Lajos hiába invokálta hű felesége szellemét. Hiába fülelt a gőzös,
sötét, mérgeslehelletü erőd féle, nem jött semmi hang. Magára hagyatva
állt ott és e pillanatban nem tudta, mit csináljon. Ha a sima utat
választja, amely Braunauer Bernát irodájába vezet, oda már nem érkezik
meg oly ridegen, oly egészen tiszta lélekkel, mint ahogy elindult.
Rettegett attól, hogy a vad és erőszakos vesztegető könyen elbánik
szegény fejével, amelyben lázasan kavargott mindaz, amit e rémületes
gyárban eddig látott. A nagy és áthatlan sürüségü erdőnek nekivágni,
hogy elmeneküljön, ki a szabadba, ahonnan esetleg postán is
visszaküldheti a pénzt a vesztegetőnek? Lesz ehhez elég ereje?
Valóban, a gyár kitünően volt megszerkesztve. Ime, itt állott
Tisztességes Lajos és anélkül, hogy becstelenné vált volna, ugy meg volt
félemlitve, hogy nem mert a sima uton elindulni az iroda felé. És ugy
meg volt gyöngitve, hogy nem érzett magában elég erőt az erdőirtással
kapcsolatos menekvéshez.
Mikor igy állt és tünődött, konstatálta magán, hogy nem tud saját
lelkébe belenézni. Egyszerü ember volt, aki nem sokat foglalkozott
lélektannal és akinek nem volt gyakorlata abban, hogy bizonyos percekben
mintegy szembeüljön önmagával diskurálni, vitatkozni kezdjen önmagával,
ő még ilyen helyzetben nem volt soha. Minden munkátlan, tangózó pesti
fiatalember ért ehhez, minden kis szerelemnél, a felületes zsúr-élet
minden rongyos kis problémájánál a pesti fiatalember le tud ülni az ágya
szélére és miközben lakkcipőjét lehuzza, szembenéz önmagával, mérleget
csinál, sőt elhatározásra is jut. Lajosnak egyéb dolga volt az életben
eddig, mint kriziseket megoldani. Ő itt állt, mint Buridán szamara és
arra gondolt, hogyha valami közbe nem jön, itt állva elszárad s
évezredek multán fogják megtalálni a falhoz támaszkodó mumiáját.
De közbejött valami.
Amint igy tünődött és kezdett lassan száradni, az erdő kusza bozótjából
egy kis ember bujt elő. Akkora volt, mint egy hároméves gyerek, sötét
rézbőre volt, amelyet azonban sürün benőtt a szőr. Stanley Avatikoban
találta meg ezt a törpe emberfajt, amelynek létezéséről Hekataesus már
Krisztus előtt 500-ban tudott. A gyár nem azért hozatta ezt az emberkét
Afrikából, hogy az őserdő stilszerübb legyen, hanem mert tudnivaló, hogy
az ősrengetegnek ez a törpe nép egyik legnagyobb veszedelme, amely még
nehezebbé teszi az erdőn való áthatolást. A földbe hegyükkel fölfelé
álló kis cövekeket vernek, amelyek hegye meg van mérgezve. Aki ilyen
fa-tűbe belelép, egy óra mulva meghal. Falomb közül, fatörzs mögül
nagyszerüen lőnek mérgezett hegyü nyilaikkal és gépies ügyességgel
dobják az ellenfél testébe éles lándzsáikat. Azonfelül okosak, ravaszok
és kegyetlenek. Ebédre embert esznek, ha más nincs.
Lajos mereven bámult a törpére.
– Én – mondta törpe – az erdő titkárja vagyok. Ön bizonyára erdei
szellemet vagy erdei manót lát bennem, de ez csak az ön hiányos
műveltségét jellemzi. Én itt titkár vagyok s azért fizetnek, hogy az
erdőn átjutni akarókat az ut nehézségeire és veszedelmeire
figyelmeztessem. Viszont az is kötelességem, hogy eláruljam önnek az
erdő titkát.
– Halljuk, – mondta Lajos egy kis reménnyel a szivében.
– Az erdő titkát – hadarta a törpe – Stanley ur, a kitartó riporter,
fejtette meg. A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha
igy ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt
leküzdeni. Stanley ur ugy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát
külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön fürészelt át, minden
egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s
igy ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész
erdőtől meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley urban
az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte,
sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab
fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az utját állta. Stanley ur
mesterségesen megölte magában az általánositásra való hajlamot s
kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben
az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak
a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert igy szólt: „ezzel az egy
rongyos kiálló gyökérrel elbirok.“ S igy birt el minden egyes gyökérrel,
indával, kődarabbal, fatuskóval, amig egy szép napon azon vette magát,
észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején. És akkor aztán
visszagondolt az egész erdőre. Akkor már megint szabad volt az egészet
egyszerre megnézni.
– Szavamra, – kiáltott lelkesen Lajos, – ha a jó isten kiszabadit innen,
ezt elmondom Vázsonyinak.
– Valóban, – mondá a törpe, – ön helyesen fog cselekedni. Ez az erdő
kitünő szimbolum mindazok számára, akik a korrupció-rengeteg ellen való
küzdelemre hajlamosak. És az ön által emlitett kiváló politikus hasznát
fogja venni Stanley ur módszerének, amely minden erdők örök titkát fejti
meg.
– Megmondom neki! – kiáltott boldogan Lajos.
– Jól teszi, ha megmondja, – szólt a törpe, – mert e közéleti férfiu,
akinek egyik legszebb tulajdonsága az érett korban is egyre való
fejlődés, az utóbbi időben gyakran tette azt a kijelentést, amit
legutóbb az ujságokban is közreadott, hogy szomorusággal nézi a
korrupció e rengetegét, amely az ő munkájának utját elállja. Ezt nem
szabad melancholiával nézni, mert ez azt jelenti, hogy minden
pillanatban az egészet látja, s ha az egészet nézi, akkor önmagát
gyöngének kell tartania egy ekkora küzdelemre. Az érzésben,
tapasztalatban, tudásban, emberismeretben való fejlődésnek nem szabad
oda vezetnie, hogy e férfiut a minden dolgok és összefüggések egyszerre
való látása önkritikára birja. Ez lehet a tudós vagy a költő fejlődése,
de nem az agitátoré, a harcosé, a fölfedezőé. A harcos agitátornak,
akinek végzete az, hogy soha tekintetét az ég felé nem emelheti, hanem
mindig a földi dolgokkal: az emberekkel, viszonyokkal, a reálitás millió
apróságával kell érintkeznie. Stanley ur módszerét kell követnie: a
látkörét szükiteni, minden kis dolgot fontosnak tartani,
lépésről-lépésre napról-napra haladni, egy kicsit iparrá sülyeszteni a
gondolatot, mely heviti, egy kicsit bürokratizálni az erkölcsi eszmét,
amelyért él. A modern harcosnak minden órában le kell ráznia magáról a
mestersége költészetét, mert ez megöli, ábrándozóvá és lustává teszi.
Valamint a modern háboruban sincs már semmi a régi csaták viharzó
költészetéből, ugy a modern közéleti vitéznek is disztelen, száraz,
poézismentes, majdnem robot a munkája. Az erkölcsi eszméért való
küzdelem napjainkban unalmas, kicsinyes, de kitartó munka, amelynek hőse
csak akkor emelje föl a fejét, ha visszanéz. Stanley ur az erdőben
favágó, szakács, gyógyszerész, épitőmunkás, cipőtalpaló, szemétkotró,
utmérő, csirkekergető, pék, orvos, evezős volt, minden volt, csak hős
nem. De mikor aztán Londonba hazament és onnan nézett vissza Afrikára,
akkor világosan láthatta, hogy az angol világhatalomnak egyik legnagyobb
honfoglalója, az angol gazdagságnak és az angol nép boldogságának
halhatatlan vitéze, az emberiségnek pedig különb fáklyahordozója volt,
mint Kolumbusz Kristóf, aki végeredményben Amerikát is oly véletlenül
fedezte föl, mint azt, hogy hogyan áll meg a hegyén a tojás. De ezt
annak köszönhette, hogy belátta: nem született még ember, aki elégnek
érezte volna magát a világ nagy erőivel szembeszállni. Azaz: valamikor
született egy, de az a keresztfán halt meg, mert nem harcos volt, hanem
gondolkozó. Az ő munkáját csak egy Szent Pál válthatta valósággá, mert
az egyenkint és csoportonkint vette elő az embereket. Ha Szent Pál ugy
látta volna a világot egyszerre a maga egészében, mint Jézus, akkor ő is
bus és szelid életet végzett volna el a kereszten, ahonnan az Isten
mellé vezet az ut. De Pál a részleteket nézte. Pál agitátor volt, Pált a
császár katonái fejezték le. Pál ugy élt és ugy halt, mint katona és
pártvezér és ő sohasem tudta, de mi most már tudjuk, hogy ő alapitotta
meg a kereszténységet. És azóta ezen a földön mindenkinek, aki valaha
elindult a Gonosz vagy az Ismeretlen ellen, be kellett látnia azt, hogy
eredményt csak ugy ér el, ha folyton a földre néz. Az égre nézni az
istenek dolga, de erre csak minden tizezer évben egyszer van szükség.
Aztán tizezer évig lehet ezért az egy tekintetért harcolni becsülettel
kinek-kinek a saját ereje szerint.
Ezeket mondván a törpe eltünt. Elnyelte a sötét erdő sürü bozótja. A
rengeteg mélyéből pedig zugó, forró szél kerekedett.
Lajos most már nem habozott. Némán hajolt le, fölvette a kertészkést, a
fürészt s neki kezdett az első gyökér eltávolitásának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fölébredt.
– Nyugtalanul aludtál, – mondta mellette halkan a felesége, – talán
rosszat álmodtál?
– Hány óra? – kérdezte Lajos, miközben hálóinge ujjába törülte szemét.
– Most világosodik, – felelt az asszony, – négy óra lehet… aludj, papus.
– Igen – mondta Lajos, – a miatt a nyomorult hatvan korona miatt nem
tudtam nyugodtan aludni.
– Hiszen már mondtad, hogy visszaviszed Braunauer urnak!
– Nem, nem, – kiáltott Lajos, – nem viszem, hanem küldöm. Reggel, amint
a postát kinyitják, visszaküldöm egy utalványon. Nem akarom látni őket.
Mamus sóhajtott.
– Igen, – mondta Lajos, most már kissé megnyugodva, – én nem javithatom
meg az egész világot, én csak annyit tehetek, amennyi tőlem telik. Én
visszaküldöm a hatvan koronát és ezzel legalább elvágtam egy kicsinyke
kis gyökérszálat.
– Gyökérszálat? – kérdezte meglepetten mamus.
– Te ezt nem érted, édesem, – mondta sóhajtva Tisztességes Lajos, – te
ezt nem is értheted. Annyi sokan vagyunk, oly rengeteg sokan vagyunk… és
ha mindenikünk csak egyetlen kis gyökeret vagy bokrot pusztit el,
kivilágosodik az erdő és mi keresztüljutunk rajta… akik utánunk jönnek,
utat találnak…
Mamus felült az ágyban:
– Összevissza beszélsz, Lajos. Rosszat álmodtál. Ha nem láttam volna,
hogy az egész vacsorát szétosztottad a gyerekek közt, azt kellene
hinnem, hogy megterhelted a gyomrodat, hogy sokat ettél.
Lajos mosolygott:
– Sokat ettem? Angyali mamus, mondd, mikor ettem én életemben sokat?
Mamus halkan felelt:
– Soha.
Künn derengett. Tejeskocsik zörögtek a ház előtt. Lajos megfordult és
csöndesen, édesen elaludt. Mamus leszállt az ágyról, betakarta
tizenkilenc gyermekét, a legkisebbiknek kivette az öklét a szájából,
hogy meg ne fulladjon, aztán visszamászott az ágyába és még sokáig
virrasztott Lajos fölött, hogy vajon most is nyugtalan lesz-e az álma.
Mikor aztán látta, hogy az ura mozdulatlanul, mélyen alszik és rendesen
lélegzik, megcsókolta őt és ő is lefeküdt. De mikor megcsókolta, érezte,
hogy meleg és sós köny folyik végig az alvó ember arcán. Előbb egy
pillanatig habozott, hogy fölébressze-e, de aztán nem bántotta.
– Mindegy no, – mondta magában, miközben a párna csücskét az arca alá
hajtotta, – majd reggel nyolckor, mikor a postát kinyitják, visszatér a
nyugalma, megint minden rendben lesz. Holnap már nem fog álmában sirni.
Azzal sóhajtott egyet és ő is elaludt a kék derengésben.