Mikor beléptek a megvesztegethető hivatalnokok kellemes, világos,
boldog, jól fütött, illatos és kényelmes terméből a tisztességes
hivatalnokok vaksötét, nyirkos, bűzletes barlangjába, Tisztességes
Lajosnak egy pillanatra elállott a lélegzete. A fürge titkár zöld
üvegben erős angol sókat tartott az orra alá. Ez felüditette Lajost, aki
szét akart nézni, de sötétben nem látott semmit.
– Várjon – mondá a titkár és zsebéből villamos zseblámpát vett elő.
Megnyomta a gombot, mire szép kis fehér fény kezdett derengeni előttük.
Lassan kibontakozott a kép. Az ajtó, amelyen át ide beléptek, mind össze
csak egy kis erkély-félére vezetett, amelynek korlátján kihajolva le
lehetett nézni a mélységbe. Vagy tizszer olyan mély volt ez a barlang,
mint egy rendes pesti pince. A fejük fölött pedig olyan magasan volt a
tető, hogy ezt a magasságot a zseblámpa be se tudta világitani, csak
kimondott szavaik visszhangjából következtettek arra, hogy a barlang
magasabb, mint akármelyik templom. Az erkély keskeny vashidban
folytatódott, amely a széditő fekete mélységet merészen hidalta át.
Fölöttük, alattuk, jobbra-balra mellettük a nedves, rothadó szagu
feketeség, előttük semmi egyéb nem volt, mint a vékonyka vashid, amin
végig kellett menniök, hogy a tulsó lyukhoz érkezzenek, amely ebből a
rémes ürből kivezetett.
– Szent isten – dadogta Lajos – hol vannak itt az emberek?
– Lenn – mondta a titkár.
Kongó léptekkel ballagtak a hid közepéig, s itt a titkár lefelé
forditotta a zseblámpa fényét. Kis vártatva messze, messze lenn, olyan
mélyen, hogy egészen picinyeknek, hangyáknak látszottak, a küzködő,
gyönge fényben látni lehetett a hivatalnokok százait, amint rozoga
asztalokon görnyedve irtak. A levegőt furcsa zaj töltötte meg: olyan
volt ez a zaj, mintha valami nagyon sürü, egyhangu eső esnék.
– Ez a hang – szólt a titkár – annak a rengeteg sok tollnak a percegése,
amellyel lenn ezek a szegény emberek szorgalmasan körmölnek.
Lajos elvette a gukkert, amelyet a titkár a kezébe nyomott. Lenézett a
csövön keresztül. Megdöbbenve látta, hogy nem száz meg száz, hanem ezer
meg ezer kis sovány, rosszul öltözött emberke ül és ir legalább tizezer
piciny asztalka mellett és egyetlen egy sem emeli fel a fejét. Egyszerre
csak elhalaványodott, megremegett kezében a látcső és el kellett vennie
a szeme elől, mert forrón és hirtelen elboritotta a szemét a köny.
Magamagát látta meg a kis hangyák közt, magamagát személyesen, amint az
Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás ingadozó asztala mellett ül és
szántja tollával, evvel az átkozott kis fekete ekével, az emberi elmék
minden nyomoruságának örök szántóföldjét, a fehér papirost. Kibuggyanó
könye, mint eső a földre, lehullott az ő fehér papirosára. Ekkor
hirtelen a szeméhez kapta ujból a gukkert és lenézett önmagára, hogy mit
csinál. Lenn, a hangyanagyságu Lajos az ő pici iróasztalán, amely akkora
volt, mint egy sakkrejtvény egy fekete kockája, felitatta a papirosáról
az itatóssal a lehullott könyet és egy akkora zsebkendővel, mint egy
pepita nadrág egy fehér kockája, megtörölte picinyke szemét. A feje
akkora volt, mint egy mákszem és a szine is olyan volt, de nem mint a
friss fekete máké, hanem szürke, mint azé a máké, amely a mákos veknin
látható a péknél. Akkor eszmélt fel, mikor alulról valami fojtott, mély
menydörgés szólalt meg s szállt elhalni a magas, sötét boltozatba. E
dörgést bugó szélroham követte, amely elkapta a kalapot Lajos fejéről s
megrázta a keskeny vashidat.
– Mi ez? – kérdezte ijedten Lajos.
– A menydörgéshez hasonló zaj – mondta a titkár – a sok-sok ezer
gyomornak a korgása amely egyesülve mordul itt az ég felé, de a tető,
amely parafával van bélelve, elfogja a hangot ugy, hogy senki nem hallja
meg.
– És a zugó szél?
– Az ő sóhajtásuk – mondta a titkár, – mert amikor egy-egy akta után
pontot tesznek, mind sóhajtanak. Azért van ez a hid vasból, mert a régi
hidat, amely fából volt, elvitte a sóhajtásuk karácsony táján. Akkor
sóhajtják a legnagyobbakat, karácsony ennek a barlangnak a szélviharos
időszaka.
– És a pocsolyák lenn, amelyekben megcsillan a zseblámpa fénye?
– A könyeik, amelyeket elég helytelenül, a földre sirnak. Már egyszer
megmondták nekik, hogy a higiénikus köpőcsészékbe sirjanak, de a
haszontalanok nem birják odáig visszatartani a könyeiket és állandóan
összesirják a padlót. Ennek a párolgásából oly nedves, nyirkos itt a
levegő.
Lajos dideregve hajtotta fel a gallérját. Elhallgattak. Az elhaló
szélzugás utolsó hullámai most ültek el a fekete távolban. Aztán ismét
nem hallatszott egyéb, mint a tizezer tollacska gyors, szorgalmas
percegése.
– És a bűz? – szólalt meg félénken Lajos.
A titkár gunyos mosollyal felelt:
– Az a tisztességes szegénységnek a szaga. A bűnnek meleg parfönszaga
van, mint a kokott fütött hálószobájának, mikor a hölgy lefekszik; a
becsület hideg és kelkáposzta-szagu, mint a fütetlen diákszoba téli
reggelen, mikor a diák felkel.
Lassan mentek a kijárat felé. Lajos még egy kérdést riszkirozott meg:
– És miért van itt sötét?
– Azért – mondta a titkár – hogy ezek ne lássák egymást.
– Hogy ne lássák egymást?
– Azért.
– ???
A titkár a füléhez hajolt:
– Igy csak a legközelebbi szomszédaikat látják s az a tény, hogy a
szomszédjuk is csak olyan nyomorult, mint ők, megvigasztalja őket. De ha
itt egyszer világosság támadna és ők hirtelen meglátnák, hogy mennyi sok
ezren vannak, akkor rájönnének arra, hogy egyesülve elsöpörhetnének
mindent és akkor itt minden összedülne. Hiszen érezte az imént… a puszta
sóhajtásuktól inogni kezdett a vashid és megborzongott a menyezet. Hát
még ha orditani kezdenének…
– Mi volna akkor?
– Azt ne is kérdezze. Szerencsére nem orditanak, mert a sötétben nem
látják, mily rengeteg sokan vannak.
Ujabb szélroham bugott fel a mélyből. Meg kellett kapaszkodniok a hid
vaskorlátjában. Az egész alkotmány megingott, hintált velük egy kicsit
az ijesztő mélység fölött.
– Gyerünk innen – mondta izgatottan Lajos. – Van egy cigarettája?
– Majd künn adok, – mondta a titkár, – mert itt nem szabad gyufát
gyujtani.
– Miért?
– Istenem, az is világosság. Ahányszor még itt egy-egy vigyázatlan
látogató gyufát gyujtott, egy csomó szegény hangya ott lenn meglátta
egymást. Egyszer a vasutasok álltak össze, egyszer a banktisztviselők
látták meg a fellobbanó fénynél, hogy mennyien vannak, egyszer pláne az
állami tisztviselők mozdultak meg, de hamar elfujtuk a gyufát. Egy kis
ideig még hallatszott a nyüzsgésük, aztán elcsöndesedtek. Néztek egy
kicsit abba az irányba, ahol a világosság fellobbant és kialudt, de
aztán egyik a másik után visszagörnyedt az iróasztalra, sóhajtva. Akkor
volt az, hogy a fahidat elvitte a vihar. De amióta vigyázunk, azóta
nincs baj és a sóhajtás se olyan viharos. Inkább mélyről jövő és
hosszabb. De csöndesebb.
– A zseblámpa nem árt nekik?
– Nem, mert az csak kis területre veti a sugarát. És a zseblámpára nem
is néznek, mert hiszen ők a tisztességes hivatalnokok, akik, ha az ember
a zsebébe nyul, mindjárt elforditják az arcukat. Nem tudják, hogy
lámpáért nyulok, csak azt látják, hogy valami fényes tárgyat huzok ki a
zsebemből és ez elég szegénykéknek ahhoz, hogy előbb durcásan
elforduljanak és aztán mind ráhajoljanak a papirosra és vadul irjanak
tovább.
A fehér fénnyel együtt elérkeztek a hid végére. Itt ugyanolyan
vaserkélyben végződött a hid, mint aminőben kezdődött. A vaserkély
mögött volt a kijárat ajtaja.
– Ki innen, ki! – fuldokolt Lajos és kirohant az ajtón. A titkár utána.
A nagy csönd után, amelyet csak itt-ott szakitott meg a
gyomor-menydörgés és a sóhajtó szél, egyszerre pokoli zsivajba érkeztek.
Egy nagy, vixelt teremben ezer meg ezer ember tolongott, kavargott,
feketéllett. Fülrepesztő, állandó lárma harsogta tele az impozáns,
mórstilü csarnokot. Néhány pillanat mulva, hogy Lajos füle kezdett
hozzászokni a rettenetes zajhoz, észrevette, hogy a csarnok balfelén
tolongó tömeg egy szót ismétel csupán, a jobboldalon kavargók pedig
szintén mind egyetlen szót ismételgetnek, de egy másikat.
A titkár a két tömeg közt végighuzódó, a fényes parketten üresen hagyott
ösvényen vezette végig Lajost. Élesen és egyenesen, mint a versaillesi
kertész nyiróollója a fasor lombját, vágta el az ösvény jobbról-balról a
két tömeget, amelyek közt nyilegyenesen vezetett az az ut minden korlát
nélkül.
– Itt siessünk – magyarázta a titkár – mert ez nem nagyon érdekes.
Jobboldalt nyüzsögnek a becstelen hivatalnokok, összekeverve a gazdag
felekkel, vállalkozókkal, bankemberekkel, képviselőkkel, városi
bizottsági tagokkal, mohó kereskedőkkel és össze-vissza, keresztül-kasul
brudert isznak egymással. Az a sziszegő szó, amit valamennyien
fáradhatatlanul ismételnek, amig a nyelvük ki nem lóg, az a „szervusz“.
Itt szervuszolnak naponta tiz órát. Ennyi ideig tart, amig minden egyes
becstelen minden egyes befolyásossal leszervuszol.
– És a másik oldalon?
– Ott a tisztességesek hemzsegnek s az a komor, morgó szó, amit
lankadatlanul ismételnek, az a „maga“. Ugyanazok a gazdag felek,
vállalkozók, bankemberek, képviselők, városi bizottsági tagok és mohó
kereskedők, akik jobbról szervuszolnak, mikor minden becstelennel
leszervuszoltak, egy földalatti átjárón átmennek a baloldalra és dühösen
agyba-főbe magázzák a tisztességes hivatalnokokat, akik zordul
visszamagázzák őket.
Lajos jobbra fülelt. Mint az erdő sürüjében zugó szél, hangzott:
– Sz… sz… szszsz… szszervuszszszsz… szsz… sz…
És balról, mint a basszust zakatoló nagy exploziós motor kipuffogója:
– Magamagamagamagamaga…
Jobbról mosoly, balról vadul villogó tekintet, jobbról tenyerek, balról
öklök, jobbról kövérek, balról soványak, jobbról a jólét meleg
szervusz-illata, balról a fent emlitett hideg magaszag. – Lajos reszkető
szivvel futott végig a keskeny ember-alléen és már fáradtan, hajszoltan,
kifulladva nyitotta ki a kijárat-ajtót. Megdöbbenve állt meg. Rettenetes
égbenyuló, sürü őserdő zugott előtte, tele a könyvekből sejtett, de soha
nem látott csodákkal, gőzölgő, forró párával, vad és fanyar illatokkal.
Az Aruvimi-erdő volt.