Gyakran gondolok ezen az estén a telefonkisasszonyokra is, akik –
szegények – az angyalok csengetyüzését szeretnék hallani és csak a mi
brutális jeleinkre kell figyelniök. De egy karácsonyeste csoda történt.
Egymásután hivtam barátaimat a telefonkagylóhoz és egyikkel se kaptam
összeköttetést. Abban az órában történt ez, midőn az ajtók kinyilanak s
a szemek tükrén tündéri fényben ezer és ezer karácsonyfa tükröződik és
az emberek ámulva állanak a rege fényes küszöbe előtt.
– 58–00.
– Mással beszél, recsegte a központ.
– 55–59.
– Mással beszél.
Valami husz-harminc embert csöngettem fel, most már csupa bosszuból és
kiváncsiságból, de mindig csak a stereotip választ kaptam:
– Mással beszél.
– Kikkel beszélnek?
– Az éggel – felelte egy szelid hang.
Kirohantam az éjszakába és csakugyan csodát láttam. A telefondrótok
kibillentek vizszintes nyugalmukból s az ünnep vigalmában nyilegyenesen
sisteregtek fel az égbe, egy vakitó sugárkévében, mint a rakéták,
egészen az Ur trónusáig.
Ha nem hiszik ezt el, emeljék le karácsonyestén a telefonkagylót.
Csodálatos bizsergést lehet benne hallani. A háromkirályok imája, a
pásztorok éneke hallatszik benne, angyalok harmónikája és trombitája.
Azok, akik finomabb fülüek, hallják szent Cecilia primhegedüjét is,
amely diskréten, fátyolosan, csodálatos müvészettel vezeti az égi
koncertet.