2. §. _A homogén tömegek._

Homogén tömegek alá foglaljuk: 1. _a szektákat;_ 2. _a kasztokat;_ 3.

_az osztályokat_.

A szekta az első foka a homogén tömegek organizálódásának. Ide olyan

egyének tartoznak, kiket a nevelés, foglalkozás és környezet erősen

elkülönít egymástól és egyetlen összekötőkapocs köztük valamely

hiedelem. Ilyenek például a vallásos és politikai szekták.

A kaszt a legmagasabb foka a szerveződésnek, amire csak tömeg képes. Míg

a szekta a legkülönbözőbb nevelésű, foglalkozású és környezetből való

egyéneket foglal magában, és a hiedelmek közössége tartja őket össze, a

kaszt olyan egyénekből áll, kiknek ugyanaz a foglalkozásuk, következőleg

a nevelésük és környezetük is többé-kebésbé hasonló. Ilyen például a

katonai és papi kaszt.

Az osztályok különböző származású egyének egyesüléséből alakulnak, nem a

hit közössége révén, mint a szekták tagjai, sem a hivatásos foglalkozás

közössége által, mint ezt a kasztok tagjainál láttuk, hanem bizonyos

érdek, életmód és hasonló nevelés tartja őket össze. Ilyenek például a

nyárspolgárosztály, földmívesosztály stb.

Mivel ebben a munkámban csak a heterogén tömegekkel foglalkozom, és a

homogén tömegekről (szekták, kasztok, osztályok) szóló tanulmányt

megtartom egy másik munka számára, ezért ez utóbbiak jellemvonásainál

itt tovább nem időzöm, s most csak a heterogén tömegek néhány típusként

kiszemelt osztályával foglalkozom.

MÁSODIK FEJEZET. Az úgynevezett tömegbűntények.

Az úgynevezett tömegbűntények. – A tömeg törvény szerint és nem

lélektanilag bűnös. – A tömegek tetteinek teljes tudattalansága. –

Különböző példák. – A septembriseur-ök lélektana. – Gondolkodásmódjuk,

érzékenysésük, erkölcsiségük.

A tömegeket némely esetben nem könnyű bűnösöknek nyilvánítani, mert

bizonyos ideig tartó izgalom után szuggesztióktól vezetett tudattalan

gépekké lesznek. Csak azért tartom meg ezt a helytelen kitételt, mert

újabb pszichológiai munkák általánossá tették. A tömegeknek bizonyos

tettei kétségkívül bűntények, ha magukban vesszük, de csak olyan

értelemben, mint annak a tigrisnek tette, amely felfal egy hindut, de

előbb szétmarcangoltatta kölykeivel, hogy őket mulattassa.

A tömegbűntényeknél általában hatalmas szuggesztió szolgál indító okul,

és a résztvevő egyéneket annyira áthatotta, hogy mintegy kötelességnek

tettek eleget; ez tehát nem közönséges bűntény esete.

Ezt bizonyítja a tömegek által véghezvitt bűntények története.

Tipikus példaképen idézhetjük Launaynak, a Bastille parancsnokának

meggyilkoltatását. Mikor az erődöt bevették, a parancsnokot minden

oldalról ütni kezdte a körülötte levő rendkívül fölizgatott tömeg.

Indítványozták, hogy akasszák föl, vágják le a fejét, vagy ló farkához

kössék. Kiszabadítva magát, vigyázatlanságból a körülállók egyikét

megrúgta. Erre azzal a rögtön elfogadott indítvánnyal állt elő valaki,

hogy az vágja el a parancsnok nyakát, aki a rúgást kapta.

«Ez állásnélküli szakács volt, egyik bámészkodó, ki azért ment a

Bastillehoz, hogy lássa, mi történik, s azt gondolta – mivel ez a nézet

általános volt – hogy ez hazafias cselekedet, sőt hitte, hogy legalább

is érdemrendre lesz méltó, ha ilyen szörnyűséget elkövet. Egy neki adott

karddal rávágott a meztelen nyakra. De az életlen kard nem fogott,

kivesz hát a zsebéből egy fekete nyelű kést (és mert szakácsminőségben

tudott húst vágni) és szerencsésen elvégezte az operációt.»

Itt világosan látjuk az előzményekben előadott folyamatot. Engedelmesség

egy szuggesztiónak, mely annál erősebb, minél kollektivebb; a gyilkos

meg van győződve, hogy tette nagyon dícséretreméltó, s a meggyőződés

természetesebb abban a mértékben, amint polgártársai helyeslésével

találkozik. Az ilyen tettet bűnösnek lehet minősíteni törvényileg, de

nem lélektanilag.

Az úgynevezett bűnöző tömegek általános jellemvonásai pontosan azok,

melyeket az összes tömegeknél megállapítottunk: szuggerálhatóság,

hiszékenység, változékonyság, a jó vagy rossz érzelmek túlzottsága, a

moralitás bizonyos formáinak nyilvánulása stb.

Ezeket a jellemvonásokat megtaláljuk azon tömegek egyikénél, akik

történetünkben a legszomorúbb emléket hagytak maguk után; t. i. a

septembriseur-öknél. Ezek különben számos hasonlóságot mutatnak a Szent

Bertalan-éj végrehajtóival. A részleteket Taine előadásából veszem, aki

egykorú emlékiratokból merített.

Hogy ki adta a parancsot vagy szuggesztiót a börtönök kiürítésére és a

foglyok lemészárolására, nem lehet biztosan tudni. Akár Danton volt,

mint gyanítható, akár más, nem fontos. A bennünket érdeklő tény a

hatalmas szuggesztió, mely a gyilkolással megbízott tömeget elfogta.

A gyilkosok tömege körülbelül háromszáz emberből állt és a heterogén

tömeg teljes típusát alkotta. Eltekintve a csekély számú hivatásos

csavargótól, szatócsokból és mindenfajta kézművesekből állott, úgymint:

csizmadiákból, lakatosokból, parókakészítőkből, kőművesekből,

alkalmazottakból, szolgálattevő emberekből stb. A rájuk ható szuggesztió

befolyása alatt teljesen meg voltak győződve, mint a föntebb említett

szakács, hogy hazafias kötelességet teljesítenek. Kettős funkciót

végeztek, tudniillik a bíró és hóhér funkcióját, de egyáltalában nem

tartották magukat bűnösöknek.

Áthatva kötelességük fontosságától, hamarjában valami itélőszék félét

csinálnak s azonnal előtünik a tömegek együgyű észjárása és nem kevésbé

együgyű méltányossága. A vádlottak jelentékeny számát tekintve, rögtön

elhatározták, hogy a nemeseket, papokat, tiszteket, a király szolgáit,

szóval mindazokat az egyéneket, akiknek társadalmi állása bűnjel a jó

hazafi szemében, halomra gyilkolják, anélkül, hogy szükség volna

tulajdonképeni határozatra. A többieket külső és tekintély szerint

itélték el. Miután a tömeg csekélyfokú lelkiismeretének ily módon eleget

tettek, hozzáfoghattak törvényesen a gyilkoláshoz, szabad folyást

engedve vad ösztöneiknek – melynek eredetét már kimutattam – és melyet

az együttesség mindig magas fokra emel. Ez nem akadályozza meg őket

abban, hogy ugyanakkor ellenkező érzelmeket is ne nyilvánítsanak, mint

pl. az érzékenység, s ez gyakran époly szélsőséges, mint a vadság, ami

szintén szabály a tömegeknél.

«Meg van bennük a párisi munkás erős rokonszenve és hirtelen

érzékenysége. Amint az apátságban megtudta egyik szövetséges, hogy a

foglyoknak huszonhat órán át nem adtak vizet, meg akarta ölni a hanyag

fogházőrt és azt meg is tette volna, ha a foglyok nem könyörögtek volna.

Mikor az egyik foglyot (a rögtönzött itélőszéktől) szabadon bocsátották,

az őrök és hóhérok mindnyájan megölelték és viharosan üdvözölték, azután

visszatértek a többieket halomra gyilkolni. Az öldöklés közben nem

hiányzott bizonyos szeretetreméltó vidámság. Táncoltak és énekeltek a

holttestek körül, padokkal kínálva «a hölgyeket», kik boldogok voltak,

hogy láthatják az arisztokkraták legyilkolását. Bizonyítékát adták még

egy különös előzékenységnek. Az apátságban egyik gyilkos panaszt emelt,

hogy a távol ülő nők rosszul látnak és hogy a jelenlevők közül csak

néhánynak jut az az élvezet, hogy az arisztokratákat vághassa;

helyeselve az észrevételt, elhatározták, hogy a gyilkosok két sorfala

között kell átmenni az áldozatoknak és csak kardlappal volt szabad ütni

őket, hogy nyújtsák a büntetést. Az erődben teljesen levetkőztetve az

áldozatokat, vagy félóráig aprították őket, végre mikor mindenki látta,

fölkoncolták őket.

A gyilkosok különben nagyon szőrszálhasogatók voltak és bizonyságot

tettek erkölcsiségükről, melyre már rámutattunk a tömegeknél. Az

áldozatok pénzét és ékszereit visszautasították és lerakták a bizottság

asztalára.

A körültekintő észnek kezdetleges és a tömeglélekre jellemző formáit

minden tettükben megtaláljuk. Miután a nemzetnek 1200 vagy 1500

ellenségét ily módon eltették láb alól, megjegyezte valaki, – s hatott a

szuggesztió, – hogy a többi foglyokat, kik vén koldusok, csavargók és

fiatal gonosztevők voltak, és voltaképen csak haszontalan

kenyérfogyasztók, jó volna szélnek ereszteni. Különben a nép ellenségei

közül is kell köztük lenni, ilyen például egy bizonyos Delarue nevű

asszony, egy méregkeverő özvegye. «Az már bizonyosan megdühödött a

börtönben és ha tehetné, fölgyújtaná Párist; kellett már mondania;

mondta is. Végezni kell vele.» A bizonyítás kézzelfoghatónak látszott és

valamennyit együtt levágták, köztük vagy ötven tizenkét, tizenhét éves

gyermeket, kik még csak lehettek volna a nemzetnek ellenségei, tehát

kézzel fogható érdek lett volna szabadon bocsátani őket.

Egy heti munka után a gyilkosok befejezték működésüket és nyugalomra

gondolhattak. Szentül meg voltak győződve, hogy érdemeket szereztek a

hazának s a felsőbbségtől jutalmat követeltek; a túlbuzgók annyira

mentek, hogy érdemrendre vágyakoztak.

Az 1871-iki Commun története a megelőzőkhöz hasonló tényeket foglal

magában. A tömegek növekvő hatalma és a hatalmaknak előtte való

folytonos kapitulációja bizonyára még sok mást is hoz számunkra.

HARMADIK FEJEZET. A törvényszéki esküdtek.

A törvényszéki esküdtek. – Az esküdtszékek általános jellemvonásai. – A

statisztika azt mutatja, hogy határozataik függetlenek összetételüktől.

– Hogyan befolyásolhatók az esküdtek. – A gondolkodás csekély

jelentősége. – A híres ügyvédek rábeszélési módszere. – A bűnök

természete, melyek iránt az esküdtszékek engedékenyek vagy szigorúak. –

Az esküdtszékek intézményének haszna; végzetes veszedelem volna, ha

helyüket hivatalnokokkal töltenék be.

Ezúttal, mivel nem tanulmányozhatjuk az esküdtszékek összes kategóriáit,

csak a legfontosabbat: a törvényszéki esküdtszékeket vizsgáljuk. Ezek az

esküdtek kitünő példáját nyújtják a heterogén nem anonim tömegeknek.

Megtaláljuk itt is a szuggerálhatóságot, a tudattalan érzelmek

túlnyomóságát, a gondolkodásra való csekély készséget s a vezetők

befolyását. stb. Ennek tanulmányozása közben alkalmunk lesz rámutatni a

tévedéseknek azokra az érdekes formáira, amit a kollektiv

pszichológiához nem értők szoktak elkövetni.

Az esküdtek mindenek előtt a legjobb bizonyítékát nyújtják annak, hogy

mily csekély jelentősége van a döntések szempontjából a tömeget alkotó

különböző egyének értelmi színvonalának Láttuk, hogy mikor egy

határozatot hozó testületet fölszólítanak, hogy mondjon véleményt egy

éppenséggel nem szakszerű kérdésben, az értelemnek semmi szerepe sincs;

és ha a testület tudósokból vagy művészekből áll, az egyesülésük puszta

ténye miatt az általános kérdésekről szóló véleményük nem fog

észrevehetően eltérni a kőmüvesekből és szatócsokból álló testület

véleményétől. Némely körben a hatóság gondosan megválogatta azokat az

egyéneket, akiket esküdtszéki tagnak meghívott, és a legműveltebb

osztályokból válogatták össze őket, mint a tanárok, hivatalnokok, írók

stb. Ma legtöbbnyire kiskereskedőkből, kézművesekből, alkalmazottakból

áll. És a statisztika a szakírók nagy csodálkozására azt mutatja, hogy

bármilyen volt is az esküdtszék összetétele, a határozat azonos volt.

Maguk a hatóságok bármennyire ellenségei is az esküdteknek, ennek a

megállapításnak exaktságát kénytelenek voltak elismerni. Ime, hogyan

nyilatkozik erről a tárgyról Berard des Glajeux, az esküdtszék volt

elnöke emlékirataiban:

«Az esküdtek kiválasztása ma voltakép a városi tanácsosok kezében van,

akik elfogadják vagy visszautasítják őket tetszésük szerint, a politikai

álláspontot követve és azt, hogy az ő pártjukhoz tartozó választók-e… A

kiválasztottak nagy része kereskedőkből áll, akik kisebb jelentőségüek,

sem hogy egykor megválasztották volna őket és hatósági alkalmazottakból…

És mivel a vélemények az ő bírói szerepükben mindenféle foglalkozási

ággal összekeverednek, s mivel a neofiták égnek a buzgóságtól, és a

legjobb akaratú emberek a legfonákabb helyzetekkel találkoznak, az

esküdtszékek szelleme nem változott: _verdiktjeik ugyanazok maradtak_.»

Az idézetből csak a következtetést hagyjuk meg, ami igaz, nem a

túlságosan is gyönge magyarázatot. Ezen a hibán nem kell nagyon

csodálkoznunk, mert a tömegek lélektanával és következőleg az

esküdtszékek lélektanával, amint látszik, leggyakrabban az ügyvédek és

hatóságok sincsenek tisztában. Ennek bizonyítékát találom az idézett író

által előadott azon tényben, hogy Lachaud, a legkiválóbb esküdszéki

ügyvédek egyike, rendszeresen élt a jogával, hogy a legképzettebb

egyéneket az esküdtszékből eltávolítsa. Nos hát a tapasztalat – egyedül

a tapasztalat – határozottan megmutatta, hogy ezek a visszautasítások

mennyire hiábavalók. Az is bizonyítja, hogy ma az igazságügyi

miniszterium és az ügyvédek – legalább is Párisban – erről teljesen

lemondtak; és amint des Glajeux megjegyezte, a verdiktek nem változtak,

«se nem jobbak, se nem rosszabbak.»

Mint minden tömeg, az esküdtek rendkívül befolyásolhatók érzelmekkel és

alig befolyásolhatók következtetésekkel. «Nem tudnak ellenállni – írja

egy ügyvéd – a szoptatós asszony vagy egy csapat árva láttára.» «Elég,

ha egy asszony tetszetős – írja des Glajeux – hogy megnyerje az

esküdtszék rokonszenvét.»

Könyörtelenek az olyan vétkek iránt, melyeknek ők maguk is ki lehetnek

téve – és ami a társadalomra legveszedelmesebb – az esküdtszékek

ellenkezőleg nagyon engedékenyek a szenvedélyből elkövetett bűnök iránt.

Ritkán szigorúak a rossz útra tért gyermekgyilkos lányok iránt, és még

kevésbé az elcsábított lány iránt, aki vitriollal egy kicsit nyakon önti

csábítóját, jól érezvén ösztönszerüleg, hogy ezek a vétkek kevésbé

veszedelmesek a társadalomra és hogy az olyan országban, ahol a törvény

nem védi az elcsábított leányokat, a bosszúálló vétke inkább hasznos,

mint káros, mert elijeszti a kezdeményezéstől az ezutáni csábítókat.[25]

Az esküdteket épúgy, mint a többi tömegeket túlságosan elvakítja a

presztizs és nagyon helyesen jegyzi meg des Glajeux esküdtszéki elnök,

hogy szervezetük nagyon demokratikus, de hajlamaik nagyon

arisztokratikusak: «A név, születés, nagy vagyon, tekintély, valamely

híres ügyvéd jelenléte, minden megkülönböztető és külső fényt adó dolog,

mind jelentékeny támasztékok a vádlottak kezében.»

Érzelmeikre hatni az esküdteknek és nagyon kevés fejtörést engedni

nekik, mint az összes tömegeknek vagy a következtetés kezdetleges

formáit alkalmazni, ez legyen az első gondja minden jó ügyvédnek. Egy

angol ügyvéd, ki híres volt az esküdtszéknél aratott sikereiről,

bebizonyította a hatásnak ezt a módját.

«A védőbeszéd elmondása közben alaposan megfigyelte az esküdteket. Ez a

kedvező pillanat. Az ügyvéd szimatoló ügyessége és gyakorlata

segítségével leolvassa az arcokról minden frázisnak, minden szónak

hatását, s ebből meríti következtetéseit. Erre azért kell súlyt

helyezni, hogy megismerje az ügy számára már előre megnyert tagokat. A

védő biztosítja őket egy kézmozdulattal, azután azokhoz a tagokhoz

fordul, kik láthatólag rossz hangulatban vannak, és iparkodik tőlük

megtudni, hogy miért vannak a vádlott ellen. Ez a munkának kényesebb

része, mert az igazságérzeten kívül számtalan okot lehet felhozni, hogy

egy embert elitélhessenek.»

Ez a néhány sor nagyon jól összegezi a szónoki művészet célját és

bizonyítja egyúttal azt is, hogy az elkészített beszéd mennyire

haszontalan, mert tudnia kell minden pillanatban módosítani a

kifejezéseket az elért hatás szerint.

A szónoknak nem szükséges a testület összes tagjaihoz fordulni, hanem

csak a hangadókhoz, akik majd az együttes véleményt befolyásolják. Mint

minden tömegben, itt is van néhány ember, aki vezeti a többit.

«Tapasztaltam – mondja a fentebb idézett ügyvéd – hogy elég, ha a

verdikt kimondásának percében egy vagy két erélyes ember a többit

magával ragadja.» Csak ezt a két vagy három embert kell ügyes

szuggesztióval meggyőzni. Mindig és mindenek előtt tetszeni kell nekik.

A tömegben levő ember, ha tetszését megnyertük, már meg van győzve és

úgy van hangolva, hogy minden előadott okot kitünőnek találjon. Egy

érdekes munkában találtam Lachaud-ról a következő anekdotát:

«Mint tudjuk, Lachaud, az esküdtekhez intézett beszéde közben nem vette

le a szemét két vagy három esküdtről, kikről tudta vagy érezte, hogy

befolyásosak, de rátartók. Általában sikerült neki a csökönyöseket

megnyerni. Hanem egyszer vidéken olyanra akadt, akit háromnegyed óráig

tartó érveléssel még nem sikerült lekenyerezni: ez pedig az első volt a

második padban, a hetedik esküdt. Ez még kételkedett. Hirtelen épen egy

szenvedélyes passzus közben Lachaud megállt és odafordult az esküdtszék

elnökéhez és így szólt: «Nem lehetne leereszteni az ablakfüggönyt; a

hetedik esküdt urat bántja a napfény.» A hetedik esküdt elpirult,

mosolygott és megköszönte. Ezzel megnyerte a védelemnek.

Újabb időben számos író, köztük több kiváló is, hevesen küzdött az

esküdtszék intézménye ellen, pedig ez az egyetlen mentsvárunk egy

felelőségtelen kasztnak valóban gyakori tévedései ellen.[26]

Egyik rész azt kivánja, hogy a legműveltebb osztályokból válasszák az

esküdteket; de már bebizonyítottuk, hogy a határozat ebben az esetben is

ép olyan lesz, mint a mostaniak. Mások az esküdtszék tévedései alapján

azt kivánják, hogy el kell törülni és bírákkal helyettesíteni. De hogy

feledkezhetnek meg arról, hogy az esküdtek szemére hányt itéleteket

mindig a birók követik el, mert amikor a vádlott az esküdtszék elé

kerül, már több hatóság megállapította bűnösségét: a vizsgálóbíró, az

államügyész, a vádtanács. Nem veszik észre, hogy ha a vádlottat a

hatóságok végleg elitélték volna az esküdtszék helyében, ártatlansága

bebizonyítására minden kilátást elvesztene. Az esküdtek tévedései

először a bírák tévedései voltak. Az ilyesmit egyedül az utóbbiak

rovására kell írnunk, mikor olyan borzasztó bírói itéletet látunk, mint

amilyen X. doktor elitélése volt, aki ellen egy rendkívül korlátolt

vizsgálóbíró eljárást indított egy félhülye lánynak feljelentésére, ki

az orvost azzal vádolta, hogy rajta 30 frankért magzatelhajtási műtétet

hajtott végre és a bagno-ba küldték volna, ha a felháborodott

közvélemény az államfőnél kegyelmet nem eszközöl ki számára. Az elitélt

iránt összes polgártársai részéről nyilvánuló tisztelet hozta napfényre

a goromba tévedést. Ezt maguk a bírók is elismerték, de a

kasztszellemből kifolyólag mindent elkövettek, hogy a kegyelem aláírását

megakadályozzák. Az összes hasonló esetekben az esküdtszék elhalmozva

technikai részletekkel, amihez nem ért, természetesen a bíróságra

hallgat, amely azt mondja, hogy ő az egész ügyben az összes apró

részletekbe behatoló hatóságok után indult. Kik hát a tévedésnek valódi

okozói? A bírók, vagy az esküdtek? Mi buzgón védjük az esküdteket. Ez

talán az egyetlen tömegkategória, melyet valamely egyéniség nem

helyettesíthet. Ez az egyetlen mérséklője a törvény szigorúságának, mely

egyenlő lévén mindenkivel szemben, elvi alapon vaknak kell lennie és nem

szabad ismernie eltérő eseteket. A bíró nem tud kegyelemről, csak a

törvény szövegét ismeri és hivatalos szigorúsággal egyformán bünteti a

rablógyilkost és a szegény leányt, kit csábítója faképnél hagyott és a

nyomor gyermekgyilkosságra vitt; addig az esküdtek ösztönszerűleg nagyon

jól érzik, hogy az elcsábított leány sokkal kevésbé bűnös, mint a

csábító, aki kikerülte a törvény kezét és méltó minden elnézésre.

Én, nagyon jól ismerve a kasztoknak és egyéb tömegeknek lélektanát,

egyetlen esetről sem tudok, ha hamis bűnvád alatt volnék, ahol nem az

esküdtekre bíznám inkább az ügyemet, mint a bírókra. Az előbbieknél

nagyon sok reményem volna a fölmentésre, míg emitt nagyon kevés. Féljünk

a tömegek hatalmától, de még jobban féljünk a kasztokétól. Az előbbiek

meggyőzhetők, de az utóbbiak megingathatatlanok.

NEGYEDIK FEJEZET. A választó tömegek.

A választó tömegek általános jellemvonásai. – Hogyan történik a

rábeszélés. – A tulajdonságok, melyeknek meg kell lenni a jelöltben. – A

presztizs szüksége. – Hogyan van, hogy a parasztok és munkások ritkán

választják meg a közülük való jelölteket. – A szavak és formák befolyása

a választókra. – A választási küzdelmek általános képe. – Hogyan alakul

ki a választó véleménye. – A bizottságok hatalma. – A bizottságok a

zsarnokságot a legszélsőbb formákban képviselik. – A francia forradalom

bizottságai. – Az általános választójog gyönge lélektani értéke dacára

sem pótolható. – Hogyan van, hogy a szavazatok azonosak maradnak, ha a

választójogot egy bizonyos polgári osztályra korlátozzák is. – Mit

eredményezett az általános választójog az összes országokban.

A választó tömegek, vagyis a választásoknál bizonyos funkcióra

jogosított sokaságok, a heterogén tömegek közé tartoznak; de mikor csak

egy bizonyos tekintetben fejtenek ki működést, tudniillik választanak

több jelölt közül, az előbb leírt jellemvonások közül csak egynehányat

figyelhetünk meg náluk. A tömegek feltünőbben nyilvánuló sajátságai: a

gyönge készség a gondolkodásra, a bíráló ész hiánya, az izgékonyság,

hiszékenység és egyoldalúság. Határozataikban megtaláljuk a vezetők

befolyását, az előzményekben előszámlált tényezőknek: az állításnak,

ismétlésnek és lelki infekcióknak szerepét. Lássuk, hogyan nyerhetők

meg. A legsikeresebben alkalmazható eljárás világít a legjobban

pszichológiájukra.

Az első feltétel, hogy a jelöltnek presztizse legyen. A személyes

presztizst csak a vagyon presztizse pótolhatja. A tehetség pláne a

lángész, nem segítik elő a sikert.

A jelöltnél fődolog, hogy presztizse legyen, vagyis bizonyítás nélkül

tudjon tekintélyt parancsolni. Hogy a választók, kiknek nagy része

munkásokból vagy parasztokból kerül ki, oly ritkán választanak maguk

közül képviselőt, annek az az oka, hogy az ő társadalmi állapotukban

levő egyéneknek nincs náluk presztizse. Ha véletlenül maguk közül

választanak, a leggyakrabban mellékes okokból történik, például, hogy

ellene dolgozzanak valami nagy potentátnak, valamely gyártulajdonosnak,

akitől a választó folyton függő viszonyban van, s most az az illuzió

szállta meg, hogy egyszerre úrrá lett.

De a presztizs birtoka még nem elég a jelöltnek a sikerhez. A választó

sokat ad arra, hogyha hízelegnek becsvágyának és hiúságának; ne

rettenjen vissza a farkcsóválástól és ne legyen fukar a

legfantasztikusabb igéretekben. Ha munkás, ne tudjon mértéket tartani a

munkaadók szidásában és bántalmazásában. Ami pedig az ellenjelöltet

illeti, meg kell semmisíteni és az állítás, ismétlés és lelki infekció

fegyvereivel kell bebizonyítani, hogy a leghitványabb széltoló, akiről

mindenki tudja, hogy sok bűn terheli lelkiismeretét. Magától érthető,

hogy nem szabad semmiféle látszólagos bizonyítékokat felhozni. Ha a

tömegpszichológiát rosszul ismerő ellenfél megpróbálja érvekkel igazolni

magát, a helyett, hogy az állításra állítással felelne, távoli kilátása

sem lesz a győzelemre.

A jelölt írott programmja ne legyen túlságosan határozott, mert

ellenfelei később felhasználhatják ellene; szóbeli programmja pedig ne

ismerjen határt a túlzásban. A legrendkívülibb reformokat félelem nélkül

meg lehet igérni. Ezek a túlzások nagy pillanatnyi hatást idézhetnek

elő, s a jövőt illetőleg semmire sem köteleznek. Valóban állandóan

megfigyelték, hogy a választó sohasem gondolt arra, hogy megtudja, hogy

vajjon a megválasztott milyen mértékben teljesítette azt a programmot,

amire megválasztását alapította.

Itt fölismerjük a rábeszélés összes leírt tényezőit. Épúgy megleljük a

_szavaknak_ és _formáknak_ hatását, melyeknek roppant uralmát már

bebizonyítottuk. A szónok, ki bánni tud a tömegekkel, arra vezeti őket,

amerre akarja. Az ilyen kifejezések: az alávaló tőke, gaz

kizsákmányolók, csodálatos munkás, a vagyon szétosztása stb., mindig

ugyanazt a hatást idézik elő, ámbár egy kissé már elcsépelték. De ha a

jelölt új formát talál, melynek még nincs határozott értelme,

következőleg a legkülönbözőbb vágyakat keltheti, mulhatatlan a siker. Az

1873-iki véres spanyol forradalmat egy ilyen bonyolódott értelmű

varázsszó csinálta, amelyet mindenki saját felfogása szerint

értelmezhetett. Egy egykorú író elbeszélte ezeknek az emlékezetes

kifejezéseknek eredetét.

«A radikálisok felfedezték, hogy az egységes köztársaság álruhába

bújtattot monarchia, és hogy őket megörvendeztessék, a Cortez egyhangúan

proklamálta a szövetséges köztársaságot, úgy azonban, hogy a szavazók

azt sem tudták, mit szavaztak meg. De ez a kitétel az egész világot

elkápráztatta, ez valóságos mámor, őrjöngés volt. Mintha az erény és

boldogság uralmát alapították volna meg a földön. Ha egy republikánustól

ellensége megtagadta volna a föderálista címet, halálosan megsértve

érezte volna magát. Az utcán föl s alá rohantak az emberek, kiabálva:

_Salud y republica federal!_ Azután himnuszokban dicsőítették a szent

fegyelmetlenséget és a katonaság autonómiáját. Mi volt ez a szövetséges

köztársaság? Némelyek a tartományok emancipációját értettek alatta, az

Egyesült-Államokéhoz hasonló intézményeket, vagy a közigazgatás

decentralizációját; mások minden tekintély mellőzését látták benne és a

társadalmi likvidáció közeli megnyitását. A barcelóniai és andaluziai

szocialisták a községek teljes önállóságát hirdették, és követelték,

hogy Spanyolországban tízezer független községet kell alkotni és rögtön

eltörölni a katonaságot és csendőrséget. Mindjárt látták, hogy

harapódzik el a felkelés a déli tartományokban faluról-falura,

városról-városra. Mihelyt egy község közzétette _pronunciamento_-ját,

első gondja volt lerombolni a táviróvezetékeket és a vasutakat, hogy

megszűnjék minden összeköttetés szomszédaival és Madriddal. Egy

nyomorult fészek sem volt, amelyik a maga háza előtt ne akart volna

seperni. A federalizmus a brutális, gyujtogató, öldöklő kantonalizmusnak

csinált helyet és mindenütt véres saturnáliákkal ünnepelték.»

Ami azt a befolyást illeti, amit az észszerű következtetések

gyakorolhatnának a választó tömegek lelkületére, sohasem olvastunk még

választó gyűlésről szóló híradást, ha ezzel a kérdéssel nem vagyunk

tisztában. Cserélnek itt az emberek egymással állításokat, szitkokat,

néha még pofonokat is, de gondolatokat sohasem. Csak akkor lesz nyugalom

egy pillanatra, ha valamelyik gondolkozóbb résztvevő fogas kérdést intéz

a jelölthöz, ami mindig megörvendezteti a hallgatóságot. De nem tart

sokáig a békesség az ellenfelek között, mert a fő hangadó hangját

csakhamar elfojtja ellenfeleinek ordítása. A nyilvános gyűlések

mintájának lehet venni a következőt, amit száz egyforma közül vettem ki

a napilapokból:

«Mikor egyik rendező felhívta a jelenlevőket, hogy válasszanak elnököt,

kitört a vihar. Az anarchisták előrontottak, hogy a zavarban hatalmukba

kerítsék a szónoki emelvényt. A szocialisták erélyesen védték, majd

egymásnak rontottak, kölcsönösen kémnek, megvesztegetettnek csúfolták

egymást stb., egyik polgár kékre vert szemmel hagyta ott őket.

«Végre az emelvényt a zűrzavarban jól-rosszul felállították és a tribün

a X. társaságé maradt.

A szónok rátámadt a szocialistákra, kik félbeszakították beszédjét, azt

kiabálva: hülye, bitang, gazember. A szitkokra az X. társaság annak az

elméletnek kifejtésével felelt, hogy a szocialisták mindnyájan «barmok»

és «komédiások».

«Az allemanista-párt tegnap este a kereskedők termében, a Faubourg du

Temple-utcában nagy gyűlést tartott a munkásásg május elseji ünnepének

előkészítése végett. A jelszó volt: «Csend és nyugalom».

G. elvtárs a szocialistákat «bárgyúk»-nak és «szélhámosok»-nak festette.

Ezekre a szavakra a szónokok és hallgatók szidni kezdték egymást, majd

tettlegességre került a sor; székek, padok, asztalok stb. kerültek elő.»

Azt ne higyjük egy percig sem, hogy a vitatkozásnak e módja csak a

választók bizonyos osztályának sajátsága, és hogy társadalmi

helyzetükkel függ össze. A tárgyalás könnyen felveszi ezt a formát

minden sokaságban, akármilyen is az, még ha kizárólag egyetemet

végzettekből áll is. Kimutattam, hogy a tömeghez tartozó emberek a lelki

egyformaság felé hajlanak, és ez lépten-nyomon bebizonyítható. Ime egy

példa, egy híradás kivonata kizárólag egyetemi hallgatókból álló

gyűlésről; egyik napilapból vettem:

«A zavar mindnagyobb lett az est előrehaladtával. Nem hiszem, hogy csak

egy szónok is tudott volna mondani két frázist félbeszakítás nélkül.

Minden pillanatban felhangzottak a kiáltások egy vagy másfelől, vagy

mindenfelől egyszerre; tapsoltak, fütyöltek; majd botjaikat fenyegetően

suhogtatták, taktusba verték a padlót s a közbeszólóknak ezt kiálták: ki

vele! az emelvényre!»

C. úr az egyesületet ilyen jelzőkkel halmozta el: utálatos, nyomorult,

hitvány, eladó, bosszúálló és szerinte el kellene törülni stb.»

Azt kérdezhetné már most valaki, hogy ilyen körülmények között hogy

alakulhat ki a választó véleménye? De ez a kérdés arra vallana, hogy az

illető meglehetős tévedésben van a sokaságot boldogító szabadságot

illetőleg. A tömegnek csak rákényszerített véleményei vannak és nem

meggondolt nézetei. A jelen esetben a választók nézetei és szavazatai a

választó-bizottságok kezei közt vannak, s ezeknek fejei leggyakrabban

borkereskedők, tehát befolyásolói a munkásoknak, kiknek náluk hitelük

van. «Tudják-e, mi az a választó-bizottság – írja Schérer, a mai

demokrácia egyik serény védője – egyszerűen kulcsa a mi

intézményeinknek, főalkatrésze az állami gépezetnek. A mai

Franciaországot bizottságok kormányozzák.»[27]

Nem is nagy nehézség hatni rájuk, csak a jelölt elfogadható legyen és

legyen elég módja hozzá. A vesztegetők vallomása szerint három millió

elég volt Boulanger tábornok többszöri megválasztására.

Ez a választó tömegek lélektana. Teljesen azonos a többi tömegekével. Se

jobb, se rosszabb.

Nem akarok az előzményekből az általános választójog ellen

következtetést levonni. Ha nekem kéne sorsa felől határoznom, meghagynám

olyannak, mint amilyen, épen azokból a gyakorlati okokból, melyek

tömeglélektani tanulmányunkból következnek, amit ép azért elő is adok.

Kétségtelen, hogy az általános választójog hátrányai sokkal

szembetűnőbbek, mintsem hogy félreismerhetnénk. Arról nem lehet

vitatkozni, hogy a civilizációk csekély számú kiváló szellem művei

voltak, kik a piramis csúcsát alkotják, a lépcsőket pedig, melyek a

lelki érték csökkenése arányában szélesbednek, az alsó néposztályok

ábrázolják. A művelődés nagysága bizonyára nem az alsóbbrendű elemek

szavazatától függ, kik csak számot képviselnek. Az is bizonyos, hogy a

tömegek választása gyakran nagyon veszedelmes. Nekünk már több invázióba

került. És ha a szocializmus diadalra jut, a népszuverénitás ábrándjait

bizonyára még jóval drágábban fizetjük meg.

De ezek az elméletben nagyon jól hangzó ellenvetések elvesztik minden

gyakorlati értéküket, ha arra gondolunk, hogy a dogmává változott eszmék

ereje legyőzhetetlen. A tömeguralom dogmáját filozófiailag épúgy nem

lehet védelmezni, mint a középkor vallásos dogmáit; de ennek ma

korlátlan hatalma van. Tehát épúgy nem lehet támadni, mint egykor a

vallásos eszméket. Képzeljük el, hogy egy mai szabad gondolkodót valami

varázshatalom a középkor kellős közepébe tenne. Vajjon hihető, hogy

meggyőződve a vallásos eszmék korlátlan uralmáról, megpróbálna ellenük

küzdeni? Gondolna-e arra, hogy az ördög létét vagy a boszorkányszombatot

kétségbevonja, ha a bíró kezébe jutva, elégetnék, annak a vádnak

alapján, hogy az ördöggel cimborál, vagy részt vett a

boszorkányszombaton? A tömegvélemények ellen épúgy nem lehet küzdeni,

mint a forgó széllel. Az általános választójog dogmája ma olyan

hatalmas, mint egykor a keresztyén dogmák voltak. Szónokok és írók erről

ma olyan tiszteletel és hízelegve beszélnek, hogy olyat még XIV. Lajos

sem hallott. Olyan tartózkodóknak kell irányukban lennünk, mint

valamennyi vallásos dogma iránt. Csak az idő hat rájuk.

Ezt a dogmát annál inkább hasztalan kísérlet volna megingatni, mert

látható észokok szólnak mellette: «Az egyenlőség korában – mondja

helyesen Toquille – az emberek a kölcsönös hasonlóság miatt nem bíznak

egymásban; de épen ez a hasonlóság feltétlen bizalommal táplálja őket a

közvélemény iránt; mert nem tartják valószínünek, hogy mivel

valamennyien egy állásponton vannak, a nagy többség részén nem lelhetni

meg az igazságot.»

Föltételezhetjük most már, hogy a korlátolt – és pedig amint akarják –

az értelmiségre korlátolt választójoggal javítani lehet a tömegek

szavazatát? Egy csöppet sem hihetem, még pedig az elmondott okoknál

fogva, tudniillik, hogy a sokaságnak mindig csekély az értelmi

színvonala, bármilyen is összetételük. Tömegben mindig egyenlőkké

lesznek az emberek és negyven akadémikus szavazata, általános

kérdésekről, nem ér többet, mint negyven vízhordóé. Nem hiszem, hogy az

általános választójognak annyira fölhányt szavazatok, pl. a császárság

visszaállításakor, máskép ütöttek volna ki, ha a szavazókat kizárólag

tudósokból és írókból válogatták volna össze. Valamely egyén nem tesz

szert társadalmi kérdésekben különös belátásra azért, mert ért a

göröghöz vagy a mathematikához, vagy azért, mert építész, állatorvos,

orvos vagy ügyvéd. Nemzetgazdászaink mindnyájan tanult emberek,

tanáraink és akadémikusaink is nagyrészt. De ime, egy általános kérdés:

a protekcionizmus vagy a bimetallizmus stb., vajjon meg tudnának erre

nézve egyezni? Ez az, hogy az ő tudományuk csak kisebbített mása az

általános tudatlanságnak. A társadalmi kérdésekben, amibe annyi tudatlan

beleártja magát, minden tudatlanság egyenlővé lesz.

Ha tehát csak tudománnyal béllelt emberekből alakulnának a

választótestületek, szavazatuk nem lenne különb, mint ma. Őket is főleg

az értelem és pártszellem irányítaná. Nem lenne kebesebb bajunk, mint

most, de bizonyára éreznénk a kasztok otromba zsarnokságát.

Akár korlátolt, akár általános a köztársaságban vagy monarchiában

érvényes választójog, Franciaországban, Belgiumban, Görögországban,

Portugáliában vagy Spanyolországban, a tömegek szavazata mindenütt

egyforma és gyakran kifejezője a faj tudattalan vágyainak és

szükségleteinek. A megválasztottak átlaga minden országban a faji lélek

átlagát képviseli. Ezt nemzedékről-nemzedékre csaknem azonosnak

találjuk.

És így visszatérünk még egyszer a már annyiszor emlegetett faji

alapfogalomra és a másik fogalomra, ami az előbbiből következik, hogy

tudniillik az intézményeknek és kormányoknak jelentéktelen szerepük van

a népek életében. A népeket legfőkép a faji lélek irányítja, vagyis az

öröklött ősösztön, s ez a faji lélek összege. A faj és a mindennapi

szükségletek ösztöne a sorsunkat kormányzó titokzatos hatalmak.

ÖTÖDIK FEJEZET. A parlamenti gyűlések.

A parlamenti tömegekben legnagyobbrészt megvannak a heterogén nem anonim

tömegek közös tulajdonságai. – A vélemények egyoldalúsága. – A

szuggerálhatóság és határai. – A szilárd, változhatatlan és változó

vélemények. – Miért van a határozatlanság túlsúlyban. – A vezetők

szerepe. – Presztizsük oka. – Igazi urai az olyan testületnek, ahol csak

csekély kisebbség szavaz. – Korlátlan hatalmuk. – Szónoki művészetük

elemei. – A szavak és képek. – Lélektani szükség, hogy a vezetők

általában meggyőződöttek és korlátoltak legyenek. – Lehetetlenség, hogy

a szónok érveit presztizs nélkül érvényesíteni tudja. – A jó vagy rossz

érzelmek túlzottsága a gyűlésekben. – Bizonyos pillanatokban géppé

válnak. – A konvent űlései. – Vannak esetek, amikor a gyűlés elveszti

tömegjellegét. – A szakemberek befolyása szakkérdésekben. – A parlamenti

kormányforma előnye és kára minden országban. – Újkori szükséglet, de

vele kapcsolatos a közpénzek pocsékolása és minden szabadságnak

fokozatos megszorítása.

A parlamenti testületek a heterogén, nem anoním tömegekhez tartoznak.

Ámbár összetételük korok és népek szerint különböző, sok hasonló

jellemvonást tüntetnek föl. A faj befolyása észrevehető a kevesbedésben

vagy túlzásban, de nem az érzelmek nyilvánulásának meggátlásában. A

parlamentek a legkülönbözőbb országokban, Görögországban,

Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban és

Amerikában tárgyalási és szavazási mód tekintetében nagy hasonlóságokat

mutatnak és a kormányok elé ugyanazokat a nehézségeket gördítik.

A parlamentáris kormányforma egyébként az összes művelt modern népek

eszménye. Azt a lélektanilag téves, de általánosan elfogadott gondolatot

fejezi ki, hogy sok ember együtt sokkal inkább képes bölcs és független

határozatot hozni bármely dologban, mint kevés számú ember.

A parlamenti testületekben megtaláljuk a tömegek általános

jellemvonásait: a gondolatok egyoldalúságát, ingerlékenységet,

szuggerálhatóságot, az érzelmek túlzottságát és a vezetők túlságos

befolyását. Különös összetételüknél fogva mutatnak föl a parlamenti

testületek különbségeket is, amire a továbbiakban rá fogunk mutatni.

Ezeknek a testületeknek egyik legfontosabb jellemvonása a nézetek

egyoldalúsága. Minden pártnál, főleg a latin népeknél, megtaláljuk azt a

megmásíthatlan törekvést, hogy a legbonyolódottabb társadalmi kérdést is

a legegyoldalúbb elvont elvek szerint és általános törvényeknek minden

esetre való alkalmazásával akarják megoldani. Az elvek természetesen

pártok szerint változnak; de az egyének tömeggé alakulásuk puszta ténye

folytán hajlandók az elveket túlozni és a legvégsőkig keresztül

hajszolni. A parlamentek eszerint a szélsőséges nézeteket képviselik.

A testületi egyoldalúság legtökéletesebb tipusát a jakobinusok

valósították meg a mi nagy forradalmunkban. Az összes dogmatikusok és

logikusok, kiknek a feje tele volt zavaros általánosításokkal, arra

törekedtek, hogy szilárd elveket alkalmazzanak, mitsem törődve az

eseményekkel; joggal lehetett mondani, hogy ők átmentek volna a

forradalmon anélkül, hogy látták volna. Azt képzelték, hogy az egyoldalú

dogmákkal, amelyek nekik irányadók voltak, a társadalmat alapjában újra

szervezik és a túlfinomult művelődést visszaviszik a társadalmi

fejlődésnek egy korábbi alakulatára. Álmuk megvalósítására használt

eszközeiket is a teljes egyoldalúság jellemzi. Valójában erőszakos

lerombolására szorítkoztak annak, ami őket bántotta. Különben

valamennyit: a girondistákat, hegypártiakat, thermidoristákat stb.

ugyanaz a szellem lelkesítette.

A parlamenti tömegek roppantúl szuggerálhatók, s a szuggesztió, mint az

összes tömegeknél a presztizzsel bíró vezetőtől ered. De a parlamenti

ülések alkalmával biztos határa van a szuggerálhatóságnak, s ezt fontos

megjegyezni.

A gyűlés összes tagjainak határozott és változhatatlan véleménye van a

helyi vagy vidéki érdekeket érintő kérdésekről, s ebben semmiféle

érvelés meg nem tántorítja őket. Még egy Demosthenes ékesszólása sem

tudná a képviselő szavazatát megváltoztatni olyan kérdésekről, mint

aminők a pálinkafőzők támogatása vagy kiváltsága, mert itt a befolyásos

választók követeléséről van szó. Ezeknek a választóknak előbbi

szuggesztiója elég erős arra, hogy minden más szuggesztiót

megsemmisítsen és fönntartsa a véleményt teljes szilárdságában.[28]

Az általános kérdésekben, mint: a minisztérium megbuktatása, adókivetés

stb. egyáltalában nincs határozott vélemény, itt érvényesülhet a vezetők

szuggesztiója, de nem teljes mértékben, mint a közönséges tömegnél.

Minden pártnak megvannak a maga vezérei, kiknek befolyása néha egyforma.

Ennek aztán az az eredménye, hogy a képviselő ellenkező szuggesztiók

közé kerül és szükségképen nagyon határozatlan lesz. Ezért látjuk

gyakran, hogy egy negyedóra lefolyása alatt ellenkezőleg szavaznak és

egy törvényhez olyan cikket ragasztanak, ami az egészet tönkre teszi,

pl. megfosztják az iparosokat attól a jogtól, hogy munkásaikat

felfogadják és szolgálatból elbocsássák, aztán a rendszabályt egy

módosítással csaknem megsemmisítik.

Ez az oka, hogy a képviselőháznak minden törvényhozási időtartam alatt

vannak nagyon határozott és vannak nagyon ingadozó nézetei. És mert

alapjában az általános kérdések vannak legnagyobb számmal, ezt a feltünő

határozatlanságot a választóktól való állandó félelem éleszti, kiknek

lappangó szuggesztiója folyton ellensúlyozza a vezérek befolyását.

Mindazonáltal legtöbb tárgyaláson a vezetők a tulajdonképeni urak, mert

a gyűlés tagjai megelőzőleg nem alkotnak biztos véleményt.

Nyilvánvaló azonban, hogy szükség van a vezetőkre, mert pártvezérek

néven minden ország hasonló testületeiben feltaláljuk őket. Ők a gyűlés

valódi szuverénjei. A tömegben levő emberek nem tudnak ellenni vezetők

nélkül. Innen van, hogy a gyűlés szavazatai egy csekély kisebbség

véleményét foglalják magukban.

A vezérek nem annyira logikus következtetéseikkel, mint inkább

presztizsükkel hatnak. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy ha valamely

körülmény megfosztja őket tőle, többé nincs befolyásuk.

A vezetőknek ez a presztizse egyéni, nem függ össze sem a névvel, sem a

hírnévvel. Igen érdekes példákkal szolgál erre nézve Jules Simon ott,

hol az 1848-iki gyűlés nagy embereiről beszél, mely gyűlésen maga is

részt vett.

«Napoleon Lajos két hónappal azelőtt, hogy mindenhatóvá lett, semmi sem

volt.

Victor Hugo lépett a szószékre. Nem ért el sikert. Meghallgatták ép úgy,

mint Felix Piat-t, de nem aratott hasonló tetszést. «Nekem nem tetszenek

ezek a gondolatok – mondja nekem Vaulabelle Félix Piat-ról szólva; de ez

Franciaországnak egyik legnagyobb írója és legkiválóbb szónoka.» Edgar

Quinet, ez a ritka és hatalmas szellem semmire sem ment. A gyűlés

megnyitása előtt volt pillanatnyi népszerűsége, de az űlésen semmi.

«A politikai gyűlések azok a részei a földnek, hol legritkábban látható

a zseni fénye. Itt csak a körülmény és helyzet számára kisajátított

ékesszólást becsülik, ez a pártoknak és nem a hazának tesz szolgálatot.

Hogy Lamartine iránt 1848-ban és Thiers iránt 1871-ben elismeréssel

voltak, azt a kényszerítő és elodázhatatlan érdek úgy hozta magával.

Ahogy a baj elmúlt, az emberek a félelemmel együtt az elismerést is

sutba dobták.»

Ezt a helyet a tények miatt idéztem, nem az előadott magyarázat

kedvéért. Pszichológiájuk nagyon gyönge. A tömeg azonnal elvesztené

tömegjellegét, ha a végzett szolgálatokat beszámítaná a vezetőknek,

történjenek azok akár a haza, akár a pártok érdekében. A vezetőnek

engedelmeskedő tömeg a presztizsnek veti magát alá, s itt nem jöhet

szóba sem az érdek, sem a hála érzelme.

Viszont az elegendő presztizzsel rendelkező vezérnek teljes korlátlan

hatalma van. Tudjuk, hogy egy kiváló képviselőnek, ki bizonyos pénzügyi

események miatt a legutóbbi választásokon megbukott, mily rendkívüli

befolyása volt presztizse folytán évek hosszú során keresztül. A

miniszterek az ő puszta jeladására megbuktak. Működésének jelentőségét

igen ügyesen jegyezte meg egy író a következő sorokban:

«Főleg X. úrnak tulajdonítható, hogy mi háromszor olyan drágán vettük

meg Tonkint, mint amennyibe kerülhetett volna és hogy Madagaszkárban

bizonytalan a poziciónk, s az alsó Nigernél elestünk egy nagy

birodalomtól, Egyiptomban pedig elvesztettük az előbbi kedvező

helyzetünket. X. úr elméletei nekünk több területveszteségbe kerültek,

mint I. Napoleon vereségei.»

A szóban lévő vezetőre ne nehezteljünk túlságosan. Bizonyos, hogy ő

nekünk nagyon sokba került; de befolyása nagy részt azzal függ össze,

hogy a közvéleményt követte, s ez a gyarmatügyi kérdésekben egyáltalában

nem az volt akkor, ami manapság. Ritkaság, hogy a vezér a közvéleményt

megelőzze; sőt mindig arra szorítkozik, hogy kövesse és minden tévedését

magáévá tegye.

A rábeszélés eszközei a vezetőknél a presztizsen kívül azok a tényezők,

melyeket már több ízben előszámláltam. Ügyes alkalmazásuk céljából a

vezetőnek legalább is öntudatlanul meg kell értenie a tömegek lélektanát

és tudnia kell, hogy hogy kell velük beszélni. Tisztában kell lennie a

képek és alakzatok varázslatos hatásával. Kell, hogy meglegyen nála az

ékesszólásnak az a különös adománya, amely áll erős és bizonyítástól

ment állításokból és olyan képekből, melyek hatásos és nagyon összegező

reflexiókba vannak burkolva. Ilyenfajta ékesszólással minden testületben

találkozunk, beleértve az angol parlamentet is, ámbár az valamennyi

közül a legkomolyabb.

«Folyton olvashatunk az alsóházban lefolyt vitákat – mondja Maine angol

filozófus – hol az egész tárgyalás jelentéktelen közhelyek és goromba

személyeskedések váltogatásából áll. A tiszta demokrácia képzeletére

bámulatos hatása van az ilyen általános szóképeknek. A tömegekkel

sohasem lesz nehéz elfogadtatni a közhelyekben kifejezett általános

tételeket, ámbár ezeket sohasem igazolják, sőt tán nem is igazolhatók.»

A «közhelyek» jelentősége, amiről a föntebbi idézetben szó van, nincsen

túlbecsülve. Már többször hangoztattuk, hogy milyen különös erejük van a

szóknak és szóképeknek. Csak úgy kell őket megválasztani, hogy a

legelevenebb képeket ébresszék. Kitünő példa erre a következő frázis,

amit egyik pártvezérünk beszédéből vettem:

«Majd azon a napon, amikor ugyanaz a hajó viszi a száműzetés láztokozó

földjére a becstelen politikust és a gyilkos anarchistát, tárgyalhatnak

egymással s egyik a másiknak úgy fog feltünni, mint ugyanazon társadalmi

rend két kiegészítő része.»

Az így felidézett kép eléggé világos, s a szónok minden ellenfele érzi,

hogy ugyanaz vár reá. Egyszerre látják a lázt okozó földet és a hajót,

mely őket oda viheti; vajjon ők nem tartoznak a fenyegetett politikusok

nem épen jól elkülönített osztályába? Ők is érzik azután azt a sötét

aggodalmat, amit a konventtagok éreztek, kiket Robespierre kétes értelmű

beszédei csaknem állandóan guillotinnal fenyegettek és a félelem nyomása

alatt mindig engedtek neki.

Minden vezetőnek érdeke, hogy a legvalószínűtlenebb túlzásokba

kapaszkodjék. Az a szónok, akitől a frázist idéztem, nagyobb ellenmondás

nélkül állíthatta, hogy a bankárok és papok bombavetőket tartanak

zsoldjukban és hogy a nagy pénzintézetek igazgatói ugyanazt a büntetést

érdemlik, amit az anarchisták. Az ehhez hasonló állítások mindig hatnak

a tömegekre. Az állítás sohasem túl erős, s a deklamáció sohasem

túlságos fenyegető. Semmi sem rendíti meg úgy a hallgatóságot, mint az

efajta ékesszólás. Tiltakozni nem mernek, hogy árulóknak vagy

bűntársaknak ne gondolják őket.

Mint mondottam, ez a különös ékesszólási mód uralkodott mindig a

gyűlésekben; s a kritikus időszakokban még inkább kiélesedett. Nagyon

érdekes ebből a szempontból olvasni azoknak a nagy szónokoknak

beszédeit, kik a francia forradalom testületeit alkották. Azt hitték,

hogy beszédjüket lépten-nyomon meg kell szakítani, hogy ostorozzák a

bűnt és magasztalják az erényt; átokban törnek ki a zsarnokok ellen és

megesküsznek, hogy szabadon élnek vagy halnak. A hallgatóság fölállt,

vad tapsviharban tört ki, majd ismét leült helyére.

A vezető néha értelmes, tanult egyén; de ez rá nézve általában inkább

káros, mint hasznos. Az értelem rámutatva a dolgok összetételére,

lehetővé teszi kifejtésüket és megértésüket, mindig engedékennyé tesz és

jelentékenyen csökkenti a meggyőződés fokát és erejét, ami pedig

szükséges az apostoloknál. Minden kornak, de főleg a francia

forradalomnak nagy vezetői szánalomra méltó korlátoltak voltak; és épen

a legkorlátoltabbaknak volt legnagyobb befolyásuk.

Köztük a leghírhedtebbnek, Robespierrenek beszédei zavarólag

összefüggéstelenek; ha csak olvassuk őket, nem leljük meg a hatalmas

diktátor roppant szerepének kielégítő magyarázatát.

«Iskolás szónoklásra és latin képzettségre valló közhelyek és

zagyvaságok egy inkább gyerekes mint alantas szellemnek szolgálatában, s

úgy látszik, hogy egész tudománya a támadásban és védelemben egyaránt

abban áll, hogy «gyere elő», mint a diákok mondják. Semmi eszme,

fordulat vagy vonatkozás – ez az unalom a zivatarban. Kedve volna az

embernek ezután a lesújtó olvasmány után a szeretetreméltó Desmoulins

Camillal óh jaj-t sóhajtani».

Néha borzad az ember, ha arra a hatalomra gondol, amihez egy

presztizzsel felruházott embert a legnagyobb fokú korlátoltsággal

párosult erős meggyőződés juttatott. Mindazonáltal szükség van ezekre a

feltételekre, hogy ne ismerjen akadályt és tudjon akarni. A tömegek

ösztönszerűleg urukra ismernek az ilyen erős meggyőződésű egyénekben,

kikre mindig szükségük van.

A parlamenti gyűlésen a beszéd sikere kizárólag a szónok presztizsétől

függ és nem az előadott észokoktól. Erre nézve legjobb bizonyíték, hogy

mihelyt a szónok bármely okból elveszti presztizsét, rögtön elveszti

minden befolyását, vagyis azt a képességét, hogy a szavazatokat tetszése

szerint irányítsa.

Az ismeretlen szónoknak azonban még csak kilátása sem lehet arra, hogy

meghallgassák, ha beszéde helyes érveket, de csupán érveket tartalmaz.

Descubes, egy volt képviselő röviden a következő sorokban adja elő a

presztizstelen képviselő állapotát:

«Amint elfoglalja helyét az emelvényen, kivesz az irattáskából egy csomó

iratot, ezt bizonyos módszerrel maga elé rakja és bizalommal teljesen

hozzákezd.

Azzal ámítja magát, hogy meggyőződését, mely őtet lelkesíti, átülteti a

hallgatóság lelkébe. Hangsúlyozza és újra hangsúlyozza érveit, el. van

telve számokkal és bizonyítékokkal és biztos a felől, hogy igaza van.

Előadásának bizonyossága előtt minden ellenállás hiábavaló lesz. Elkezdi

beszédét, bízva teljes igazságában és kollégái figyelmében, kik

bizonyára meghajolnak az igazság előtt.

Beszél, de rögtön meglepi a teremben támadt mozgás és bántja egy kissé a

zaj.

Miért nem lesz csönd? Miért van ez az általános figyelmetlenség? Mire

gondolnak azok, kik fecsegnek? Mi az oka, hogy egyik-másik elhagyja

helyét?

Nyugtalanság vesz rajta erőt. Összeráncolja szemöldökét és megáll. Az

elnök bátorítja és újra kezdi emeltebb hangon. Hangja erősebb lesz,

kézzel-lábbal beszél: a lárma még nagyobb lesz körülötte. Már nem tud

többet magáról, megint elakad, de aztán szépen tovább folytatja, attól

tartván, hogy majd haragosan oda kiáltják: vége! A zaj tűrhetetlen.»

Amikor a parlamenti gyűlések elérték az izgalomnak bizonyos fokát, épen

olyanok lesznek, mint a közönséges heterogén tömegek, következőleg

érzelmeik a legszélsőségesebb formában mutatják különlegességüket. Látni

fogjuk, hogy készek a legnagyobb hőstettekre és a legvadabb kitörésekre.

Az egyén többé nem önmaga, s annyira nem az, hogy megszavaz személyes

érdekeivel legellentétesebb rendszabályokat.

Forradalmunk története mutatja, hogy a gyűlések mennyire tudattalanok

lehetnek és hogy vetik alá magukat érdekükkel legellenkezőbb

szuggesztióknak. Ilyen rendkívüli áldozat volt a nemesség részéről, hogy

lemondjon kiváltságairól és ezt mégis tétovázás nélkül megtette az

alkotmányozó gyűlés ama híres éjszakáján. A konventtagokra nézve állandó

halálos fenyegetést jelentett a sértetlenségi jogról való lemondás, ezt

mégis megtették, nem féltek attól, hogy önmagukat kölcsönösen

megtizedelik, jól tudván, hogy a vesztőhely, hová ma hivataltársaikat

küldték, holnap nekik is készen áll. De már a teljes önkivületlenségnek

arra a fokára jutottak, amit leírtam és semmiféle meggondolás nem

gátolhatta őket abban, hogy hipnotizálóik szuggesztióinak

engedelmeskedjenek. Ebből a szempontból teljesen tipikus a közülök való

Billaud-Varennes emlékiratainak a következő része: «A szemünkre vetett

határozatokat egy nappal, két nappal megelőzőleg legtöbbször magunk sem

akartuk, csak a válság idézte elő.» Semmi sem igazabb ennél.

A tudattalanságból származó hasonló jelenségek a konventnak minden

viharos ülésén fölléptek.

«Elfogadták és elhatározták – mondja Taine – amitől maguk is borzadtak,

nem csak badarságokat és ostobaságokat, hanem vétkeket is, ártatlanoknak

és barátaiknak megöletését. A baloldal a jobboldallal egyesülve,

egyhangúlag nagylelkesedés közben küldte vesztőhelyre Dantont,

természetes fejét, a forradalom fő-fő mozgatóját és vezérét. A jobboldal

a baloldallal egyesülve egyhangúlag viharos lelkesedéssel szavazta meg a

forradalmi kormány legborzasztóbb határozatait. A konvent egyhangúlag a

csodálat és lelkesedés hangján Collot d’Herbois, Couthon és Robespierre

iránti szenvedélyes rokonszenv jeleivel többszöri önkényes újraválasztás

által tartotta meg helyén a gyilkos kormányt, melyet a völgypárt utált,

mert gyilkos, a hegypárt megvetett, mert őt megtizedelte. A hegypárt és

völgypárt, a többség és kisebbség, határozottan egyetértett abban, hogy

a saját maga megtizedelésében közreműködjék. Prairial 22-én az egész

konvent tartotta nyakát; thermidor 8-án Robespierre beszéde után

következő első negyedórában ismét.»

A kép talán szomorú. De mégis hű. A parlamenti gyűlések ugyanezeket a

jellemvonásokat mutatják, ha eléggé fölizgatják és hipnotizálják őket.

Mozgékony és minden ingernek engedelmeskedő nyájjá lesznek. Egészen

tipikus az alábbi leírás az 1848-iki gyűlésről, amely egyik parlamenti

tagtól Spullertől származik, kinek demokrataságát nem lehet kétségbe

vonni; a Revue littéraire szerint idézem. Itt megtaláljuk a tömegek

túlzott érzelmeit, amit már leírtam, a rendkívüli változékonyságot, ami

előidézője annak, hogy a legellentétesebb érzelmi fokozatokon pillanat

alatt átcsapnak.

«A viszályok, féltékenység, gyanú, majd ismét a vak bizalom és

határtalan remény vesztébe sodorták a köztársasági pártot. Az általános

bizalmatlansághoz csak naivságuk és együgyűségük fogható. Semmi érzék a

törvényesség iránt, semmi fegyelem; határtalan terror és önámítás: csak

parasztok és gyerekek tudnak ilyenek lenni. Nyugalmuk

türelmetlenségükkel vetekszik. Egyforma bennük a vadság és

engedelmesség. Ilyen a még meg nem állapodott és fegyelmezetlen

vérmérséklet. Semmi sem lepi meg őket és minden megzavarja. Remegnek,

félnek, majd egyszeriben rendületlen hősök, lángok közé akarják vetni

magukat és megijednek az árnyéktól.

«Sejtelmük sincs a dolgok eredményéről és viszonyáról. A csüggedés épen

olyan hirtelen náluk, mint a fölbátorodás, minden rémület lenyügözi

őket, mindig túlságos nagyon vagy túlkevéssé, sohasem azon a fokon és

abban a mértékben, mint kellene. Mozgékonyabbak a víznél, minden színt

visszatükröztetnek, minden alakot felöltenek. Rájuk támaszkodva, milyen

kormányzási alapra számíthatunk?»

Nagy szerencse, hogy a leírt jellemvonások a parlamenti gyűléseknél nem

állandók. Csak bizonyos pillanatban válnak tömeggé. Az egyének, kik

alkotják, sok esetben megőrzik egyéniségüket. Innen van, hogy az ilyen

gyűlés kitünő szakszerű törvényeket tud kidolgozni. Igaz, hogy ezek a

törvények szakember művei, ki dolgozó szobájának csöndjében készíti elő

őket és a megszavazott törvény egy ember és nem a gyűlésnek műve.

Természetesen ezek a törvények a legjobbak. De végzetes rosszak csak

akkor lesznek, ha a módosításokat kollektiv úton eszközlik. A tömeg

munkája mindenütt és mindenkor alatta áll az izolált egyénének. A

szakemberek védik meg a gyűléseket a túlságosan szertelen és

tapasztalatot nélkülöző intézkedésektől. A szakember ilyenkor momentán

vezető. A gyűlés nem hat ő rá, de ő hat a gyűlésre.

A parlamenti gyűlések működésük minden baja ellenére azt képviselik,

amit a nemzetek legjobbnak találtak arra nézve, hogy önmagukat

kormányozzák; de főleg arra, hogy minél könnyebben szabadulhassanak meg

a személyes zsarnokság igájától. A kormányzásnak mindenesetre ez az

eszménye, legalább is a filozófusok, gondolkodók, írók és művészek és

tudósok, szóval azok szerint, akik a civilizáció tetőpontját alkotják.

Különben csak két komoly veszedelmet rejtenek magukban, egyik az állami

pénzek elpocsékolása, a másik az egyéni szabadság fokozatos

megszorítása.

Ezek közül a bajok közül az első szükségszerű következménye a választó

tömegek rövidlátó követeléseinek. Ha valamely parlamenti tag indítványoz

egy javaslatot, mely látszólag eleget tesz a demokrácia elvének, például

nyugdíját akar biztosítani a munkásoknak, emelni akarja az útkaparók

vagy tanítók fizetését stb., a többi képviselők a választóktól való

félelem miatt szuggerálva még látszatát sem merik adni annak, hogy az

utóbbiak érdekeivel nem törődve, elvetik az indítványt, ámbár jól

tudják, hogy az majd érzékenyen megterheli a budget-t és új adók

kivetését vonja maga után. A megszavazástól nem lehet visszarettenniök.

A kiadások növekedésének következményei még odébb vannak, s rájuk nézve

nincs káros hatása; ugyanakkor a szavazat megtagadásának eredményei

szemmel láthatók lesznek a legelső napon, amikor a választók előtt meg

kell jelennie.

A kiadások emelkedésének van még egy másik oka is, s ez nem kevésbé

kényszerítő: t. i. helyben kell hagyni minden csupán helyi érdekű

kiadást. A képviselő nem szegülhet ellen, mert az épen a választók

követelése és mert minden képviselő csak úgy érheti el azt, amire

választókerülete érdekében szüksége van, ha enged kollégái hasonló

követeléseinek.[29]

A föntebb említett bajok közül a második az t. i., hogy a parlamenti

gyűlések szükségképen megszorítják a szabadságot, kevésbé feltünő, de

nagyon is reális. Ez annak a sok korlátozó törvénynek következménye,

amit a szűk látókörű parlamenti gyűlések nem látva a következményeket,

megszavaznak abban a hiszemben, hogy kötelességük.

Ez a veszély mindenesetre kikerülhetetlen, mert még magának Angliának

sem sikerült tőle megszabadulnia, pedig bizonyára itt van a

parlamentáris kormányformáknak legtökéletesebb tipusa és itt a képviselő

legfüggetlenebb választóitól. Herbert Spencer egy régebbi munkájában

kimutatta, hogy a látszólagos szabadság növekedését a valódi szabadság

csökkenése követte. Egy újabb művében, a «Man versus state»-ben

föleleveníti ezt a kérdést és az angol parlamentről ezt mondja:

«A törvényhozás ettől az időtől fogva az általam előadott utat követte.

A hirtelen megsokasodott diktátori rendszabályok mindjobban törekedtek

korlátozni az egyéni szabadságot és pedig két módon: évről-évre több

törvényes rendszabályt hoztak életbe, s ezek a polgárság előbbi,

teljesen szabad tevékenysége elé korlátokat szabnak és olyan ténykedésre

kényszerítik, amit eddig saját jószántából tehetett vagy nem tett.

Ugyanakkor a mind nyomasztóbb és többnyire helyi jellegű közterhek

szabadságát már eleve korlátozták, megnyirbálva jövedelmeinek azt a

részét, amivel eddig tetszése szerint adózhatott és fölemelve azt a

vészt, amit elszedtek tőle, hogy elköltsék a közhatalmak kényekedve

szerint.»

A szabadságnak ez a fokozatos megszorítása sajátságos formában nyilvánul

minden országban, amit Herbert Spencer nem fejtett ki és amely a

következő: Azáltal, hogy rengeteg mennyiségű és általában korlátozó

jellegű törvényes rendszabályt gyártanak, szükségképen növelik a számát,

hatalmát és befolyását azoknak a közegeknek, kik alkalmazásukkal vannak

megbízva. Ezek mindjobban törekszenek arra, hogy a művelt országok igazi

urai legyenek. Hatalmuk annál nagyobb, mert a kormányhatalom szüntelen

váltakozása közben az adminisztrativ kaszt az egyedüli, amely nem

változik, ez felelősségtelen, személytelen és örökkétartó. Már pedig

nincs nyomasztóbb zsarnokság mint az, amelyik e hármas formában

mutatkozik.

A törvényeknek és korlátozó rendszabályoknak ez a szakadatlan gyártása,

amelyek még hozzá a legbizantinusabb formaságokba burkolják az élet

apró-cseprő mozzanatait, azzal a végzetes eredménnyel jár, hogy

hova-tovább mind szűkebbre szorul az a kör, melyben az állampolgárok

szabadon mozoghatnak. A népek, áldozatai levén annak az illuziónak, hogy

a törvények szaporításával jobban biztosítják a szabadságot és

egyenlőséget, napról-napra több súlyos bilincset vesznek magukra.

De nem veszik magukra büntetlenül ezeket a bilincseket. Mivel mindenféle

igát megszoktak, előbb-utóbb már keresve keresik az effélét, végre

elvesztik minden akaratelhatározásukat és energiájukat. Így nem egyebek

többé, mint üres árnyak, passziv automaták, akarat, ellenállás és erő

nélkül.

Mikor az ember nem találja meg önmagában az erőt, kénytelen önmagán

kívül keresni. A kormányok jelentősége szükségszerűleg abban a mértékben

nagyobbodik, amint növekszik a polgárok közönyössége és tehetetlensége.

Bennük kell meglenni a kezdeményező, vállalkozó és vezető szellemnek,

mert a polgárságban nincs meg többé. Neki kell mindent vállalni,

igazgatni és védeni. Az állam mindeható istenné lesz. De a tapasztalat

azt mutatja, hogy az efféle isteneknek hatalma sohasem volt sem nagyon

tartós, sem nagyon erős.

Az összes szabadságoknak folytonos csorbítása bizonyos népeknél,

jóllehet bizonyos külső szabadosság azzal ámítja őket, hogy birtokában

vannak, úgy látszik, vénülésüknek és kormányformájuknak következménye.

Annak a sülyedési folyamatnak előjelei ezek, amit egyetlen civilizáció

sem tudott elkerülni.

Ha fontolóra vesszük a multnak tanúbizonyságait és az általánosságban

jelentkező tüneteket, akkor a mi mai művelődésünk eljutott a teljes

vénhedtségnek ahhoz az alakulatához, amely előljárója a dekadenciának.

Úgy látszik, hogy minden népnél végzetszerűen előfordulnak ugyanazok a

tünetek, mert látjuk, hogy a történelem milyen gyakran megismétlődik.

Nem lesz nehéz ezeket az alakulatokat a művelődés egész folyamatában

összefoglalnunk, s ezzel az összegezéssel fejezzük be munkánkat.

Mit látunk, ha nagy vonásokban tekintjük a mienket megelőző kulturák

nagyságának és sülyedésének lényegét?

A művelődés kezdetén a vándorlás, invázió és hódítás véletlenül

összehozott egy különböző eredetű emberből álló csoportot. Ezek közt az

emberek közt, kiknek más-más volt a vérük, nyelvük, hitük, egy főnöknek

félig-meddig elismert törvénye volt a közös kapocs. Ezekben a zavaros

tömkelegekben a legmagasabb fokon találjuk meg a tömegek lélektani

jellemvonásait. Meg vannak bennük a pillanatnyi összetartás, hősiesség,

gyöngeségek, vad ösztön és erőszak. Semmi sem állandó náluk. Ezek még

barbárok.

Az idő végzi munkáját. Lassanként hatással lesznek rájuk a környezet

azonossága, az ismételt kereszteződések, az együttes élet szükségei. A

különböző elemekből álló csapat össze kezd vegyülni, fajt alkot vagyis

közös tulajdonságokkal és érzelmekkel bíró embercsoportot, amit aztán az

öröklődés mindjobban állandósít. A tömeg néppé lett és az a nép ki fog

tudni jutni a barbárság állapotából.

De csak akkor tud ebből az állapotból kikevergődni, ha hosszú

erőfeszítések, szakadatlan ismétlődő küzdelmek, töméntelen újra

hozzákezdés után, valami eszményre tesz szert. Hogy mi ez az eszmény,

Róma kultusza, Athén hatalma, Allah győzelme, ez nem határoz, elég, hogy

a képződő faj egyéneinek megadja az érzelmek és gondolatok teljes

egységét.

Így most már létrejöhet egy új művelődés intézményeivel, hiedelmeivel és

művészetével együtt, A faj, álmaitól ragadtatva, lassacskán eléri

mindazt, amit neki a fény, az erő, a nagyság kölcsönöz. Kétségtelen,

hogy bizonyos órákban még tömeg marad, de ilyenkor a tömegek ingadozó,

változékony jellemvonásai mögött ott van az állandó szubsztrátum, a faji

lélek, amely szigorú határok közé szorítja az illető nép szertelenségeit

és szabályozza a véletlent.

De miután teremtő munkáját elvégezte, az idő megkezdi romló művét, amit

sem istenek, sem emberek nem háríthatnak el. A művelődés, eljutva az

erőnek és belső összetételnek bizonyos színvonalára, megakad a

fejlődésben, most már nem növekszik tovább, hanem gyors sülyedésre van

kárhoztatva. Ütött neki vénülés órája.

Ezt az elkerülhetetlen órát mindig a faji lelket ébren tartó eszmény

gyöngülése jelzi. Amint ez az eszmény halványul, omlani kezdenek

mindazok a vallásos, politikai és társadalmi épületek, melyek

lelkesítőül szolgáltak. A faj eszményének fokozatos eltünésével veszti

összetartását, egységét és erejét. Az egyén személyisége és értelme

növekedhetik, de ugyanakkor a kollektiv egoizmus helyére az egyéni önzés

túltengése lép, ezt követi a jellembeli gyöngeség és a tetterő

elsekélyesedése. A nép először egység, együttesség volt, végtére

összetartás nélküli egyének tömeglege lett, kiket a hagyományok és

intézmények mesterségesen tartanak össze még egy ideig. Ilyenkor aztán

bekövetkezik, hogy az emberek érdekektől és törekvésektől megosztva, nem

tudják önmagukat kormányozni, követelik, hogy a legcsekélyebb dolgaikban

is irányítsák őket, s az állam érezteti mindent elnyelő hatalmát.

A faj elvesztve régi biztos eszményét, végkép elveszti lelkét is; most

már csak izolált egyének csoportja, tömeggé lett, ami kezdetben volt.

Megvannak benne az összes átmeneti állandóság- és jövőnélküli

tulajdonságok. A művelődésnek nincs többé szilárd alapja és ki van téve

minden véletlennek. A plebs-é az uralom és jönnek a barbárok. A

műveltség még látszólag ragyog, mert megvan a külső homlokzat, mit a

hosszú múlt alkotott, de valóban már roncsolt épület, misem tartja

össze, s az első vihar ledönti.

Kijutni a barbárságból a civilizációba, nyomon követve egy álmot, aztán

hanyatlani és meghalni, mikor az álom elvesztette erejét, ez a

körforgása egy nép életének.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a nagyhirtelen klasszikussá lett munka különböző

országokban számos közleménynek lett forrása. Midőn az első kiadás

1895-ben megjelent, nem volt egyetlen összefoglaló mű sem, mely a

tömegek lélektanával foglalkozik.]

[Footnote 2: Les lois psychol. de l’évolution des peuples, (A népek

fejlődésének lélektani törvényei), 1894.]

[Footnote 3: Ehhez különben legügyesebb tanácsadói sem igen értettek

többet. Talleyrand azt írta neki, hogy «Spanyolország szabadítóként

fogadja katonáit». Úgy fogadta őket, mint fenevadakat. Egy pszichológus,

ismerve a fajnak öröklött ösztöneit, előre láthatta volna ezt a

fogadtatást.]

[Footnote 4: Néhány író foglalkozott eddig a tömeglélektan

tanulmányozásával, de azok, mint föntebb mondottam, büntetőjogi

szempontból vizsgálták. Mivel ennek a munkának csak egy rövid fejzetét

szenteltük ennek a tárgynak, ezt a speciális részt illetőleg utalom az

olvasót Tarde munkáira és Sighele _Les foules criminelles_ című művére.

Ez az utóbbi munka nem a szerzőnek saját felfogását tartalmazza, hanem

adatok gyűjteménye, melyeket a pszichológusok használhatnak. A tömegek

bűnösségét vagy erkölcsösségét illető következtetéseim azonban merőben

ellenkeznek az említett két író következtetéseivel.

A «Szociálizmus lélektana» című munkámban találhatni a tömeglélektan

törvényeiből levont néhány következtetést. Ezeknek a törvényeknek

különben már a legkülönbözőbb tárgyakban van alkalmazása. A _Gevaert_, a

brüsszeli zeneakadémia igazgatója igen találóan alkalmazta azokat a

törvényeket, amelyeket a zenéről szóló egyik munkámban kifejtettem. «Az

Ön két műve – írja nekem a kiváló tan férfiú elküldve munkáját –

megoldott nekem egy kérdést, melyet azelőtt megoldhatatlannak tartottam,

azt t. i., hogy milyen csodálatos érzéke van a tömegnek bármely

zenedarab iránt, legyen az új vagy régi, hazai vagy idegen, egyszerű

vagy komplikált, föltéve természetesen, hogy szépen játszák és az

előadóknak lelkes karmesterük van. Gevaert ügyesen kimutatja, hogy mi az

oka, hogy «egy zeneművet, amelyet egy kiváló zenész otthoni magányában a

partitura áttekintése alkalmával nem tudott megérteni, gyakran rögtön

megértett egy olyan hallgatóság, amelynek semmiféle technikai

képzettsége nincs.» Azt is nagyon szépen kimutatja, hogy az esztétikai

benyomások miért nem hagynak semmi nyomot.]

[Footnote 5: Azok, kik ott voltak Páris körülzárásánál, nagyon sok

példát láttak arra nézve, hogy a tömegek mennyire hisznek

leghihetetlenebb dolgokban. Egy magasabb emeleten kigyujtott

gyertyafényről azt hitték, hogy az ostromlóknak adott jel és csak néhány

másodpercnyi gondolkodás után jöttek rá, hogy mégis lehetetlenség ennek

a gyertyának a fényét több mérföldnyi távolságról észrevenni.]

[Footnote 6: Éclair, 1895. április 21.]

[Footnote 7: Vajjon egyetlen csatáról is tudjuk pontosan, hogy mi módon

ment végbe? Nagyon kételkedem. Tudjuk, hogy kik voltak a győzők és a

vesztesek, de többet nem. Amit d’Harcourt, mint szemtanú és résztvevő a

solferinói csatáról mond, mindegyikre alkalmazható: «A tábornokok

(természetesen úgy mint a tanúk százával előadják nekik) megteszik a

hivatalos jelentést. A parancs végrehajtásával megbízott tisztek

módosítják ezeket a dokumentumokat és megszerkesztik a végleges tervet.

A vezérkari főnök vitát kezd és új lére ereszti. Viszik a fővezérhez és

az így kiált föl: «Teljesen elhibázták!» és újra megszerkeszteti. Az

eredeti jelentésből semmisem marad. D’Harcourt ezt annak bizonyságaképen

beszéli el, hogy mennyire lehetetlen a legvilágosabb és legjobban

megfigyelt eseményből is megállapítani az igazságot.]

[Footnote 8: Ez érteti meg velünk, hogy mi módon eshetik meg néha, hogy

az összes szinházigazgatóktól visszautasított darabok csodálatos sikert

értek el, ha véletlenül eljátszották őket. Ismerjük Coppée _Pour la

couronne_ darabjának sikerét, melyet az elsőrendű szinházak igazgatói a

szerző neve ellenére tíz éven át visszautasítottak. A _La marraine de

Charley_ című darabot, melyet minden színház visszautasított, s végre

egy börzeügynök költségén került színre, Franciaországban kétszázszor,

Angliában több mint ezerszer adták. A föntebb adott magyarázat nélkül,

t. i. hogy a színházigazgatóknak lehetetlen a tömeget lelkileg

helyettesíteni, érthetetlen a hivatottak tévedése, kiknek érdeke az

ilyen otromba baklövések elkerülése. Ezt a tárgyat ezúttal nem

folytatom, pedig nagyobb tanulmányt érdemelne.]

[Footnote 9: Ezt a még teljesen új tant több fejezeten keresztül

tárgyaltam «a népek fejlődésének lélektani törvényei»-ről szóló

munkámban. Az olvasó itt látni fogja, hogy ámbár vannak megtévesztő

látszatok, sem a nyelv, sem a vallás, sem a művészet, szóval a

művelődésnek egyetlen eleme sem juthat át más néphez anélkül, hogy át ne

alakuljon.]

[Footnote 10: E tekintetben nagyon világos Fourcroy-nak, egy volt

konventistának nyilatkozata, melyet Taine idéz: «Mindaz, amit

vasárnapokon és egyházi ünnepségek alkalmával látunk azt bizonyítja,

hogy a franciák többsége vissza akar térni a régi szokásokhoz és nem

időszerű többé ennek a nemzeti hajlamnak ellenállni… Az emberek nagy

többségének szüksége van a vallásra, kultuszra és papokra. _Néhány

modern filozófus tévedése, melybe magam is beleestem_, olyan műveltség

lehetőségében hinni, mely elég elterjedt arra, hogy a vallásos

előitéleteket megtörje. Vigasztalás forrásai ezek sok szerencsétlen

számára… A néptömegnek tehát meg kell hagyni az ő papjait, oltárait és

kultuszát.»]

[Footnote 11: Ezt még a leghatározottabb republikánusok is elismerik

épen az Egyesült Államokban. Ezt a véleményt fejezte ki újabban a

_Forum_ című amerikai lap, melyet a _Review of Reviews_ 1894. decemberi

száma után idézek: «Ép az arisztokrácia leghevesebb ellenségeinek nem

szabad sohasem feledniök, hogy Anglia ma a világ legdemokratikusabb

országa, hol az egyén jogait legjobban tisztelik és ahol az egyénnek

legtöbb szabadsága van.»]

[Footnote 12: Ha egybevetjük azokat a mélyen gyökerező vallási és

politikai viszályokat, melyek Franciaország különböző területeit

elkülönítik, s amelyek főkép a fajkérdéshez tartoznak, és a még a

forradalom korában föllépő szeparatisztikus törekvéseket, melyek a

francia-német háború vége felé újolag mutatkoztak, azt látjuk, hogy az

országunkban elő különböző fajok távol vannak még attól, hogy

egyesüljenek. A forradalom erélyes központosítása és a mesterséges

département-ok létesítése a régi tartományok egyesítése céljából

bizonyára nagyon üdvös munka volt. De ha megvalósulna a decentralizáció,

melyről az előre nem látó elmék ma annyit beszélnek, a legvéresebb

viszályokra vezetne. Aki ezt be nem látja, elfelejtette egész

történetünket.]

[Footnote 13: Lásd: _Psychologie de l’éducation_, 3. kiad. _Psychologie

du socialisme_, 5. kiad.]

[Footnote 14: Ez különben nemcsak a latin népekre jellemző tünet. Megvan

Kínában, ahol szintén egy állandó mandarin hierarchia kormányozza az

országot és ott, hol a mandarinságot, mint nálunk vizsgák által érik el,

melyeknek egyetlen követelménye vaskos tankönyvek hibátlan felmondása. A

foglalkozásnélküli tanultak csapata a mai Kinában már valóságos nemzeti

veszedelem. Ugyanigy van Indiában, hol mióta az angolok megnyitották a

bennszülöttek számára az iskolákat, melyek nemcsak nevelnek, mint

Angliában, hanem tanítanak is, az iskolázottaknak egy sajátságos

osztálya fejlődött, a Babous-k, kik ha nem kapnak hivatalt, az angol

hatalomnak engesztelhetetlen ellenségévé válnak. Az összes Babous-knál

akár van hivataluk, akár nincs, a tanításnak első hatása, hogy rendkívül

lesülyesztette erkölcsi színvonalukat. Ezt a tényt részletesen

kifejtettem az «Indiai civilizáció» című munkámban, amit ugyanígy

állapítottak meg az összes szerzők, kik jártak a nagy félszigeten.]

[Footnote 15: _Taine._ Le regime moderne 1894. II. k. Ezek a végső lapok

Taine könyvéből. Csodálatos módon összegezik a nagy gondolkodó

tapasztalatainak eredményét. De sajnos, azt hiszem, hogy a mi

egyetemeink tanárai képtelenek megérteni, mert sohasem jártak idegenben.

A nevelés az egyetlen eszköz, mellyel hatni lehet valamelyest a nép

lelkére és mélyen elszomorító még gondolni is arra, hogy jóformán senki

sincs Franciaországban, aki megértené, hogy a mi mai oktatásunk a gyors

sülyedés borzasztó előidézője és ahelyett, hogy tökéletesbítené az

ifjúságot, sülyeszti és megrontja.]

[Footnote 16: «A _Les lois psycholog. de l’évol. d. peuples_» című

munkámban kimerítően tárgyaltam a különbséget, mely a latin és

angol-szász demokratikus eszményt elválasztja egymástól.]

[Footnote 17: A tömegvélemény ebben az esetben nem hasonló dolgoknak

hebehurgya társításából alakult ki, melynek mechanizmusát már előbb

kimutattam. A mi akkori nemzetőrségünk békés és kiképzetlen

nyárspolgárokból állott, kiket nem lehetett komolyan venni; tehát

minden, aminek ez volt a neve, ilyen képeket idézett föl, s azt hitték,

hogy ugyanilyen ártalmatlan. A tömegek tévedését a vezérek is magukévá

tették, ami annyira gyakori az ilyen általános nézeteknél. Egy

államférfiú, Thiers, ki nagyon gyakran követte a tömegek véleményét, de

soha meg nem előzte, egy beszédében, melyet 1867. december 31-én mondott

a képviselők kamarájában, mely E. Ollivier újabb munkájában jelent meg,

ismételten kijelentette, hogy Poroszországban a rendes hadsereg

kivételével, mely a mienkkel egyenlő számú, csak a mienkhez hasonló,

következőleg jelentéktelen nemzetőrség van. Ezek a következtetések ép

olyan exaktak, mint ugyanennek az államférfiúnak a vasút kevés jövőjéről

való sejtelmei.]

[Footnote 18: Első megfigyeléseim a tömegek befolyásolásának

művészetéről és arról a csekély segélyforrásról, amit a logika törvényei

nyújtanak, Páris körülzárásának idejére esnek, arra a napra, amikor

láttam, hogy V… marsallt a Louvre-be hurcolják, a kormány akkori

székhelyére, kit a dühöngő tömeg épen azon kapott rajta, hogy az

erődítményi terveket elvitte, hogy a poroszoknak eladja. A kormány egyik

tagja, G. P… az ünnepelt szónok kiment, hogy beszédet intézzen a

tömeghez, mely a fogoly haladéktalan kivégzését követelte. Én azt

vártam, hogy a szónok a büntetés esztelenségét fogja bizonyítani, s azt

mondja majd, hogy a vádlott marsall az erődítmény tervezőinek egyike és

hogy a terv már minden könyvárúsnál kapható. Nagy meglepetésemre – akkor

még nagyon fiatal voltam – a beszéd egész más lett. «Az igazságnak

kérlelhetetlenül eleget teszünk» kiáltotta a szónok, s közben a vádlott

felé közeledett, «engedjék meg, hogy ügyüket a nemzeti védelem kormánya

végezze el. A vádlottat egyelőre bebörtönözzük». Ez a látszólagos

elégtétel lecsillapította a tömeget, s szétoszlott, a marsall pedig

negyed óra múlva vissza mehetett lakására. Biztosan agyonütötték volna,

ha a szónok azokkal a logikus érvekkel áll a dühöngő tömeg elé, melyeket

akkor még fiatal létemre nagyon meggyőzőknek találtam.]

[Footnote 19: Lásd: Gustave Le Bon. _L’homme et les Sociétés_, II. köt.

116. l., 1881.]

[Footnote 20: A címeknek, rendszalagoknak és uniformisnak a tömegekre

való hatását megtaláljuk minden országban, még ott is, ahol a személyes

függetlenség érzete legjobban ki van fejlődve. Ennek megvilágítására

idézek egy érdekes részletet egy utazónak újabb könyvéből, bizonyos

személyek presztizséről Angolországban.

«Nem tudtam megjegyezni, hogy mi az a különös zavartság, amit még a

legintelligensebb angolok is elárulnak, ha egy angolországi pair-t

megpillantanak vagy közelébe jutnak. Feltéve, hogy a külső fény, amit

kifejt, megfelel méltóságának, már előre megkedvelik, s közelébe jutva,

mindent elragadtatással vesznek tőle. Látjuk, hogy pirulnak az örömtől,

ha közeledik hozzájuk és ha megszólítja őket még növekszik a pirosság és

a szemek szokatlan fényben ragyognak. Vannak nekik vérbeli lordjaik, ez

olyan náluk, mint a spanyoloknál a tánc, a németeknél a zene, a

franciáknál a forradalom. A lovak és Shakespeare iránti szenvedélyük

nincs ilyen erős és nincs ilyen nagy az az öröm és megelégedés, amit

ezek nyújtanak nekik. A pair-ek könyvének igen nagy kelendősége van és

bármerre menjünk, minden kézben megtaláljuk ép úgy, mint a bibliát.]

[Footnote 21: Napoleon nagyon tudatában volt presztizsének s ezt még

növelte azáltal, hogy a köréje sereglő nagy urakkal, kik közt több híres

konventtag is volt, kiktől Európa annyira félt, rosszabbul bánt, mintha

béresek lettek volna. Az egykorú híradások tele vannak erre vonatkozó

eseményekkel. Egy napon az államtanácsban Napoleon gorombán ráförmedt

Beugnot-ra, kivel különben ügyetlen inas módjára bánt: «No maga buta

lény, megtalálta a fejit». Ekkor Beugnot, aki akkora szál volt, mint egy

ezreddobos, földig hajolt és a kis ember a nagyot megragadta fülénél

fogva – «jele a mámorító kegynek és bizalmas, kifejező mozdulata az

emberszeretet nyelvén beszélő nagy úrnak» – írja B. Az ilyen példák

kétségtelenül bizonyítják azt az aljas hasoncsúszást, mit a presztizs

előidéz. Megértetik a nagy zsarnoknak a köréje sereglők iránti mélységes

megvetését, kiket egyszerűen csak ágyútölteléknek tekintett.]

[Footnote 22: Egy idegen újság, a bécsi _Neue Freie Presse_ közölt

Lesseps szerencsétlen sorsa alkalmával igen ügyes lélektani

megjegyzéseket, amit épen ezért idézek: «Lesseps Ferdinánd elitélése

után nincs jogunk csodálkozni Kolumbus Kristóf szomorú végén. Ha Lesseps

Ferdinánd szélhámos, minden nemes illuzió vétek. Az ó-kor a dicsőség

fénykoronájával koronázta volna Lesseps emlékezetét s a nektárserleget

üríttette volna vele az Olympuson, mert megváltoztatta a földnek képét

és véghez vitte azt a munkát, mely betetőzi a teremtést. A föllebbezési

törvényszék elnöke Lesseps elitélésével hallhatatlanná tette magát, mert

a népek mindig tudakolni fogják annak az embernek nevét, mert nem félt

századát annyira lealacsonyítani, hogy fegyencruhába öltöztetett egy

aggastyánt, kinek neve kortársainak dicsősége volt.

«Mert nem beszélünk tovább a hajthatatlan igazságszolgáltatásról ott,

hol bürokratikus gyűlölet dühöng minden merész vállalkozás ellen. A

nemzeteknek szükségük van bátor emberekre, kik bíznak magukban és

tekintet nélkül saját énjükre erőt vesznek minden akadályon. A lángész

nem lehet előrelátó, előrelátással sohasem tudná szélesíteni az emberi

tevékenység körét.

… Lesseps Ferdinánd megismerte a dicsőség mámorát és a csalódás

keserűségét: Szuez és Panama. Itt föllázad a lélek a siker morálja

ellen. Mikor Lessepsnek sikerült összekötni két tengert, fejedelmek és

nemzetek halmozták el ajándékaikkal, és most, hogy hajótörést szenvedett

a Cordillerák szikláin, csak közönséges szélhámos… Ez most a társadalmi

osztályok harca, a bürokraták és hivatalnokok harca, kik a

büntetőtörvénykönyv segítségével bosszút állnak azokon, kik a többiek

fölé akartak emelkedni… A mai törvényhozókat aggodalomba ejtették az

emberi szellem nagy gondolatai; a közönség pedig még kevesebbet ért

belőle és a főügyész könnyedén megállapítja, hogy Stanley gyilkos,

Lesseps pedig csaló.»]

[Footnote 23: Jól megértsük, filozófiailag barbárok, gyakorlatilag

azonban egy merőben új civilizációt teremtettek meg és tizenöt

évszázadon keresztül láttatták az emberrel az álomnak és reménynek

elbűvölő paradicsomát, melyet sohasem fog ismerni többé.]

[Footnote 24: Ami céhbeli tanáraink könyveinek egyes lapjai nagyon

érdekesek ebből a szempontból és bizonyítják, hogy a kritikus észt mily

kevéssé fejlesztette ki ami egyetemi nevelésünk. Példaképen idézem a

Sorbonne egy volt történettanárának, aki közoktatásügyi miniszter is

volt, a «Francia forradalom» című könyvéből a következő sorokat: «A

Bastille bevétele rendkívül fontos esemény nemcsak Franciaország

történetében, hanem az egész Európa történetében is; ez vezetett be az

új korszakba a világtörténelemben. Ami Robespierret illeti, meglepődve

tanuljuk meg, hogy az ő diktaturája főleg a vélemény, rábeszélés és

erkölcsi tekintély diktaturája volt; a pontifikátus egy módja volt egy

erényes (!) ember kezében.» (91. és 220. l.)]

[Footnote 25: Mellesleg jegyezzük meg, hogy az esküdtszéknek

ösztönszerűleg helyes megkülönböztetése a társadalomra veszélyes és nem

veszélyes bűntények között, épenséggel nem igazságtalan. A büntető

törvények világos célja nem a bosszúállás, hanem a társadalom

oltalmazása a veszedelmes bűntények ellen. Törvénykönyveink és főleg

bíráink telítve vannak még az elavult kezdetleges jog bosszuló

szellemével és a «megtorlás» (vindicta, vengeance) kitétel még

mindennapi használatban van. A bíróságnak ezt a célját az is bizonyítja,

hogy sokan közülük vonakodva alkalmazzák a Bérenger-féle kitünő

törvényt, mely az elitéltnek elengedi a büntetést addig, míg vissza nem

esik. Minden bírónak kell tudnia – a statisztika is bizonyítja –, hogy

az első büntetés kivétel nélkül visszaesést szül. Ha a bírák szabadon

eresztenek egy bűnöst, úgy vélik, hogy a társadalmért nem álltak

bosszút. Hogy ez bosszulatlanul ne maradjon, inkább egy veszedelmes

visszatérő bűnöst teremtenek.]

[Footnote 26: A bírói intézmény valóban az egyetlen hatóság, melynek

tettei semmiféle ellenőrzésnek nincsenek alávetve. A demokratikus

Franciaországnak összes forradalmai dacára sincs habeas corpus törvénye,

amire Anglia oly büszke. Száműztük az összes zsarnokokat, de minden

városban szerveztünk hatóságot, mely kénye-kedve szerint bánik a

polgárok becsületével és szabadságával. Egy kis vizsgálóbírónak, aki

alig hagyta el a jogi iskolát, oly nagy hatalma van, hogy tetszése

szerint fogságba vetheti puszta gyanú alapján a legtiszteletreméltóbb

polgárokat és ezért senkinek sem felelős. Vizsgálati fogságban tarthatja

őket hat hónapig, sőt egy esztendeig és elbocsátja őket anélkül, hogy

szüksége volna mentségre vagy igazolásra. Az elővezetési parancs

teljesen egyenlő értékű a «lettre de Cachet»-val, azzal a különbséggel,

hogy az utóbbi, amit igazságosan vetettek szemére a régi monarchiának,

csak nagy személyiségeknek állott rendelkezésére, addig most az egész

polgári osztály kezében van, mely távol van attól, hogy

legfölvilágosodottabb és legfüggetlenebb legyen.]

[Footnote 27: A bizottságok bármilyen név alatt szerepeljenek: klubok,

szindikátusok stb. talán lehető legveszedelmesebb formái a

tömeghatalomnak. Ezek szolgáltatják valóban a zsarnokságnak

legszemélytelenebb, következőleg legnyomasztóbb alakját. A bizottságok

vezérei, kik látszólag a sokaság nevében beszélnek és cselekszenek, fel

vannak mentve minden felelősség alól és mindent megengedhetnek maguknak.

A legelvetemültebb zsarnok sem mert volna sohasem álmodni a forradalmi

bizottságok által elrendelt proskripciókról. Ők megtizedelték – mondja

Barras – és szabályosan szétvagdalták a konventet. Robespierre korlátlan

úr volt, míg nevében beszélhetett. A szörnyű diktátor azon a napon

vérzett el, mikor önzésből elkülönítette magát tőlük. A tömegek uralma a

bizottságok uralma, vagyis a vezetőké. Álmodni sem lehet ennél keményebb

zsarnokságról.]

[Footnote 28: Épen az előbbi, választói érdek folytán megszilárdult és

megmásíthatatlan képviselői véleményekre vonatkozik bizonyára egy

idősebb angol képviselőnek az a megjegyzése: «Ötven éve, hogy a

Westminsterben ülök, száz meg száz beszédet hallottam; egynéhány

megváltoztatta a véleményemet, de a szavazatomat egy sem változtatta

meg.»]

[Footnote 29: Az _Economiste_ 1895. április 6-iki száma érdekes

áttekintést közöl arról, hogy a tisztán választói érdekekből származó

kiadások, nevezetesen a vasutak, évenként mennyibe kerülnek. Langayes-t

(3000 lakossal bíró város) – hegyen fekszik – Puy-vel összekötő vasút

megszavazása 15 millióba fog kerülni. Beaumont (3500 lakossal)

összekötése Castel-Sarrazin-nal 7 millióba. Oust falu (523 lakossal)

összekapcsolása Seix-vel (1200 lakos) 7 millióba. Prades összekötése

Olette (747 lakossal bíró) falucskával 6 millióba stb. Csak 1895-ben 90

milliót szavaztak meg vasúti sinekre, anélkül, hogy a közérdek kivánta

volna. Jelentékenyek a többi kiadások is, melyek szintén választói

érdekeket szolgálnak. A munkás nyugdíjról szóló törvény csakhamar

évenként minimum 165 millióba fog kerülni a pénzügyminiszter szerint, és

800 millióba Leroy-Beaulieu akadémikus szerint. Világos, hogy az efféle

kiadások fokozatos növekedése szükségképen csődre fog vezetni. Ide

jutott már több európai ország: Portugália, Görögország, Spanyolország,

Törökország; a többiek is minél előbb idejutnak. De ezzel nem kell sokat

törődnünk, mert a közönség lassankint minden nagyobb ellenmondás nélkül

elfogadta, hogy a különböző országok a coupon-fizetéseket 4/5 részre

redukálják. A csődnek ez az elmés módja így aztán lehetővé teszi, hogy a

kárt szenvedett költségvetés gyorsan helyreálljon. A háborúk, a

szociálizmus, a gazdasági küzdelmek még sok egyéb katasztrófát

készítenek elő számunkra, s az általános sülyedés korában, melybe

jutottunk, meg kell azzal elégednünk, hogy napról-napra élünk és nem

sokat törődünk a holnappal, mely nincs hatalmunkban.]