Néhány szeliden öregedő ur s egy nyugalmazott katonatiszt civilben, nádi
pálcával a kezében tétovázik itt az üvegteremben, a koramárcius
citromsárga napfényében. Ebédidő van. Ilyenkor üres a bélyegkiállitás,
elnémul a diákok veréb-koncertje is és a déli csend magányában emlékeket
gyüjthet a podagra és kedvére könnyezhet a szentimentálizmus. Magam is
ugy állok itten, mintha messze utról jöttem volna és a viszontlátás
áhitatos perceit élném végig. Kissé sápadtan és mosolyogva köszöntöm
régi ismerőseimet. Mind megismer. Én pedig csendesen elbeszélgetek velök
azzal a tétlen és időpazarló ábrándozással, amivel néha kinyitom az
emlékes ládám és kezem régi irásokba, sárga levelekbe botlik s akarva,
nem akarva elolvasok egyet, azután egy másikat, majd egy naplótöredéket,
egy-egy papirosszeletet és észre sem veszem, hogy rövid óra alatt éveken
át futott a gondolatom és magamba veszve, végigéreztem az egész multat.
– Csak jöjj közelebb, – mondják a bélyegek a halk teremben – hiszen jól
ismerünk tégedet. Hirt hozunk az idő messzeségéből, a diákkorod és a
fiatalságod bánatos üdvözletét. Te nem látsz bennünk henye
papirosszemetet és jól tudjuk, bármennyire is titkolod, hogy szines
foltjainkban illuzióidat keresed, akárcsak ez a pár öreg ur s ott az a
penzionált, mogorva tábornok. Ne szégyeld magadat. Mi is voltunk egykor
fiatalok. Ez a sok-sok lelketlen papirrongy évekkel ezelőtt még repülni
tudott, szárnyaira kapta a holt papirost és szállt, szállt idegen
földeken és bus mezőkön és holdas tengereken, mint Amerika őserdeiben a
szines kolibrik. Csak most rokkantunk meg. Mikor üveg alá nyomoritottak,
felgombostüztek és a postabélyegző vén fekete ráncokat mart szines
arcunkra, hogy emlékei legyünk az időnek, néhány izgalmas pillanatnak és
sápadt bolondoknak a multról beszéljünk.
– Emlékszel-e még ránk? – folytatja a beszédet egy halványlila amerikai
bélyeg, melyért egyszer odaadtam minden vacsorapénzemet. – Emlékszel-e a
fantasztikus estékre? Távol a világtól, a kis vidéki városban, egy szoba
árnyán, ahol minden átok, neuraszténia és orvosságos üveg találkozót
adott egymásnak, mi jó barátok voltunk és értettük egymást. Senkise
tudott oly szeretettel simogatni bennünket, mint a te átlátszó, sápadt
kezed. Mi pedig, cserében érte, fantasztikus álmokat gyujtottunk ideges
szemeidben. Eltemetve, ismeretlenül, a négy fal között érezted a Tér és
Idő minden szenzációját. Emlékszel a téli esték képzelt utazásaira?
Mikor lehunytad látó szemeidet és együtt robogtunk? Mikor Izlandban
jártunk és a Sahara homokján hancuroztunk? Te nem ugy szerettél
bennünket, mint a többi hóbortos nyárspolgár. Mindig eltaláltad,
kihallottad és kitapintottad a titkainkat. Hogy ki volt a levéliró? Hogy
mikor és hol ragaszthatta fel a bélyeget? Hogy él-e még, vagy már
réges-régen meghalt? Hogy gyászt, vagy örömöt cipeltünk-e a messzeségbe?
Megláttad a kezek tapintását, a csókot, amit a lány izgatottan lehelt
ránk és a türelmetlenséget és az ujjongást és a kétségbeesést. Tudtad,
hogy férfi küldött-e bolyongani, vagy nő és láttad a nő arcát.
Emlékszel-e?
Szótlanul bólintok és tovább ballagok. A falról azonban ujra és ujra
ismerősök köszöntenek.
– Én – mondja egy csokoládébarna gyarmatbélyeg – a kincs, a gazdagság,
az elérhetetlen voltam tenéked.
– Én a pompa – feleli Perzsia napsárga bélyege.
– Én egy tavaszi délutánon repültem be hozzád, – beszéli a másik – ugy
mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágbaborult s a barna asztalon a
pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.
– Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe – figyelmeztet az Urugay
ismerős mérlege.
– Párisról először az én karcsuságom hozott neked hirt – cseveg
szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyujtózkodó hölgy – és gyakran
megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsuan, fehéren, lepel nélkül.
Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket irtál.
– Mi vagyunk az exotikum, a csoda és mese – csicsergik lármás
zajongással Kelet rikitó bélyegei. – Ez a nyugodt tojássárga szin pedig
ópium volt a lázadnak. Az a husszinü izgató méreg. Ez a zöld az oázisok
mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a
labuani tigris lomha, bajszos pofáját és a Jóreményfok háromszöge,
Granada nyult parallelogrammája távoli mesék különös ábrándjait keltette
benned. Ez a karamel-szinü, mely vén patikák barna dobozaira hasonlit,
ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről
legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb,
izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nikaragua tájait,
Bosznia meggyszinü szikláit, vagy a piros török félholdat bámultad.
A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére
égett, sárgapettyes arab bélyeget. Erről a kis papirdarabról évekig
álmodoztam.
– Megismertél? – kérdezte szelid hangon – Még mindig hálás vagyok azért
a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen
feküdtél és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor
sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek
voltak és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam
képzelődtél és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy és a láztól eltorzult
óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép
arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy
berohanjon a sátor rózsaszinü félhomályába és ott az izzó délutánon
csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten egy
utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután
kapkodtak és igy történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél
elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos
vizeken és végre céljához ért és bánatos boldogságot vitt a fehér kis
levél egy fekete embernek.
– Emlékszem – mondtam és kifelé tartottam.
– És rám? – kérdezte egy amerikai bélyeg, amelyen tenger hullámzott és a
habok taraján egy hajó küzködött előre.
– Te reád is. Te vagy az oceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a
Csendes-oceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a
függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem és tengeri betegséget kaptam.
Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol
kolosszusok rohantak velem és három napig sirtam irtózatos orkánban
Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot
megcsufoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágitott ki a
végtelenségig.
– Még ma is?
– Most, hogy itt bámulom, szinte ujra félek, hogy a haragos viz kiönt a
kis bélyegekről és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom
szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható
erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a
habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat.
A szinek épp oly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment
volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább…
Elharaptam a szót. A teremben már senkise volt. Magamra maradtam és
ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.
– Csalódol – bucsuzott tőlem a bélyeg. – Ez a gőzös még mindig ugyanazon
a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden
papirosban egy pár eltemetett éved szunnyad és minden olyan, mit volt
azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és
távolinak. Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén és a kép nem mozdul egy
gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk mindennap egy kicsit, nagyon
kicsit, hogy észre sem veszed és lassan-lassan majd egészen elsiklunk
előled és elsiklik minden illuzió, minden hazugság és bolondság, amit
szépségnek nevezel még és igy, egészen igy siklasz el te is… Isten
veled.