A tömegek meghatározása alkalmával említettük, hogy általános
sajátságaik egyike a rendkívüli szuggerálhatóság és kimutattuk, hogy a
szuggesztió mennyire ragadós minden emberi sokadalomban; ez magyarázza
meg, hogy az érzelmek roppant gyorsasággal nyernek egy bizonyos
határozott irányt.
A tömeg feszült figyelemben van leggyakrabban akkor is, ha közömbösnek
gyanítják, s ez könnyűvé teszi a szuggesztiót. Az először nyilvánuló
szuggesztió a lelki infekció folytán megszállja az agyvelőket és nyomban
megvan az érzelmi egység. Mint minden szuggerált lénynél az agyat
elfoglaló képzet tetté igyekszik változni. A tömegnél egyforma könnyen
megy, akár arról van szó, hogy felgyújtson egy épületet, akár arról,
hogy önmagát feláldozza. Minden az izgalom módjától függ és nem, mint az
izolált egyénnél, a kivitel és a megfontoló ész közti kapcsolatoktól,
ami a megvalósítást meggátolhatná.
És mivel a tömeg folyton a tudattalan határai közt bolyong, s minden
szuggesztiónak könnyen aláveti magát és megvan benne az érzelemnek az a
hevessége, mely csak az ész befolyása alá menekülni nem tudó lények
sajátsága, hiányában minden ítélő észnek, nem is lehet más, mint a
legszélsőbb mértékben hiszékeny. Valószínűség nem létezik nála; erre
kell gondolnunk, hogy megértsük azt a könnyű módot, amellyel a legendák
és a legvalószínűtlenebb történetek keletkeznek és elterjednek.[5]
A tömegeknél oly könnyen elterjedő legendák keletkezését nem csupán a
teljes hiszékenység okozza. Az is ok még, hogy az események borzasztón
elferdítve jutnak az embercsoportok képzeletébe. A legegyszerűbb esemény
is átváltozik, ha tömeg látta. A tömeg képekben gondolkozik és a
fölidézett kép egész sor más képet hív elő, de ezek nincsenek az elsővel
logikai kapcsolatban. Könnyen megértjük ezt az állapotot, ha azokra a
különös képzetsorokra gondolunk. amit néha egy élmény felelevenítése
előidéz nálunk. Az ész megmutatja nekünk, hogy ezek közt a képek közt
nincs összefüggés, de a tömeg ezt nem látja; összezavarja a valódi
eseményt azzal, amit az ő mindent kiforgató fantáziája hozzátesz. A
tömeg nem választja el a szubjektivet az objektivtől. A képzeletben
fölidéződő képet valóságnak veszi, pedig leggyakrabban csak távoli
hasonlóságban van a megfigyelt ténnyel.
Ezeknek az elferdítéseknek, amit a tömeg hozzátesz valamely eseményhez,
amelynek tanúja, látszólag nagyon sokféléknek és különböző tartalmúaknak
kéne lenniök, mert a tömeget alkotó egyének más-más természetűek. De nem
így van. A lelki infekció következtében az elferdítés egyfajta és
egytartalmú minden egyénnél. A ragályos szuggesztiónak a deformáció lesz
a magja, amit az együttesség valamely tagja először magáévá tesz.
Mielőtt Szent György az összes kereszteseknek megjelent volna Jeruzsálem
falain, az ott levők közül bizonyára csak egy vette először észre. A
csodát, amiről csak egy adott jelt, a szuggesztió és lelki infekció
révén mindnyájan észrevették.
A történelemben olyan gyakori kollektiv hallucinációknak mindig ez az
eredete; látszólag a hitelességnek minden klasszikus jellemvonása megvan
bennük, mert száz meg száz ember által megállapított jelenségről van
szó.
Az előzmények megcáfolására nem szabad a tömeget alkotó egyének lelki
sajátságait érvül felhozni. Ez a tulajdonság jelentéktelen. Attól a
perctől fogva, hogy tömeg közé kerültek, tudós és tudatlan egyformán
elveszti megfigyelő képességét.
Ez a tétel képtelenségnek látszhatik. Alapos bizonyítására annyi
történelmi eseménnyel kellene előhozakodni, hogy arra több kötet sem
volna elegendő.
De mivel nem akarom az olvasót a bebizonyíttatlan állítás hangulatában
hagyni, előadok néhány idézésre alkalmas példát azok közül, amelyek
véletlenül eszembe jutnak.
A következő eset a legtipikusabb, mert a legkülönbözőbb összetételű,
tudatlan és tanult elemekből álló tömegekben előforduló kollektiv
hallucinációkból van véve. Erről az esetről _Julien Felix_ hajóhadnagy
ád hírt úgy mellesleg a tengeráramokról szóló könyvében és a _Revue
Scientifique_-be is föl van véve.
A _la Belle Poule_ fregát sík tengeren cirkált, hogy a _le Berceau_
korvettet, melyet erős vihar elszakított tőle, megtalálja. Világos
nappal történt. Hirtelen az őrszem egy árbocaitól megfosztott hajót
jelzett. A legénység a jelzett pont felé fordult és valamennyien,
tisztek és matrózok, világosan kivettek egy emberekkel megrakott tutajt,
melyet kis hajók vontattak és ezeken vészjelző zászlók lengtek. Az egész
kollektiv hallucináció volt. Desfossés tengernagy megrakott emberekkel
egy kis hajót, hogy a hajótöröttek segítésére küldje. Amint közeledtek,
a hajón levő tisztek és matrózok láttak «ide-oda mozgó embercsoportokat,
kezüket nyujtva, és sokféle hangból összevegyült tompa, zavaros lármát
hallottak». Mikor a hajó odaért, nehány lombos faágra bukkantak, amelyek
a szomszédos partról odasodródtak. Mikor ez ennyire kézzelfogható
bizonyos lett, megszűnt a hallucináció.
Ebből a példából világosan láthatjuk, hogy a kollektiv hallucináció
működése az általunk kifejtett módon megy végbe. Egyfelől a tömeg
feszült figyelemben volt; másfelől a szuggesztió, amit a tengeren levő
hajóroncsot jelző őrszem keltett, a lelki infekció folytán átragadt az
összes jelenlevőkre, tisztekre és matrózokra.
Hogy a tömeg elveszítse a tisztán látás képességét azt a dolgot
illetőleg, ami előtte történik és a valóságot vele kapcsolatban sem levő
hallucinációk helyettesítsék, nem kell neki nagyszámúnak lennie. A tömeg
mindenféle emberből van összetéve; ha szemenszedett tudósokból áll is,
ezek mindenben fölveszik a tömegek sajátságait, ami az ő szakjukon kívül
esik. A megfigyelőképesség és gondolkodó ész, mely mindegyiknél megvan,
rögtön megszűnik. Érdekes példát hoz föl erre nézve Davey, a jeles
pszichológus, amit nemrégiben az «_Annales des Sciences psychiques_»
közzétett; méltó, hogy itt közöljük. Davey egy kiváló kutatókból álló
gyűlést hivott össze, köztük volt Wallace, Angolország egyik legelső
tudósa. Miután a tárgyakat tetszésük szerint megvizsgáltatta és
lepecsételtette velük, előadta nekik a spiritizmus összes klasszikus
jelenségeit: a lélek anyagosítását, a palatáblán való írást stb. Majd
írásbeli nyilatkozatot vett a válogatott megfigyelőktől, s ebben azt
állították, hogy a megfigyelt jelenségek csak természetfölötti
úton-módon voltak lehetségesek, erre aztán megmutatta nekik, hogy ez egy
nagyon egyszerű cselfogás eredménye. «Davey kísérletében – írja a
közlemény szerzője – a meglepő nem a mutatvány csodálatos volta, mint
olyan, hanem a be nem avatott tanúk nyilatkozatainak rettentő
gyámoltalansága. A tanúk – mondja – tehetnek nagyon sok határozott és
merőben téves nyilatkozatot, de ennek az az eredménye, hogy ha
leírásukat exaktnak fogadjuk el, a leírt jelenségeket nem lehet
csalásból megmagyarázni. Davey módszere olyan egyszerű, hogy az ember
csodálkozik, hogy alkalmazni merészelte; de olyan hatalma volt a tömeg
lelkén, hogy rá tudta beszélni, hogy lát olyasmit, amit nem látott». Ez
a hipnitizőr mindenkori hatalma a hipnotizált fölött. S amikor azt
látjuk, hogy ezt a hatalmat még kiváló szellemeken is mennyire lehet
gyakorolni, ámbár az előzményekben meggyanusítják őket, megérthetjük,
hogy milyen könnyű közönséges tömegeket illuzióba ringatni.
Számtalan sok analog példa van. Épen most, hogy ezeket a sorokat írom, a
lapok tele vannak két vízbe fúlt kis leány történetével, kiket a
Szajnából kihúztak. A gyermekeket először jó csomó tanú határozottan
fölismerte. Az összes állítások annyira egybehangzók voltak, hogy a
vizsgálóbírónak semmi kétsége sem volt többé. Kiállíttatta a halotti
bizonyítványt. Épen akkor mikor készülődtek a temetéshez, véletlen
folytán rájöttek, hogy a sejtett áldozatok még bizony életben vannak és
csak csekély hasonlóság van köztük és az elmerült leánykák közt. Mint
több megelőző példában, az első tanú állítása, aki illuziónak volt
áldozata, elég volt arra, hogy a többit szuggerálja.
Hasonló esetekben a szuggesztió kiinduló pontja mindig egy emberben
többé-kevésbé határozatlan reminiszcenciák folytán fölkeltett illuzió,
azután a lelki infekció az első illuzió közlése által. Ha az első
megfigyelő nagyon izgékony természetű, gyakran elég, hogy a holttesten,
melyet felismerni vél – eltekintve minden valódi hasonlóságtól – valami
különösség, sebhely vagy a ruhának valami ismertető jele van, ez
felidézheti egy másik személy képzetét. A fölidézett képzet azután
kiinduló pontja lehet annak a megrögződési módnak, amely elfoglalja az
értelem egész területét és megbénít minden itélőképességet. Ami ilyenkor
a megfigyelő elé tárul, nem maga a tárgy, hanem az elméjében előhívott
kép. Ez magyarázza meg azt, hogy a gyermekek holttestének fölismerésében
tulajdon anyjuk téved. Ilyen a következő, de már régi eset, amit a lapok
újabban közöltek és a hol pontosan nyilvánulni látjuk a szuggesztiónak
azt a két módját, melynek működését előadtam.
«Egy gyermeket fölismert egy másik, de ez csalódott. Ebből a
félreismeréseknek egész sora származott.
Nagyon különös dolognak voltunk tanúi. Azután való nap, hogy egy iskolás
gyerek agnoszkálta a másik holttestét, egy asszony felkiáltott: «Szent
Isten, ez az én gyerekem!»
Oda vezették a holttesthez, ruháit szemügyre vette és észrevett a
homlokán egy sebhelyet. «Az én szegény gyermekem – mondja – ki még
július végén eltűnt; elrabolták tőlem, megölték.
Az asszony házmesterné a Tour-utcában és Chavandret-nak hívják. Oda
hívták a sógorát, aki habozás nélkül így szólt: «Ez a kis Philibert!» Az
utcának több lakója fölismerte a la Villette-ből való gyerekben
Chavandret Philibertet, nem is számítva tanítóját, akinek az iskolai
érem volt a bizonyíték.
Nos, a szomszédok, a sógor, a tanító, az anya tévedtek. Hat héttel
később állapították meg a gyermek kilétét. Egy Bordeaux-ból való gyermek
volt, akit ott megöltek és Párisba hoztak.»[6]
Amint látjuk, ezek a felismerések leggyakrabban nőktől, gyermekektől,
tehát a benyomások iránt épen legfogékonyabb egyénektől származnak.
Egyúttal azt is bizonyítják, hogy ezek a tanúvallomások mennyit érnek a
törvényszék előtt. Különösen a gyermekek tanúvallomását nem kellene
sohasem igénybe venni. A hatóságok mint közhelyet idézik, hogy az ember
ebben a korban nem hazudik. Ha egy csekély, alapos lélektani
képzettségük volna, tudnák, hogy épen ellenkezőleg, az ember ebben a
korban mindig hazudik. A hazugság persze ártatlan, de azért csak
hazugság. Sokkal jobb volna a «fej- vagy írás-játék» szerint elítélni a
vádlottat és nem gyermektanúvallomás alapján, mint ez annyiszor
történik.
Visszatérve a tömegeken végzett megfigyeléseinkre, az a végső
következtetésünk, hogy a kollektiv megfigyelések a legtévesebbek és
leggyakrabban egy ember illuzióján alapulnak, aki infekció által
szuggerálta a többit. Végtelenségig lehetne előhozakodni olyan
esetekkel, melyek a tömegek tanúvallomásának teljes megbízhatatlanságát
bizonyítják. Ezrek vettek részt a sedáni csata híres lovastámadásánál,
mégis lehetetlenség az ellentmondó nyilatkozatokat látva megtudni, hogy
ki vezényelte. Wolseley angol tábornok egy most megjelent könyvben
bebizonyította, hogy a waterlooi csata legfontosabb eseményeit
illetőleg, amit a tanúk százai hitelesítettek, eddig a legnagyobb
tévedéseket követték el.[7]
Ezek az esetek bizonyítják, hogy mennyit ér a tömegek tanúskodása. A
logikai kézikönyvek a sok tanúvallomás egybevágóságát a legszilárdabb
bizonyosság kategóriáiba számítják, minek alapján megállapíthatjuk
valamely tény exaktságát. De a tömegek lélektana arra tanít bennünket,
hogy ezen a ponton ki kell javítani a logikai kézikönyveket. A
legkevésbé hiteles események bizonyára épen azok, amelyeket legtöbb
ember figyelt meg. Azt állítani, hogy egy esetet egybehangzóan
állapított meg sok tanú, legtöbbször azt jelenti, hogy a tényálllás jó
messze jár az elfogadott híradástól.
Az előzményekből világosan következik, hogy a történelmi munkákat a
puszta fantázia termékei gyanánt kell tekintenünk. Nincs más bennük,
mint rosszul megfigyelt eseteknek fantasztikus elbeszélése, föleresztve
holmi találomra csinált magyarázatokkal. Gipszet habarni hasznosabb
mesterség, mint az időt ilyen könyvek írásával fecsérelni. Ha a múlt nem
hagyott volna számunkra irodalmi, művészeti és építészeti alkotásokat,
teljességgel semmi valót nem tudnánk róla. Van-e egyetlen igaz szó is a
nagy emberek élettörténetében, kiknek az emberiség történelmében oly
nagy szerepük van, mint Heraklesnek, Buddhának, Jézusnak vagy
Mohamednek? Nagyon valószínű, hogy nincs. Különben is az ő valódi életük
voltakép nem fontos ránk nézve. Amit érdemes tudnunk, ez csak a nagy
ember magában véve, úgy amint a népies legendában kialakult. A legendás
hősök és nem a valódi hősök ragadták meg a nép lelkét.
Csak az a baj, hogy a legendák, még ha könyvekbe foglalják is őket, nem
maradnak meg változatlanul. A tömegek képzelete szüntelenül alakítja
őket korok, de főleg fajok szerint. A biblia kegyetlen Jehovája és szent
Teréz szerető Istene közt nagy távolság van; a Kinában tisztelt Buddha
és az Indiában imádott Buddha közt sincs semmi közös jellemvonás.
Hogy a hősökről szóló legendákat a tömegek képzelete átalakítsa, nincs
szükség évszázadok elmúlására. Az átalakításra gyakran csak néhány
esztendő kell. Napjainkban láttuk, hogy a legnagyobb történelmi hősök
egyikének legendája kevesebb, mint ötven év alatt milyen változásokon
ment keresztül. Napoleon a Bourbonok alatt valami idillikus,
emberszerető, liberális személyiség lett, a szegények barátja, akik – a
költők szavai szerint – kunyhóikban sok időn keresztül őrzik majd az ő
emlékezetét. Harminc évvel később a nagylelkű hős vérszomjas zsarnokká
lett, aki bitorolván a hatalmat és szabadságot, három millió ember
vesztét okozta csak azért, hogy becsvágyát kielégítse. Napjainkban tanúi
vagyunk megint a legenda új alakulásának. Ha majd tizenkét évszázad
elmúlik egynéhányszor fölötte, a jövendőbeli tudósok ez ellentmondó
elbeszélések alapján kételkedni fognak majd a hős létezésében, mint
ahogy kételkedtek néha Buddha létezésében is, és nem látnak majd benne
egyebet, mint puszta hitregét vagy a Herakles-monda továbbfejlődését.
Bizonyára könnyen megvigasztalódnak majd ezen a bizonytalanságon, mert
jobban be lesznek avatva a tömegpszichológiába, mint manapság és tudni
fogják, hogy a történelem csak hitregéket örökít meg.