagyom.
– Elhagy?
– Ugy van, ez a szabály. A végső habozás pillanatában az áldozat egyedül
marad. S akármelyik utat választja, egyedül megy rajta. Isten önnel!
– Ne, ne… – nyögött Lajos – ne hagyjon itt!
A titkár nem felelt. A vasajtó mellé lépett és egy másik kis ajtót
nyitott ki, amelyet eddig Lajos észre sem vett. A kis ajtó mögött szép
mahagóni lift volt, piros bársony pamlagocskával, csiszolt tükrökkel,
villamos lámpával és egy üveglap alá szögezett használati utasitással.
Lajos szólni akart, de az ajtó becsapódott az orra előtt és Lajos az
egyre távolodó zugásból következtetett arra, hogy a lift felszállt
valahová a titkárral. Egyedül maradt az erdő szélén s balra nézett, ahol
a sima, kavicsos ut vezetett a fal mellett az erdő sarkáig s ott nyilván
megkerülve az erdőt, a másik fal mellett huzódott egészen a Braunauer
Bernát irodájáig.
Aztán előre nézett, be a forrón lélekző, titokzatosan zugó,
csöpögő-csurgó rengetegbe. Előtte a földön egy erős kertészkés, egy
fürész és egy éles fejsze feküdt. A cég – ugylátszik – nem kivánta, hogy
a tisztességes ember a puszta tiz körmével vágja át magát az erdőn.
– Mamus, – mondta félhangon Lajos és mamus alatt a feleségét értette, –
mamus, reád gondolok e percben, amely a habozás perce. Reád, mamus és a
tizenkilenc gyermekre. Adj tanácsot, mutass utat!
Ezt mondta, de a sötétben sehonnan nem jött semmiféle optikai vagy
akusztikai tünemény, amelyre ráfoghatta volna, hogy mamus álláspontját
jelzi. Még egyszer megszólalt, most már hangosan és türelmetlenül
követelő kiáltással:
– Mamus, mit csináljak?
Semmi válasz.
– Mamus! – orditotta felsirva a forró sötétben Lajos, – te szegény,
lesoványodott, korán megöregedett mamus, te volt budai bálkirálynő és
bejegyzett gömbölyü, rózsás babaarc, akinek most hegyes, kemény és vörös
az orrod, vizes és karikás a szemed, kihullt a hajad, előredült a fogad
és minden évben két milliméterrel többet áll el a füled… mamus, aki
csupa csont vagy és mégis nagyobb a hasacskád, mint a mellecskéd… mamus,
te beesett arcu, beesett mellü, beesett hátu, beesett dereku, te drága,
hű, gyermeknevelő, szomoru és komoly mamus, a legjobb és legbeesettebb
mamus az egész világon, aki elcsunyultál az én tizenkilenc gyermekem és
egyetlenegy becsületem miatt, akinek a szoknyája hátul hosszabb, mint
elől, aki bajuszt kezdesz viselni a vékony és egyenes ajkaid fölött, te
madármellü, aggódó tekintetü, keveset beszélő, rosszul táplált,
angyalszivü budai mamus, aki a pesti meg nem értett szépasszonykák
fogyókuráitól oly messze vagy, mint a menyország, ahová jutni fogsz, a
büdös pokoltól, ahol a prémiér-mamus, a válópör-mamus, a
szükszoknya-mamus és filharmonikusi mamus főni fog örökkön és a Belzebub
kegyetlen ötletéből a fővés dacára hizni, hizni, egyre hizni… te jó
mamus, most mondd meg, hogy mit csináljak.
Semmi válasz.
Lajos habozott.