A tömegek képzelőerejének tanulmányozása közben láttuk, hogy főleg a
képek teszik őket benyomásra fogékonyakká. Ezek a képek nem állnak
mindig rendelkezésünkre, de előhívhatók szavak és formáknak ügyes
alkalmazásával. Művészettel alkalmazva, csakugyan megvan az a titokzatos
hatalmuk, amit egykor a mágiába beavatottak tulajdonítottak nekik. A
legborzasztóbb viharokat fel tudják kelteni a tömegek lelkében és le is
tudják csendesíteni. Cheops piramisánál magasabb pirámist lehetne emelni
csak azoknak az embereknek csontjaiból, kik a szavak és szóképek
hatalmának áldozatai.
A szavak hatalma az előhívott képekhez kapcsolódik és merőben független
valódi jelentésüktől. Nem egyszer ép azoknak van legnagyobb hatásuk,
melyeknek értelme leghatározatlanabb. Ilyenek például az ilyen
kitételek: demokrácia, szocializmus, egyenlőség, szabadság stb.;
értelmük oly szétágazó, hogy vaskos kötetek nem volnának elegendők
megállapításukra. És mégis bizonyos, hogy valóságos varázslatos hatalom
fűződik e kurta szavakhoz, mintha az összes problémák megfejtését
hordoznák magukban. Mert összetevői a legkülönfélébb tudattalan
vágyaknak és a reményeknek, hogy megvalósulnak.
Az ész és érvek hasztalan küzdenek bizonyos szavak és formák ellen.
Áhitattal ejtik ki a tömegek előtt, s amikor kimondták, az arcok
ünnepélyes színt öltenek és a fejek helyeslőleg bólintanak. Sokan
természeti erőknek vagy természetfölötti hatalmaknak tekintik őket. A
lelkekben nagyhatású és határozatlan képeket hívnak elő és ép ez a
homályosság, mely őket beburkolja, növeli titokzatos erejüket. A szentek
szentje mögé rejtett félelmetes és titokzatos istenségekhez
hasonlíthatnók őket, ahová a hívő csak remegve közeledik.
Mivel a szavak által előhívott képek függetlenek a szavak értelmétől,
azonos formák alatt korok és népek szerint változnak. Bizonyos szókhoz
csak ideiglenesen csatlakoznak bizonyos képek; a szó csak külső kép,
mely őket megjeleníti.
A képek előhívására nincs valamennyi szónak és formának ereje; vannak
olyanok, amelyek elavulnak és nem ébresztenek föl többé semmit a
lelkekben. Ilyenkor üres hangokká válnak és csak az a hasznuk lesz, hogy
azoknak, kik használják őket, nem kell gondolkozniok. Egy kevés
szóforma- és fráziskészlettel, amit az ember fiatal korában elsajátít,
untig el van látva mindennel, hogy az életen átevickéljen, anélkül, hogy
meg kellene magát a gondolkodásban erőltetnie.
Ha megfigyeljük valamelyik nyelvet, azt találjuk, hogy a szók, melyekből
áll, az idők folyamán elég lassan változnak; ellenben szüntelen
változnak a képek, mit fölidéznek és az értelem, mely hozzájuk fűződik.
Ezért jutottam én másik munkámban arra a következtetésre, hogy egy
nyelvnek tökéletes fordítása, főkép ha kihalt népekről van szó,
teljességgel lehetetlen. Mert voltaképen mit csinálunk, amikor latin,
görög vagy szanszkrit kifejezést franciával helyettesítünk, vagy ha meg
akarunk érteni saját nyelvünkön két- vagy háromszáz évvel ezelőtt írt
könyvet? Egyszerűen azokat a képeket és képzeteket, melyek a mai életből
jutottak tudatunkba, tesszük azoknak a teljesen más fogalmaknak és
képeknek helyére, amiket a régi élet hozott létre egy, a miénkhez nem
hasonló életfeltételek közt élő faj lelkében. Amikor a forradalom
férfiai azt hitték, hogy a görögöket és rómaiakat utánozzák, csak azt
tették, hogy a régi szavaknak olyan értelmet adtak, amilyen sohasem volt
nekik. Mi hasonlóság lehet a görög intézmények és azok között, amelyeket
ma megfelelő szókkal jelölnek? Mert mi egyéb volt akkor a köztársaság,
mint lényegében arisztokratikus intézmény, melyet kis apró zsarnokok
alkottak, kik a legszélsőbb alávetettségben tartott rabszolgatömegen
uralkodtak. Ezek a községi arisztokráciák rabszolgaságra voltak
alapítva, enélkül egy percig sem létezhettek volna.
És vajjon a szabadság szó ugyanazt jelenthette-e, amit ma értünk rajta,
abban a korban, amikor a gondolatszabadságot még nem is sejtették, ahol
nem volt nagyobb és ritkább gonosztett, mint a város isteneiről,
törvényeiről és szokásairól vitatkozni? És a haza szó mi mást jelentett
egy athéni vagy spártai lelkében, mint Athenae vagy Spárta kultuszát és
nem Görögországét, amely versengő és folyton háborúskodó városokból volt
összetéve. Ugyancsak a haza szónak mi lehetett a jelentése a versengő
törzsekből álló, faj, nyelv és vallás szerint elkülönült régi
gallusoknál, akiket Caesar azért győzött le olyan könnyen, mert mindig
voltak köztük szövetségesei. Csak Róma adott Galliának hazát, megadva
neki a politikai és vallásos egységet. De nem kell nagyon visszamennünk,
mindössze alig két évszázadra, és elhitetjük-e, hogy ugyancsak a haza
szó azt jelentette a francia hercegeknél, amit manapság, kik, mint a
nagy Condé, idegenekkel szövetkeztek királyuk ellen? És ugyanennek a
szónak nem volt-e más értelme, mint ma, az emigránsok szerint, kik azt
hitték, hogy a becsület törvényének engedelmeskednek, ha Franciaország
ellen harcolnak; és az ő szempontjukból csakugyan ennek
engedelmeskedtek, mert a hűbéri törvény a vazallust urához és nem a
földhöz köti és ahol a fejedelem volt, ott volt az igazi haza.
Nagyon sok szó van, melynek értelme az idők folyamán lényegében úgy
megváltozott, hogy csak nagy erőlködéssel tudjuk megérteni, hogy egykor
hogyan értették. Nagyon jól mondották, hogy sok olvasásra van szükségünk
csak annak megértésére, hogy mi volt a jelentése dédapáinknál a «király»
és «királyi család» szavaknak. Hát még a komplikáltabb kifejezéseknek?
A szavaknak csak bizonytalan, átmeneti, korok és népek szerint változó
jelentése van. És amikor a tömegre akarunk velük hatni, azt kell
tudnunk, hogy mi a jelentésük a tömegnél az adott pillanatban és nem
azt, hogy mi volt egykor és hogy mi lehet más lelki alkatú egyéneknél.
Ha tehát a tömegekben politikai zavarok vagy nézetváltozás miatt mély
ellenszenv ébredt bizonyos szavak által felébresztett képek iránt, a
valódi államférfiúnak első kötelessége a kifejezéseket megváltoztatni,
de – jól megértsük – úgy, hogy ez magukat a dolgokat ne érintse. Ezek
ugyanis sokkal jobban össze vannak forrva az öröklött lelki alkattal,
mintsem, hogy változtathatók volnának. Már régen megjegyezte a szellemes
Toqueville, hogy a konzulátus és a császárság műve főleg abban állott,
hogy új szavakba öltöztette a mult intézményeinek nagy részét, azaz,
azokat a kifejezéseket, amelyek a tömegek képzeletében gyűlölt képeket
idézték elő, újakkal cserélte föl, s ezeknek új volta meggátolta
felidéződésüket. A «taille» lett telekadó, a «gabelle» lett sóadó, a
fogyasztási adók indirekt és jövedelmi adók lettek; a mester- és
céhtaxát kereseti adónak nevezték stb.
Az államférfiak egyik legfontosabb tevékenysége, hogy azokat a dolgokat,
melyeket a tömegek régi nevükön nem tűrnek, népszerű vagy legalább is
semmitmondó nevekre kereszteljék. A szavak hatalma oly nagy, hogy elég
jól megválasztott szóval jelölni a leggyűlöltebb dolgokat, hogy a
tömegek elfogadják. Jól jegyzi meg Taine, hogy a jakobinusok a
szabadságra és testvériségre, az akkor népszerű szavakra való
hivatkozással, «Dahomey-hoz méltó zsarnokságot, az inkvizícióhoz hasonló
törvényszéket és a régi mexikóiakhoz hasonló emberáldozatokat
rendeztek». A kormányzás művészete épúgy, mint az ügyvédség, szavak
alkalmazásában áll. Ennek a mesterségnek az egyik legnagyobb nehézsége,
hogy ugyanabban a társadalomban ugyanazoknak a szavaknak igen gyakran
nagyon eltérő jelentése van a különböző társadalmi rétegeknél; látszólag
ugyanazokat a szavakat használják, de sohasem beszélik ugyanazt a
nyelvet.
A megelőző példákban bizonyítottuk, hogy az idő a főtényező a szavak
értelmi változásában. Ha ide számítjuk a fajt is, látni fogjuk, hogy
hasonló civilizációjú, de más-más fajokhoz tartozó népeknél ugyanazoknak
a szavaknak igen gyakran a legeltérőbb képzetek felelnek meg. Sok utazás
nélkül lehetetlenség ezeket a különféleségeket megérteni, ezért nem is
bántom őket. Csak annyit szándékozom megjegyezni, hogy ép azoknak a
szóknak népek szerint legváltozóbb a jelentése, melyeket a tömegek
használnak. Ilyenek például a demokrácia és szocializmus szavak, melyek
ma annyira forgalomban vannak.
Valóban merőben ellentétes gondolatok és képek felelnek meg nekik a
latin és az angol-szász elmékben. Ez a szó: demokrácia, a román népeknél
az egyéni akarat és kezdeményezés háttérbe szorulását jelenti az állami
közösséggel szemben. Az államra nehezedik hovatovább minden, a vezetés,
központosítás, egyedárúság és gyártás. Erre apellál szüntelen minden
párt kivétel nélkül: a radikálisok, szocialisták és monarchisták
egyaránt. Az angol-szászoknál, nevezetesen az amerikaiaknál, ugyanez a
demokrácia szó ellenkezőleg az akarat és egyéniség intenzív fejlődését
és az állam lehetőleg teljes háttérbe szorítását jelenti és a rendőrség,
hadsereg és diplomáciai ügyeken kívül semmit sem engednek az államnak
vezetni, nemkülönben a közoktatást sem. Tehát ugyanaz a szó egyik népnél
az egyéni akarat és kezdeményezés teljes elnyomását, a másiknál az
akarat és kezdeményezés lehető kifejtését és az állam[16] háttérbe
szorítását jelenti, vagyis homlokegyenest ellentétes értelme van.