A lump, a bolond, aki hazafelé bukdácsolt a virradatban, megállt az
aszfalt szélén, a szemetes-láda előtt és szomoruan, némi hamis
pátoszszal belekezdett a mondókájába.
– Ön, uram, kedves szemetesember, csodálkozik, hogy megállitom és nem
fogja megérteni a beszédemet. Én most a szemetet akarom analizálni.
Sokáig izgatott az ön homályos alakja, amely a szürkülő utcákon bujdosik
és egy furcsa gyászmenetben viszi tovább a ládát, mint egy koporsót s
eltünik, anélkül, hogy megnézhettem volna piszkos kincseit. Most azonban
valami farsangi kedv fog el, hogy eleget tegyek a kiváncsiságomnak. Bele
akarok tekinteni a titkaiba. Bocsásson meg, mint szakember, az én
amateur-érdeklődésemnek. Van egy fajta öntudat, amely nappal alszik és
éjjel kel fel, s én ezzel az öntudattal, ezzel az éber és tulontul
világos logikával mindennek a mélyére akarok tekinteni és a ködben és a
hidegben – részegek rorátéján azt is meg akarom tudni, mi mindent
söpörnek ki reggel ebből a városból, minő sorsokat, vágyakat és
embereket. Ez itt az igazi safe deposit. Minden, ami ezenkivül van,
csalás és hazugság. Hiszen az elintézett aktákat is megőrzik és a
halottakat is megsiratják. Csak ezeknek a tárgyaknak nincs gazdája.
Nekem ez a tarka bazár, ez a szomoru zsibvásár, ez az őrült zenebona egy
vázlat, amit most befejezek, egy büvös szekrény, egy zsibongó méhkas,
egy lázálom és összekötve az elszakadt szálakat, mindent rekonstruálok,
müvészettel és lélekkel egészszé formálok.
Mi minden van itten. Reggelig folytathatnám a gyászos enumerációt. Az
előitélet csuf nevet adott az ön anyagának. Gyüjtő-fogalommá tette és az
emberek be fogják előtte az orrukat. De ezek a tárgyak mindnyájan élik a
maguk életét. Minő megnevezhetetlen bánattal didereg ottan a vékony
nyári cérna-keztyü, egy szegény, gyenge, fehér jószág. Hol van a
hozzávaló kéz? Hol a kéz, amely juniusban napernyőt szorongatott és egy
férfikezet? Hol alszik mostan? Ilyenkor világosan látok s megismerem a
halottak keztyüjét és tudom, hogy ez a kéz is a sirban alszik. Itt már
nem lehet csalni. A kenyér is, a szentség – a puha és meleg, –
tabernákulumok mannája mivé lett az ön portáján. Vagy hová züllött a
hegedühur. Ez az okos és becsületes g-hur, amely a szeleknek ad
hangversenyt, ismerte pedig Bachot és Beethovent s most ujságpapirokkal
tegeződik, barátkozik a penészes kenyérhéjjal és paroláz a
cukorspárgával, a hizott és érzéketlen nyárspolgárral. Mennyi zsibaj,
hang, rongy mindenütt. Csupa papirszelet, tépett irás, ákombákom.
Levelek, amelyeket elolvasásuk után nyomban összetéptek, vagy amelyeket
el se küldtek, mert az emberek ma már habozóak és elsápadnak a
levélszekrény előtt, kiszámitják, hová esik az eldobott kő, mily
csomókat bogoz egy szó, hová döf a kés, s inkább lemondanak a tettről,
széthányva mindent a szélbe. Ám az energia megmaradása nevében, hová
lett a levéliró láza? Ha átveszi a posta, a kézbesitő a fürgeségével még
mozgássá változtatja. Igy azonban lekötve tesped minden. Bitangul
hevernek a hajfürtök is, amelyek valakinek a szépségéhez tartoztak s
talán meg is vannak örökitve egy fotografián, szervesen egy fejhez nőve,
vagy egy lélekben, egy kinematográfban, örökké mozgóan. Mindent
belesöpörnek ebbe a mozdulatlan lomtárba. Még ez a fehér,
arisztokratikus baba is itt kushad, ez a kis istenleány, aki talán egy
beteg gyerek babája volt, csempe orral, piszkos pofával, egy
félrepofozott bébé-kalappal, züllötten, mint egy olcsó utcai leány, vagy
mint egy előkelő dáma az általános demokratizmusban, egy marquise, akit
piszkos jakobinusok pincékbe tuszkoltak és sárral dobáltak meg. Minő
bánatos.
Nekem azonban tetszenek ezek a proletártárgyak. Azt hiszem, hogy ezek az
igazi lázadók. Ha sokáig nézi az ember, igy ebben a szurtos
csendéletben, egyszerre megmozdul a sok csiri-csáré és arról beszél,
hogy minden egészen másképp lehetne. Csak látszólag némák. Alapjában
protestálnak a polgári objektumok ellen, amelyek langyos szobákban, a
kályha mellett nyujtózkodnak. Ha ők lennének urak. Ha a levelet
elküldték volna s lehetett volna igazán levél, aminek szánták,
életintéző, ható és könnyfakasztó. Ha befejezték volna az elkezdett
irást. Ha nemcsak az ujságokat nyomtatnák ki, de a papirkosarakat is. Ha
a tanácsos aranyóralánca fityegne a szemétben, s nem ez a tizfilléres
rézlánc. Ha ezek a rongyok lennének az akták, a szabályok, a törvények,
a remekmüvek, az ereklyék, a szentségek, ha ezek a karriérjükszegett
holmik érkeznének be, amelyek most utoljára farkasszemet néznek a
hasznos tárgyakkal, mint a herceg ablaka és a pincelakás. Itt minden
reggel kisöpörnek egy életet, egy egészen más életet, minden
lehetőségével és feszülésével együtt. A sötétben egy szociális
forradalom zajlik le. Egy földalatti cirkulációt látok, amit nem vesznek
észre a későnkelők, mert a gyökerei mélyre nyulnak és csak a szines
felület ütközik a szemükbe, a termék és az eredmény, a kanálisok aranya,
a szemét ragyogó virága. Bolondság, szeszély, talán őrület, de igy van.
A szines pálinkákon keresztül sötét viziók lángolnak a fejemben.
Egyelőre ezekért szólok s most még egy percre megállitom a gyászmenetet
és a ládát katafalkra téve, gyászbeszédet mondok reá, mindenre, ami
széttörött és hősiesen elvágódott, mindenre, amiben elveszett valami.
Lehet, hogy nincs igazam. A szociálpolitikám tévedhet. De amig meg nem
hal az öntudatom az agyban és birom a hangszálaimat, én pörölök az
egyenlőtlen pörben és ügyvéde, fiskálisa, kofája leszek mindannak, amit
eltemetnek s védem azokat, akik nem alszanak, hanem az aszfalt szélén
dideregnek és perorálnak, halhatatlan kedvvel valami nemes és nagyszerü
önkivületben. Védelek benneteket is, sötét barátaim, ferde tárgyak, bus
torzok és egy halleluját kiáltok még és elöntelek a szavaim
napsugarával. Ó életek, ó eltépett levelek. Ó züllött babák.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: