Hölgyeim – szóltam a karácsonyi babákhoz – kisasszonyok és hercegnők,
tündérek, vagy boszorkák, üdvözlöm önöket.
– …
– Miért nem felelnek?
– …
– Kiskorom óta figyelem az életüket s csodálkozom, mennyire tud hazudni
a kóc, a porcellán és a fürészpor. A hugom babáiba mindig végzetesen
szerelmes voltam. Ha megszólaltak volna, talán kiábrándulok belőlük. De
ők is hallgattak, mint maguk. Micsoda a titkuk?
– …
– Most, a türelmem fogytán, izgat a közönyük, a pávaszerü büszkeségük, a
fitos és a pimasz eleganciájuk. Ön például, kedves babakisasszony, ugy
dőlt oldalt, mintha migraine-e volna. Tudom, hogy csak tetteti, de
remekül tetteti és meg kell kérdeznem, kit akar hipnotizálni, becsapni,
meghóditani? Engem hiába környékez. Ismerem önt. Valamint azt a karcsu
fekete hölgyet is, aki ott a másik szobában egy sarokban az ájulást
utánozza, csalódásig hiven. A szőke várkisasszony se különb. Ő már
tegnap óta rámszegzi kék üvegszemét, mintha csak én lennék a világon. A
szemébe beleül a lelke. A köny elfutja a kék üveget. Van önöknek lelkük?
– …
– Tudom, hogy ez a nő sem figyel rám és másra gondol, épen, mivel a
szemembe néz. Csak a francia babák kémlelnek. Azok is akkor, ha
lehunyják szempillájukat és az alvást pózolják. Engemet két nap óta ez a
probléma foglalkoztat és az, hogy miért nincs férfibaba? Már a pogányok
is csak a nőket mintázták meg. A férfi bohóc volt, ördög vagy krampusz.
Én pedig el tudok képzelni férfi-bábukat is. Kis villamoskalauzokat és
huszártiszteket, icike-picike doktorokat ezüst hőmérővel és apró
költőket hosszu hajjal és viaszsárga arccal, aztán fehér
lisztkereskedőket, vörösüstökü, ripacsos uzsorásokat s kómikus
bankárokat. Mért nem akad babamüvész, aki ilyeneket gyárt? Valószinüleg
azért, mert a nőket könnyebb utánozni. Milyen ostobán ferdülnek a
deszkafalhoz, és mégis teljes illuzióval hatnak rám. Mennyi
megfejthetetlen, rettenetes és tragikus van egy ilyen pózban. Milyen
kevés emberi és mennyi női. Egy kis selyem, pár batiszt rongy, kevés
arcfesték és ugyebár egészen készen vannak. Nem igaz?
– …
– Azt hiszem, hogy önök és a nők értik is egymást.
– …
– Most, hogy itt vagyok, természetesen alakoskodnak. De ha kimegyek
innen és egyedül maradnak, akkor összevillan a szemük és megszólalnak,
szorongatják egymás kezét és kinevetnek engem. Nem önről beszélek,
jámbor bábu, aki ott ül abban a pesztonkaruhában s a szája még álmos a
tejtől. Nem is magáról, drága nagyságosasszonyom, szimpátikus ludtipus.
De ezekről a csitri senkikről, ezekről a fekete bábukról, akik mereven
néznek, könnyeznek, vagy mosolyognak, néha elfintoritják az arcukat,
mintha rossz pezsgőt nyeltek volna és züllötten, szomoruan, mint egy
kacér kabaré-diva, széttárják a karjukat és sóváran átölelik a levegőt.
Mit jelent ez?
– …
– Mondja meg ön, kedves rokokódáma, akivel annyit foglalkoztam, akinek
feltártam összes problémám, mig kegyes arcot mutatott hozzá és a
szájával, az előkelő nymphenburgi porcellánszájával örök hüséget
esküdött nekem?
Tegnap a hallgatásában annyi mélység és érzés volt. A gondolataim fehér
parókát viseltek és szertartásosan menüetteket lejtettek bő szoknyája
körül. Ma pedig hidegen emeli rám a szemét. Kacérkodik a publikummal és
fitymál engem, aki igy lógó kezekkel, égő arccal a boldogtalanság eleven
szobra vagyok. Egy bolond, aki egy babába szerelmes. Mit tegyek?
– …
– Mire dobban meg az ön porcellán szive?
– …
– Összeharapott fogakkal, illedelmesen imádjam? Vagy lázongjak? Vagy
leejtsem komoly fejemet az ön lakktopánjára és meghalljak itt a
lábainál?
– …