A kor csekélyszámú de nagy erejű uralkodóeszméi közt – ámbár merő
illuziók, mint már kimutattuk – az első helyet ez foglalja el: a nevelés
jelentékenyen meg tudja változtatni az embereket; megjavításukban és
egyenlővé tételükben biztos eredményre vezet. Ez a tétel az ismétlés
folytán végre a demokrácia legmegdönthetetlenebb dogmájává lett. Ezt
megbolygatni ma már olyan nehéz volna, mint egykor az egyház dogmáit.
De ezen a ponton ép úgy, mint sok másban, a demokratikus eszmék
legnagyobb összhangtalanságban vannak a lélektani és tapasztalati
adatokkal. Több kiváló filozófusnak, köztük Herbert Spencernek, nem volt
nehéz kimutatni, hogy a nevelés sem erkölcsösebbé, sem boldogabbá nem
teszi az embert. Az öröklött szenvedélyeket és ösztönöket nem
változtatja meg, sőt gyakran – kivált ha rosszul alkalmazzák – inkább
veszedelmes, mint hasznos. A statisztikusok megszilárdították ezt az
álláspontot, kimutatván, hogy a kriminálitás növekszik a tanítás vagy
legalább is egy bizonyos tanítás általánosításával és hogy a társadalom
leggonoszabb ellenségei, az anarchisták az iskolák babérkoszorúsai közül
kerülnek ki. Egy kiváló hivatalnok, _Adolphe Guillot_, egy újabb
munkájában közzé teszi, hogy 1000 iskolát nem végzett bűnösre 3000
iskolát végzett esik és hogy ötven év alatt a 100,000 lakosra eső
bűnösök száma 223-ról 500-ra emelkedett, ami 133%, emelkedést jelent.
Hivataltársaival egyértelműleg jegyzi meg, hogy a bűnözés a
fiatalkorúaknál van növekvőben, kiknél mint tudjuk, az ingyenes és
kötelező iskola helyettesíti a patronátust.
Azért nem biztos, – még senki sem állította – hogy a helyesen irányított
nevelésnek nincsenek nagyon hasznos gyakorlati eredményei, ha nem is az
erkölcsiség emelésében, hanem legalább is az élethivatásra való képesség
fejlesztéséban. Sajnos, a latin népek, kivált huszonöt év óta, nevelési
rendszerüket hamis elvekre alapítják és a legkiválóbb szellemek
megfigyelései ellenére megmaradnak sajnálatraméltó tévedésükben. Én
magam is kimutattam különböző munkáimban,[13] hogy a mi mai nevelésünk a
társadalom ellenségévé teszi legnagyobbrészt azokat, kik belőle
részesülnek és a szociálizmus félszeg formáinak számos következménye
innen veszi eredetét.
Ennek a nevelésnek – melyet joggal neveztek latin nevelésnek – az első
hibája egy lélektani alaptévedésből származik, nevezetesen, hogy a
könyvek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Azóta tanulnak
amennyit csak lehet. A fiatal ember az elemi iskolától a doktorátusig
vagy az államvizsgáig egyebet sem csinál, mint kívülről tanul könyveket,
anélkül hogy ítélő és kezdeményező képességét gyakorolta volna valaha. A
nevelés nála leckefelmondást és engedelmességet jelent. «Megtanulni a
leckéket, könyv nélkül tudni a nyelvtant vagy kivonatot, jól ismételni,
jól utánozni különös egy nevelés, ahol az minden törekvés, hogy hinni
kell a tanító csalhatatlanságában és nem eredményez mást, mint hogy
gyöngébbekké és tehetetlenné tesz bennünket.» – írja Jules Simon a volt
közoktatásügyi miniszter.
Ha az egész nevelés haszontalan volt, nem tehetünk mást, mint hogy
sajnálkozunk a szerencsétlen gyermekeken, kiknek, ahelyett, hogy hasznos
dolgokra tanították volna őket az elemiben, Clotaire fiainak
genealogiáját, Neustria és Austrasia harcait és az állattani osztályokat
verték a fejükbe. De még sokkal komolyabb veszedelmet is rejt ez
magában. Ez okozza, hogy akik ebben a nevelésben részesültek, undort
éreznek az iránt az állapot iránt, melyben születtek és kikivánkoznak
belőle. A munkás nem akar tovább munkás maradni, a paraszt nem akar
többé paraszt lenni és a legutolsó nyárspolgár sem képzel fiai számára
más pályát, mint valami államilag javadalmazott hivatalt. Az iskolák,
ahelyett, hogy az élet számára készítenék elő az embert,
államhivatalnokokat nevelnek, hol sikert lehet aratni anélkül, hogy az
illető megerőltetné magát vagy egy szemernyi kezdeményezőképességnek is
tanújelét adná. A létra alsó fokán a sorsával elégedetlen mindig
lázadásra kész proletár-hadsereget szaporítja; fent pedig, ami frivol,
egyszerre kételkedő és hiszékeny nyárspolgárságunkat, mely babonás
hittel az állami tekintély iránt, melyet közben folyton gyaláz, a
kormányra kenve mindig saját hibáit, semmihez sem tud kezdeni a
tekintély közbenjárása nélkül.
A diplomásokat mind az állam kreálja tankönyveivel, de csak kevésnek
tudja hasznát venni és a többit szükségképen állás nélkül hagyja. Az
egyik részt táplálnia kell a többit ellenségévé teszi. A társadalmi
pirámis tetejétől a csúcsáig, a kis hivatalnoktól a professzorig és
préfet-ig, a diplomások roppant tömege szállta meg a hivatalokat. Míg a
kereskedő alig talál ügynököt, ki őt a gyarmatokban képviselje, addig a
legszerényebb hivatalt ezer pályázó ostromolja. Csak magában a
Seine-departement-ban 20,000 tanító és tanítónő van állás nélkül, kik
megvetve a mezei munkát és műhelyt, az államra számítanak
megélhetésükért. A kinevezettek száma korlátolt, tehát az
elégedetleneknek roppant számban kell lenni. Ez utóbbiak mindennemű
forradalomra készek, bárki legyen a vezér és bármi legyen a cél, amiért
küzdjenek. Az ismeretszerzés, ha nem talál az illető alkalmazást, biztos
mód arra, hogy az ember forradalmár legyen.[14]
Bizonyos, hogy ezzel az árral szembeszállni már nagyon késő. Csak a
tapasztalat, a népek e végső tanítómestere lesz hivatva megmutatni
tévedésünket. Ez maga elég hatalmas lesz bebizonyítani a mi gyűlölt
tankönyveink és siralmas vizsgáink pótlásának szükségességét olyan
hivatásos oktatással, mely az ifjúságot a mezőkre, műhelyekbe, a
gyarmatok vállalataiba tudja majd terelni, amit ma minden áron kerülni
igyekszik.
Ebben a tervszerű nevelésben, amit ma minden fölvilágosodott ember
óhajt, részesítették egykor apáinkat, és ezt azok a népek, kik ma
akaratukkal, kezedeményezésükkel, vállalkozó szellemükkel uralkodnak a
világon, fenn tudták tartani. Egy nagy gondolkodó, Taine, azokon a
figyelemre méltó lapokon, melyeket majd idézni fogok, világosan
kimutatta, hogy a mi nevelésünk egykor csaknem az volt, ami a mai angol
vagy amerikai nevelés. A latin és angol-szász nevelés közt vont
figyelemreméltó párhuzamban világosan kimutatja a két módszer
következményeit.
Végső szükségben még talán hajlandó volna az ember a mi klasszikus
nevelésünk minden hibáját elszívelni, még azt is, hogy elégedetleneket
és kitaszítottakat teremtett, ha az a sok felületes ismeret, az a sok
kívülről tudott könyv emelné az értelmi színvonalat. De emeli-e valóban?
Sajnos, nem! Ítélőképesség, tapasztalat, kezdeményezés, jellem, ezek a
siker föltételei az életben és ezt a könyvek nem adják meg. A könyv jó
arra, hogy belenézzünk, de teljesen hiábavaló hosszú töredékeket
megtartani a fejben belőlük. Taine nagyon szépen kimutatja, hogy a
hivatásos nevelés hogyan fejlesztheti az értelmet és ez homlokegyenest
ellenkezik a klasszikus neveléssel.
«Az eszmék csak természetes és normális környezetükben fejlődnek. Ami
pedig csírájukat életre kelti, a számtalan benyomás, amit a fiatal ember
naponként szerez a műhelyben, a bányában, a törvényszéknél, az irodában,
a hajógyárban, a kórházban, az eszközök, anyagok és műtét látása közben,
ha ott van a kliensek és munkások közt, a munkánál, a jól vagy rosszul
végzett, a költséges vagy kifizető vállalkozásnál. Lám, a szemnek,
fülnek, kéznek, sőt a szaglásnak az ilyen apró-cseprő saját észrevételei
önkéntelenül szerződnek és öntudatlanul dolgozódnak fel, ő benne
szerveződnek és előbb vagy később új összetételt, egyszerűsítést,
megtakarítást, tökéletesítést vagy feltalálást szuggerálnak neki.
Mindezektől az értékes kontaktusoktól, mindezektől az asszimilálható és
nélkülözhetetlen elemektől a francia ifjú meg van fosztva épen a
legtermékenyebb korban. Hét, nyolc évig be van rekesztve az iskolába,
távol a közvetlen és személyes tapasztalattól, amely megadta volna neki
a dolgoknak, az embereknek és a velük való különböző bánásmódnak pontos
és eleven ismeretét.
«… Tíz közül legalább is kilenc elvesztette az időt és fáradságot, több
évet veszített életéből és épen a legtermékenyebb, legfontosabb és
legdöntőbb éveket. Vegyük még hozzá először felét vagy kétharmadát
azoknak, kik vizsgára jelentkeznek, értem a bukottakat; azután a
vizsgára bocsátottak, egyetemi fokozatot, végbizonyítványt nyerők és
diplomások felét vagy kétharmadát, vagyis a túlterhelteket. Sokat
kívántak tőlük és megkövetelték, hogy azon a bizonyos napon széken ülve
vagy tábla előtt, két óra hosszáig bizonyos tudományágban minden emberi
ismeret élő repertóriumai legyenek. Valóban azok voltak körülbelül két
óra hosszáig azon a napon; de egy hónappal utána már nem; az új vizsgán
már nem tudnának átmenni. Az a sok zűrzavaros ismeret minél előbb
kiszóródik a fejükből, és újjal nem pótolják. Az elmeerő eltompult, a
termékenyítő nedv kiszáradt; előttünk a kész, gyakran már «végzett»
ember. Már hivatala van, házas, oda van kapcsolva egy körhöz, de
állandóan ugyanahhoz a körhöz, körülbástyázza magát szorosan vett
hivatalába. Ezt pontosan betölti, de ezenkívül semmit sem tesz. Ilyen az
átlag; bizonyos, hogy a bevétel nem fedezi a kiadást. Angliában és
Amerikában – épen úgy, mint 1789 előtt Franciaországban – megfordított
eljárást követnek, itt a bevétel egyensúlyban van, vagy pedig több».
A kiváló történész kimutatja azután a különbséget a mi rendszerünk és az
angol-szász rendszer között. Náluk nincs meg a mi számtalan speciális
szakiskolánk; az oktatást nem könyvekből, hanem a dolgokból merítik. A
mérnököket például gyárban képezik és nem iskolában; így aztán elérheti
azt a fokot, amire értelme képesíti; munkás vagy felügyelő marad, ha
tovább nem tudja vinni és mérnök lesz, ha tehetségei megvannak hozzá. Ez
az eljárás másképen demokratikus és hasznos a társadalomra, mint az,
mikor az emberek egész pályája egy tizennyolc vagy húsz éves korában
letett pár óráig tartó vizsgától van függővé téve.
«A bányában, műhelyben, kórházban, az építésznél, a bíróságnál tölti el
a fiatalon szabadjára bocsátott növendék tan- és próbaidejét,
olyanformán, mint nálunk az irnok az irodában és a festő a műteremben.
Megelőzőleg mielőtt belépett volna, hallgathatott néhány általános
összefoglaló előadást, hogy keretet nyerjen, amelyben majd elhelyezheti
óráról-órára szerzett megfigyeléseit. Felfogóképességéhez mérten
látogathat gyakran bizonyos technikai előadásokat, hogy módszeresen
rendezhesse naponként szerzett tapasztalatait. Az ilyen módszer mellett
gyakorlati készsége magától növekszik és fejlődik addig a fokig, ameddig
a növendék tehetsége bírja és abban az irányban, amelyben jövendőbeli
hivatása, speciális munkaköre, amire magát elszánta, követeli. Ilyen
módon aztán Angliában és Amerikában a fiatal ember hamar kimutatja
minden képességét. Huszonöt éves korában, vagy előbb, ha a feltételek
nem hiányoznak, már nemcsak hasznos munkás, hanem önálló vállalkozó, nem
kerék a gépben, hanem inkább motor. Franciaországban, hol a megfordított
módszer van érvényben, amely nemzedékről-nemzedékre mindinkább kínai
lesz, borzasztó az elveszett erők mennyisége.»
A nagy filozófus a mi latin nevelésünk és az élet közti diszharmóniát
illetőleg a következő megállapodásra jut:
«A nevelés három fokán, a gyermek, serdülő és ifjú korban, az elméleti
előkészítés könyvekből és padokban túlhosszú és megterhelő. Csak a
vizsgára, iskolai fokozatra, oklevélre és végbizonyítványra van
tekintettel és semmi egyébre. Eszközei rosszak, természet- és
társadalomellenes módszert alkalmaz, a gyakorlati tanítást túlságosan
elhalasztja; ehhez járul még az internátus, a mesterséges lelkesítés és
gépies eljárás, a túltömés, mit sem törődve a későbbi korral, az ifjú
korral, a férfi hivatásával; semmi tekintettel a valódi világra, melybe
a fiatal ember minden órában beleeshetik, a társadalomra, mely őt
körülveszi, s amelyben majd érvényesülnie kell, s az emberi küzdelmekre,
amelyben előre fölfegyverkezettnek, gyakorlottnak és edzettnek kell
lennie, hogy magát megvédhesse. Ezzel a nélkülözhetetlen készséggel,
ezzel a minden másnál fontosabb ismerettel, a józan észnek, akaratnak és
idegeknek szilárdságával, ami iskoláink nem törődnek. Ellenkezőleg,
ahelyett, hogy képesítenék az embert, alkalmatlanná teszik jövendőbeli
definitiv hivatására. Kijutva az iskolából, belépése a világba, első
lépései a gyakorlati élet mezején, leggyakrabban nem egyebek, mint
fájdalmas bukásoknak sorozata, amelyből megsebezve, hosszú időre
elcsüggedve és kétségbeesve kerül ki. Ebben a kemény és veszedelmes
próbában megbillen az erkölcsi és észbeli egyensúly és az a veszély
érheti, hogy nem áll helyre többé. Itt a kiábrándulás a maga
hirtelenségében és teljességében; nagy volt a csalódás és nagy volt a
gyalázat.[15]
Vajjon eltértünk-e az előzményekben a tömegek lélektanától? Bizonnyal
nem. Ha meg akarjuk érteni azokat a gondolatokat és nézeteket, melyek ma
gyökeret vernek és holnap előtörnek, tudnunk kell, hogy a talaj mi módon
készült elő. A nevelésből, amelyben egy ország fiatalsága részesül,
megtudhatjuk, hogy milyen lesz az illető ország jövője. A mai ifjúságnak
adott nevelés igazolja a legsötétebb sejtelmeket. A tömeglélek jobbulása
vagy megromlása kapcsolatban van az oktatással és neveléssel. Szükséges
volt tehát kimutatni, hogy a mai rendszer mit hozott ki belőle, és hogy
a közömbösök és semmivel nem törődők csoportja hogyan lett lassanként az
elégedetleneknek iszonyú táborává, akik készek bármiféle utópista vagy
szónoki szuggesztiónak engedelmeskedni. Az iskolák képezik ma az
elégedetleneket és anarchistákat és itt készítik elő a latin népek
számára a bukás közelgető óráját.
MÁSODIK FEJEZET. A tömeg nézeteinek közvetlen tényezői.
1. §. _A képek, szavak és formák._ – A szavak és formák varázsszerű
hatalma. – A szavak hatalma az általuk előhívott képekhez kapcsolódik és
független azoknak valódi értelmétől. – Ezek a képek változnak korok és
fajok szerint. – A szavak elavulása. – Példák néhány nagyon használatos
szó értelmének lényeges változására. – Hogy a régi dolgokat új nevekre
keresztelik, ennek politikai haszna van, ha a korábbi elnevezések rossz
hatást gyakorolnak a tömegekre. – A szavak értelmének változása fajok
szerint. – A demokrácia szónak más a jelentése Európában és Amerikában.
– 2. §. _Az illuziók._ – Jelentőségük. – Minden civilizáció alapjában
megtalálhatók. – Az illuziók társadalmi szükségessége. – A tömegek
mindig többre becsülik az igazságnál. – 3. §. _A tapasztalat._ – Csak a
tapasztalat tudja a szükségessé vált igazságokat a tömeg lelkébe oltani
és a veszedelmes illuziókat megsemmisíteni. – A tapasztalat csak úgy
hat, ha gyakran ismétlődik. – Mibe kerülnek a tömegek meggyőzésére
szükséges tapasztalatok. – 4. §. _Az ész._ – A tömegeknél semmi
jelentősége sincs. – Csak a tudattalan érzelmek befolyásolásával
hathatunk rájuk. – A logika szerepe a történetben. – A valószínűtlen
események rejtett okai.
Kikutattuk azokat a távoli és előkészítő tényezőket, melyek a tömegek
lelkének különös befogadóképességet adnak és lehetővé teszik náluk
bizonyos érzelmeknek és gondolatoknak előállását. Most következik, hogy
a közvetlenül hatni tudó tényezőket tegyük vizsgálat tárgyává. Egy másik
fejezetben látni fogjuk, hogy ezeket a tényezőket mi módon kell
alkalmazni, hogy minden hatásukat kifejthessék.
Ennek a munkának első részében a sokaság érzelmeit, gondolatait és
gondolkodását tanulmányoztuk; ennek megismeréséből világosan
levezethetjük a tömeglélekre való hatás általános módját. Már tudjuk,
hogy mi tesz benyomást a tömegek képzeletére, ismerjük a szuggesztiók
hatalmát és ragályosságát különösen akkor, ha képek alakjában
jelentkeznek. De a szuggesztióknak különböző lévén eredetük, a tömegek
lelkére hatással levő tényezők is más-másfélék lehetnek. Külön kell
tehát őket szemügyre vennünk. És ez nem hiába való fáradság. A tömegek
hasonlítanak valamennyire a mesebeli sphinxhez: meg kell fejtenünk a
rejtélyt, amit pszichológiájuk elibünk ad, vagy el kell rá szánni
magunkat, hogy fölfalnak bennünket.