Késő délután kilumpolt arccal kel a hold. Villamos lángok tüzes
koszorujában leng a városligeti fák között és aki kissé fáradt, álmos,
vagy ideges, azt hiszi, hogy az is csak pislákoló ivlámpa. Messze-messze
a fasorban korcsolyák csilingelnek és beharangoznak a hideg, csillogó
szertartáshoz, amit lenn a tükörré simuló jéglapon frissen, a levegő,
fagy és egészség téli részegségében korcsolyákat csattogtatva tartanak
nyurga szeladonok és karcsu leányok. Hallgatom ezt az elálmositó
harangjátékot. Kecses, női lábakra kivánkozó Rival-ok kezdik meg, a
Mercur, a Columbus folytatja és a hetyke, bizakodó Jackson, végül
komolyan, ósdian, méltóságosan, mint az öregharang, belekondul az
együttesbe egy-egy konzervativ Halifax rozsdás hangja is. Ugy tetszik,
mintha valami különös jég-templomban lennék.
Aki tud korcsolya-nyelven beszélni, az ilyenkor nem is figyel a pálya
impresszionista-foltjaira és a jégen csodásan kivirágzó boa-, karmantyu-
és kalap-tavaszra, hanem behunyt szemmel hallgatja az acélpengék
zenéjét. Ebben a zenében valami láz van. Van-e kedved táncos korcsolyát
kötni és repülni? Az egészség hajrázó vágya, a hideg tornakedve s a
távolságok önkivülete beszél hozzád. Akarsz-e mérföldeket tiporni és
csókolni? Nekem a szikrázó jég és a szikrázó szemek azt suttogják, hogy
itt, a vágtató tovakeringés robajában sokkal inkább otthon van a
szerelem, mint a báltermekben és bárhol a világon, s nincs olyan
szentelt talaja a finom erotikának, mint a sikos, tükörsima jég. Egy
német orvos a nászutazás lélektanát a távolságlegyürés erotikumával
magyarázta és bizonyára nem ok nélkül. Maga az élet folytatása és
akarása ez. Minden mozdulat egy vallomás, minden nekiiramodás egy csók
és minden kilométer egy nász. A sietség kedvében megszázszorosodva és
központositva érzed erődet és tested, vágyad, akaratod, egész
egyéniséged daloló könnyüséggel rohan tovább a vékony acélpengén, bele
az éjszakába, az ismeretlenbe és a szerelembe. Itt látod meg, hogy
kicsoda az igazi férfi és kicsoda az igazi nő. A csunya nő fél belépni a
bálterembe. A női test igazi szobrásza azonban a jég.
*
Napok óta nézek egy fekete orosz leányt, aki az idén véletlenül nálunk
tartja téli séjour-ját és kacagja ezt a fia-telet, ezt a januári
tavaszt, mely talán tréfából, talán hozzánk való különös kegyből, néha
sikossá fagyasztja a jégpálya vizét. Ott látom a korcsolyázó kontárok
között nyugodtan, tragikus magányosságban. A többiek nem is sejtik, hogy
kicsoda. De én tudom, hogy a tél tündére ő, Andersen Jégleánya, aki
havas alpesi rózsákat tüz hajába, a kacagása pedig messziről ugy
hangzik, mintha távoli lavinák dübörögnének zöld jéghegyeken. Körülötte
kis jégstréberek cikáznak. Egy nyakig-láb ifju időnként cirkalommá válik
és ujra összecsukódik. Iskolásgyerekek sürü rajban bukdácsolnak kifelé a
melegedőhöz, fantasztikus alakok, eltorzulnak s a tóból kiugráló
kutyabékákhoz hasonlók.
Korcsolya-müvészek ügyeskednek. Csak ő komoly. Korcsolyája halkan
karcolja a jeget, mint az üveges ablak-vágó gyémántja. Nyárias
kabátkáját csendesen emelinti a fagyos levegő. Fejét előreszegzi,
lassan, finom kacérkodással adja oda magát a télnek és a jégnek s aztán
mindig finomabban, mindig könnyebben, mindig tüzesebben vágtat át a
ropogó jégtükrön a fujdogáló szelekkel és a pályán végigkorcsolyázó
villamos-sugarakkal együtt. Már kibomlik gyürüs, fekete haja is. A kép
szinte álommá torzul. És a »princesse lointalne« a szivarok vöröslő
tüzpontjai között széditő körivekben, az álmok vakmerőségével karikázik
végig ujra és ujra, mintha egy részeg menád nekivadulásával hódolna a
fagynak, s csak néha hajol előre, hogy a jég tükrén megnézze gyönyörtől
elhalványodó szlávos arcát. Kicsoda ez a nő? Mikor esténkint elmegy,
néhány francia szót vált a kisérőjével. Másnap ujra itt van. Én
Lermentoff egy hősnőjéről neveztem el, akihez nagyon hasonlit.
*
És a maflák szigete? Ó, maflák szigete is van, akár csak a báltermekben,
csakhogy itt még több a mafla és a maflák a báli mafláknál is maflábbak.
Akár a fizetett melegedőben izzad rájuk a téli kabát, akár künn az
ingyenes vashidon fagynak jégcsapokká, elkényszeredettek, leforrázottak
és beteg-arcuak, mint a reménytelen szerelmesek. A nézőtér itt majdnem
érdekesebb, mint maga a szinpad. Ottan gubbaszkodnak egy sarokban és
nézik, hogyan repül el a felületes, parfümös, gyönyörü élet. Repülni,
repülni, – zengi valami bennük – érezni a rohanás mámorát, a szikár
fiatalság izmát s az életről csak annyit tudni, hogy nő van a karunkon
és szép és az irodalomhoz csak annyit érteni, mint az a fiatal
főhadnagy, aki minden évben megveszi a kis füzetkét, melyben
legyezőversek és képeslevelezőlap-üdvözletek vannak. Pohosodó,
vastaglábu életmüvészek zengik magukban ezt az ódát, didergő gardedámok
és egyéb kisemmizett szerencsétlenek, akik más okokból unatkoztak rá a
repülésre. Sántáknak, bénáknak, nyomorékoknak érzik magukat itt a
repülés táncversenyén. Ha nem lennének örökösen fáradtak s egyszer
igazán kifáradhatnának. Ha nem kellene nekik is, mint Maupassant
vadludainak, folytonosan utánagágogni az elszálló vágyakra. Ha tudnának
repülni, harcolni és egyszer kimerülten elaludni. Hisz olyan szép ez a
banális téli idill. A korcsolyázás után félhomályos szoba és pirosló
kandalló. Kávé és béke, gesztenye és csönd. Ezekkel a gondolatokkal
néznek ki könnyező ablakokon a jég szegény maflái. Mintha az orosz leány
a havas tájak kegyetlen russzalkáit bocsátotta volna széjjel, akik
meggyötrik a prédájukat, fojtogatják és agyoncsiklandozzák, hogy másnap
fáradtan, neuraszténiásan, kék karikás szemekkel ébredjenek és keserüen
ásitsanak a szemtelenül továbbkorcsolyázó életre.