A tömegek képzelőereje roppant erős, tevékeny és fogékony a benyomások
iránt, mint mindazoknál a lényeknél, melyeknél a logikus gondolkodás nem
számít. A képzetkép, ha azt valamely egyén, esemény vagy
szerencsétlenség elméjükben felidézi, olyan eleven, mint maga a valóság.
A tömeg hasonlít valamelyest az alvóhoz, kinél egyidőre megakad a
gondolkodó ész és képek ébrednek föl tudatában, de a melyek rögtön
eltünnének, ha gondolkozhatnék róluk. A tömegek, minthogy elmélkedni és
következtetni nem tudnak, nem ismerik a valószínűtlenséget; sőt épen,
ami legvalószínűtlenebb, az ragadja meg rendszerint leginkább
figyelmüket.
Innen van, hogy mindig az események csodás vagy legendás oldala ötlik
fel a tömegeknek. Ha elemeire bontjuk a művelődést, ezt vesszük észre,
hogy támasztékai valóban a csodás és mondaszerű elemek. A történelemben
mindig nagyobb jelentősége volt a látszatnak, mint a valóságnak. Az
irreális van fölényben mindig a reális fölött.
A tömegek csak képekben tudnak gondolkozni és csak képekkel
befolyásoltatják magukat. Csak a képek rémítik meg vagy kápráztatják el
őket és indítják tettre.
A színházi előadásoknak azért van oly rendkívüli hatásuk a tömegekre,
mert legszemléltetőbb formában adják a látszatot. A színház és kenyér
volt egykor a római csőcseléknél a boldogság eszménye és nem is kívánt
többet. Az idők folyamán ez az eszmény keveset változott. A tömegek
képzeletét semmi sem ragadja meg olyan erősen, mint a színházi előadás.
Az egész sokaság ugyanazon érzelemtől van áthatva, s ezek az érzelmek
azért nem változnak rögtön tetté, mert a legelfogultabb néző is tudja,
hogy ő most illuzió áldozata és képzelt eseményeken nevet vagy sír. Néha
azonban a képektől szuggerált érzelmek oly erősek, hogy, mint a rendes
szuggesztiónál, mutatkozik a megvalósításra való törekvés. Sokszor
elbeszélték már annak a népszínháznak történetét, ahol csak szomorú
darabokat játszottak és ahol az előadás után védeni kellett azt a
színészt, aki az árulót adta, hogy megmeneküljön a nézők
bántalmazásától, kik fel voltak háborodva az áruló bűnén, ámbár képzelt
volt. Azt hiszem, ez a legfigyelemreméltóbb bizonyítéka a tömegek
értelmi állapotának és különösen annak, hogy mily könnyű őket
szuggerálni. Az irreális úgy hat náluk, mint a reális. Láthatólag
igyekeznek a kettő közt különbséget nem tenni.
A hódítók hatalma, az államok ereje a népek képzeletére van alapítva.
Erre kell elsősorban hatni, hogy őket lebilincseljük. Minden nagy
történelmi jelenség: a buddhaizmus, a keresztyénség, izlám, a
reformáció, a francia forradalom, és napjainkban a szocializmus
fenyegető inváziója közvetett vagy közvetlen eredményei a tömegek
képzeletére gyakorolt erős impresszióknak.
Minden kornak, minden országnak összes nagy államférfiai, beleértve a
korlátlan despotákat is, a nép képzeletét tekintették hatalmuk alapjának
és sohasem próbáltak ezzel szemben kormányozni. «Befejeztem a vendée-i
háborút – mondá Napoleon az államtanácsban – és közben katolikus lettem;
megvetettem a lábam Egyiptomban, s közben muzulmán lettem; megnyertem
magamnak az olasz papságot azáltal, hogy ultramontán lettem. Ha a zsidó
népet kormányoznám, visszaállítanám Salamon templomát». Nagy Sándor és
Caesar óta talán egyetlen nagy ember sem tudta nálánál jobban, hogyan
kell a tömegek képzeletére hatni. Állandóan gondja volt arra, hogy
felkeltse. Erre gondolt győzelmei, beszédei, tárgyalásai közben és
minden tettében. Még a halálos ágyán is.
Hogyan hatunk a tömegek képzeletére? Nemsokára látni fogjuk. Most csak
annak kijelentésére szorítkozunk, hogy sohasem az értelemre, a
gondolkodó észre való hatással, más szóval nem bizonyítás útján.
Antonius nem tudós retorika segítségével lázította föl a népet Caesar
gyilkosai ellen. Hanem úgy, hogy végrendeletét felolvasta és holttestét
megmutatta.
Mindaz, ami a tömegek képzeletét fölkelti, megkapó és világos kép
alakjában mutatkozik. Minden mellékértelemtől ment, vagy nincs más
járuléka, mint valami csodálatos vagy titokzatos esemény: nagy győzelem,
nagy csoda, nagy bűn, nagy remény. Egészükben kell eléjük állítani és
nem tárni fel eredetüket. Száz kis bűntény, száz kis baleset
egyáltalában nem kelti fel a tömegképzeletet; míg egy nagy bűntény és
nagy szerencsétlenség teljesen fölkelti, ámbár az végeredményében jóval
kevésbé borzasztó, mint a többi kis eset együttvéve. Az influenzajárvány
néhány évvel ezelőtt Párisban 5000 embert elpusztított pár hét alatt;
nem nagyon keltette föl a nép fantáziáját. Mert ez az igazi emberáldozat
látható kép által nem jutott a köztudatba, hanem a statisztika heti
közleményei révén. Egy olyan szerencsétlenség, hol 5000 helyett 500
veszett volna el, de egy napon, valamely köztéren, látható baleset
folytán, például az Eiffel-torony összeomlása következtében,
ellenkezőleg, roppant hatást gyakorolt volna a fantáziára. Egy oceánjáró
hajó állítólagos pusztulása, melyről tévesen azt hitték, hogy a sík
tengeren elmerült, nyolc napig izgatta a tömegek képzeletét. A hivatalos
statisztika kimutatta, hogy abban az évben ezer nagy hajó elpusztult. De
az egymást követő veszteségek, ámbár jóval több emberélet és árú
pusztulását jelentik, mint amennyiről az oceánjárónál szó lehetett
volna, a tömegeket csak egy pillanatra sem lepték meg.
Nem a tények, mint olyanok ragadják meg a nép képzeletét, hanem az út és
mód, ahogy eloszlanak és megjelennek. Szükség van, hogy úgy mondjuk,
bizonyos tömörülésre; ez ad megkapó képet, ami megtölti, magáévá teszi
az elmét. Aki tudja, hogy mimódon kell a tömegek képzeletére hatni,
kormányozásuk művészetét is ismeri.
NEGYEDIK FEJEZET. A tömegek meggyőződésének vallásos formái.
A vallásos érzés elemei. – A vallás független valamely istenség
imádásától. – Jellemvonásai. – A meggyőződés hatalma, ha vallásos formát
ölt. – Különböző példák. – A nép istenei sohasem vesztek el. –
Visszatérésük új formái. – Az atheizmus vallásos formái. – Ezeknek a
fogalmaknak fontossága történelmi szempontból. – A reformáció, a Szt.
Bertalan-éj, a rémuralom és a többi hasonló események a tömegek vallásos
érzelmeiből származnak és nem izolált egyének akaratából.
Kimutattuk, hogy a tömegek nem gondolkoznak, az eszméket egészükben
fogadják el vagy utasítják vissza; nem tűrnek sem vitát, sem
ellenmondást, a rájuk ható szuggesztiók az értelem egész területét
lefoglalják, s azonnal törekszenek tetté transzformálódni. Kimutattuk,
hogy a kellőkép szuggerált tömegek készek önmagukat föláldozni a
szuggerált eszményért. Azt is láttuk, hogy csak erős és szélsőséges
érzelmeket ismernek és hogy a rokonszenv könnyen imádássá és hogy
csekély ellenszenv gyűlöletté változik. Ezek után az általános adatok
után már sejthetjük meggyőződésük természetét.
Mikor a tömegek meggyőződéseit közelebbről szemügyre vesszük, a hit
korában ép úgy, mint a nagy politikai mozgalmak idejében, pl. az elmúlt
évszázadban, azt találjuk, hogy ezek a meggyőződések mindig valami
különös formát öltenek s azt jobb meghatározás híjján vallásos
érzelemnek nevezem.
Ennek az érzelemnek nagyon egyszerű jellemvonásai vannak: egy felsőbbnek
vélt lény imádása, a neki tulajdonított varázslatos hatalomtól való
rettegés, vak engedelmesség parancsainak; dogmáin nem lehet vitatkozni;
igyekeznek a dogmákat terjeszteni és ellenségnek tekintik azokat, kik e
dogmákat el nem fogadják. Az ilyen érzelem akár valami láthatatlan
istenséghez kapcsolódik, akár fa- vagy kőbálványhoz, hőshöz vagy
politikai eszméhez, mihelyt az említett jellemvonásokat fölmutatja,
lényegében mindig vallásos. A csodálatos és természetfölötti egyaránt
meg vannak benne. A tömegek a politikai formulát vagy a győztes vezetőt,
ki pillanatra fanatizálja őket, öntudatlanul titokzatos hatalommal
ruházzák föl.
Az ember nemcsak akkor vallásos, amikor istenséget imád, hanem akkor is,
amikor lelkének minden erejét, minden akaratelhatározását, rajongásának
egész hevét egy oknak vagy egy lénynek rendeli alá, s ez gondolatainak
és tetteinek végcélja és vezetője lesz.
A türelmetlenség és fanatizmus szükségszerű járulékai a vallásos
érzelemnek. Elkerülhetetlen azoknál, kik hisznek a földi vagy égi
boldogság elnyerésének titkában. Ezt a két vonást megtaláljuk minden
embercsoportnál, mikor valami meggyőződés ragadja őket magával. A
rémuralom jakobinusai ép olyan buzgó vallásosak voltak, mint az
inkvizíció katolikusai és vad dühök ugyanazon forrásból eredt.
A tömegmeggyőződések a vak alávetettség, a kérlelhetetlen türelmetlenség
és az erőszakos propaganda szükségének jellemvonásait öltik magukra, s
ezek mind hozzátartoznak a vallásos érzelemhez. Ennek alapján
mondhatjuk, hogy minden hiedelmüknek vallásos formája van. A hős, kit a
tömeg ujjongat, neki valóban istene. Napoleon az volt tizenöt évig és
még egy istenségnek sem voltak buzgóbb imádói. Egyik sem küldte könnyebb
szerrel halálba az embereket. A pogányság és keresztyénség isteneinek
sohasem volt korlátlanabb hatalma a lelkeken, kiket meghódítottak volt.
A vallásos és politikai hiedelmek alapítói úgy érték el céljukat, hogy a
fanatizmus érzelmét oltották a tömegek lelkébe; ezzel elérték, hogy az
ember az imádásban és engedelmességben lelje boldogságát és életét is
kész bálványáért feláldozni. Így volt ez minden időben. Helyesen jegyzi
meg _Fustel de Coulanges_ a római Galliáról szóló jeles művében, hogy
nem az erő tartotta fenn a római császárságot, hanem a vallásos
csodálat, amit inspirált. «Példátlan volna a világtörténelemben –
mondja, – hogy egy, a lakosság által gyűlölt uralom ötszáz évig tartson…
Érthetetlen volna, hogy a császárság harminc légiója száz millió embert
engedelmességre tudjon szorítani.» Engedelmeskedtek, mert a császárt, ki
a római nagyság megszemélyesítője volt, egyetértőleg istenként imádták.
A birodalom legkisebb zugában is voltak a császárnak oltárai. «Látták
ebben az időben, hogy a birodalom egyik végétől a másikig vallás kél a
lelkekben életre, melynek istenei maguk a császárok voltak. Néhány évvel
a keresztyén kor előtt az egész Gallia, melyet hatvan község képviselt,
közösen templomot emelt Lyon város előtt Augustusnak… Papjai, kiket a
gall községek egyesülete választott, az ország legelőkelőbb emberei
voltak… Mindezt lehetetlenség a félelemnek és a szolgalelkűségnek
tulajdonítani. Az egész nép nem volt szolgalelkű és három század alatt
nem vált azzá. Nem az udvaroncok imádták a fejedelmet, hanem Róma. És
nemcsak Róma, hanem Gallia, Hispania, Görögország és Ázsia.»
Ma már legtöbb lelki nagy hódítónak nincs többé oltára, de vannak
szobraik, képeik és a kultusz, ami kijár nekik, nem nagyon különbözik
attól, amiben hajdan részesültek. Csak akkor értjük meg egy kevéssé a
történelem bölcseletét, ha jól belemélyedtünk a tömegek lélektanának
ebbe az alapvető részébe. Nekik istenek kellenek vagy semmi.
Nem kell hinni, hogy ezek egy más kornak babonái, melyeket az ész végleg
elűzött. Az ész ellen való örökös küzdelemben az érzelem sohasem lett
vesztes. A tömegek nem akarnak hallgatni annak az istenségnek és
vallásnak szavára, melynek nevében oly sokáig szolgáltak, de a fétisek
sohasem uralkodtak rajtuk annyira, mint száz év óta és régi istenek nem
emeltettek maguknak annyi szobrot és oltárt. Akik tanulmányozták az
utóbbi években a boulangizmus néven ismert mozgalmat, láthatták, hogy a
tömegek vallásos ösztönei milyen könnyen felújúlhatnak. Nem volt olyan
falusi kunyhó, hol ne lett volna meg a hős képe. Azt hitték róla, hogy
hatalma van minden igazságtalanság és baj orvoslására; az emberek ezrei
adták volna életüket érte. Milyen helyet foglalt volna el a
történelemben, ha jellemében lett volna erő, csak egy kevés is,
fenntartani legendáját!
Haszontalan szófecsérlés volna ismételni, hogy a tömegeknek szükségük
van vallásra, mert hisz minden politikai, vallásos vagy társadalmi hit
csak úgy talál utat hozzájuk, ha vallásos alakot ölt, mely fölmenti őket
minden vita alól. Az atheizmus, ha lehetséges volna a tömegekkel
elfogadratni, átvenné a vallásos érzelem türelmetlen hevességét és
szélsőséges formában csakhamar kultusszá lenne. Érdekes bizonyítékkal
szolgál a kis pozitivista szekta fejlődése. Az történt vele nagy
hirtelen, ami azzal a bizonyos nihilistával, kinek történetét a mélyen
gondolkodó Dostojewski beszéli el. Egy napon, mikor a szellem fénye
fölvirradt, széttörték az istenek és szentek képeit, melyek egy kápolna
oltárát ékesítették, kioltva a gyertyákat, tüstént felcserélték a
lerombolt képeket, néhány istentagadó bölcselőnek – Büchnernek és
Moleschottnak – munkáival, aztán a gyertyákat kegyesen újra
meggyújtották. A vallásos hitük tárgya más lett, de mondhatjuk-e, hogy
vallásos érzelmeik is megváltoztak?
Ismétlem: bizonyos történelmi eseményeket – és épen a legfontosabbakat –
csak úgy érthetjük meg, ha számot vetünk azzal a vallásos formával,
melyet a tömegmeggyőződések végre fölvesznek. Vannak társadalmi
jelenségek, melyeket inkább pszichológus, mint természettudós módjára
kell tanulmányoznunk. Nagy történetírónk, Taine a forradalmat
természettudósként tanulmányozta, amiért is az események valódi forrása
sokszor elkerülte figyelmét. Nagyon jól megfigyelte a tényeket, de mivel
a tömegek lélektanát nem tanulmányozta, nem tudott mindig az okokhoz
lejutni. Mivel a véres, anarchikus, vad tettek borzalommal töltötték el,
a nagy hős költemény hőseiben nem látott mást, mint örjöngő vad hordát,
mely szabad folyást engedett ösztöneinek. A forradalom erőszakosságait,
a mészárlásokat, a propagandát, a hadüzenetet az összes királyoknak csak
akkor értjük meg, ha meggondoljuk, hogy a tömegek lelkében új vallásos
hiedelem szilárdult meg. A reformáció, a Szt.-Bertalan-éj, a vallásos
háborúk, az inkvizició, a rémuralom egy fajta jelenségek, ezektől a
vallásos érzelmektől lelkesült tömegek művei, kik szükségképen irgalom
nélkül tűzzel-vassal irtanak ki mindent, ami az új vallás
megszilárdításának útjában áll. Az inkvizíció eljárása azonos minden
igaz meggyőződésű eljárásával. Nem lettek volna meggyőződve, ha máskép
jártak volna el.
Az ilyen felfordulások csak akkor lehetségesek, ha a tömeglélek kelti
életre. A legkorlátlanabb zsarnokok sem tudták volna felidézni. Mikor a
történetírók a Stz.-Bertalan-éjt úgy adják elő, mint a király művét,
ezzel azt mutatják, hogy a tömegek lélektanát ép úgy nem ismerik, mint a
királyok lélektanát. Az ilyen tünetek csak a tömeglélekből eredhetnek. A
legzsarnokabb monarchának korlátlan hatalma sem terjedhet tovább, mint
hogy siettesse vagy késleltesse az alkalmas pillanatot. Nem a királyok
okozták a Szt.-Bertalan-éjet és a vallásháborúkat és nem Robespierre,
Danton, avagy Saint-Just csinálták a rémuralmat. Az ilyen események
hátterében a tömeglelket találjuk mindig és nem a királyok hatalmát.