Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az
éjszakában. Én is igy találtam meg multkor a köruton, amint
elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő
egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között és a tabetikusok
biccenésével haladt előre a maga utján, A jó, züllött, vén fiu örült,
mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderitette csörgősipkáját,
amelyről lehullottak az összes csörgők és szallagok. Üdvözöltem ő
hercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros-selyem
cigarettatárcát és megkinált belőle.
– Hová? – érdeklődtem félénken és szemügyre vettem fájdalmas arcát.
– A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az
elmegyógyintézet igazgatósága hangversenynyel egybekötött bált ad az
őrültek mulatságára.
Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.
– Nem izgatja az ön fantáziáját – folytatta a bohém – a
kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő,
amit esetleg vizeslepedőkkel fognak sulyosbitani? Képzeljen el azután
egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: »colon des
paralitiques«, »tsardache hystérique«, »boston epileptique«.
Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező
elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy
elborult, geniális homlok. A hamuszinü égbolton a Hüvösvölgy jegenyéi
közt szomoruan kandikál ki a koradélutáni hold. Szótlanul mentünk a
lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villamfénynyel
világitott előcsarnokban azután elváltam kisérőmtől, aki boldogan
vegyült el alattvalói közé s egyedül maradtam.
Végighaladtam a kongó visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává
tördelődzik szét s a félénk kacaj, hosszu zokogássá nyulik. Inkább
hallgatunk. Az orvos egymásután nyitja fel a folyosók ajtaját a nála
levő kulcscsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszu
asztal mellett vacsoráznak a bálozók.
A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem.
Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és ur, aki nyugodtan – vigyázva és
illedelmesen – bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák
tányércsörgés közt hordják fel a zsirban puffadozó, kövér farsangi
fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába
erre az estére fehér rózsabimbót tüzött. Mellette egy vékony, jó
családból való fiu elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros
szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten
nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami
összenemhangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal
fölött s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság
vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpiti, el van romolva.
Az apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a
kérdésbe, a kacajok czéltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek
feltekintenek a tálakból s rám néz az ezerféle, idegen tekintetü, kereső
és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem és a hátam gerincén
egy kicsit átfut a hideg.
Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok.
Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj
magyar nótára gyujt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére és
gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek
lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte
észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az
őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját
kozmoszukban élnek, melynek törvényeit, – függetlenül minden
természettudományi és filozófiai kényszertől – ők maguk irják elő.
Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az
állatsereglet közönsége van bezárva s a rácsok az ő szabadságát védik
csupán. A párok karöltve sétálnak s még a spanyol etiketten sem esik
csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal
táncolnak. A bál hőse egy fekete haju, sápadt arcu fiatal ember, aki
huszonnégyéves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében
finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe
sugja: két évig sem fog élni.
Mi egyébként lézengünk a bálteremben s a maflaszigeten cercle-t tartunk.
Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag
rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki zsebéből a szalvéta s legalább
annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent-Ilona
szigetére deportált Napoleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak,
citromosvizet isznak, legyezik egymást. Egy kékszemü, őszhaju magyar ur,
aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken s mint »Világszellem«
jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti
különbségről és az ő saját külön politikai-, filozófiai- és gazdasági
rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt
matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra
rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen
kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zudulnak ki a torkából. A
durva agymechanizmus még mindig jól müködik, az asszociációk helyesek, a
test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a
battériák be vannak fütve, de valami alig hallható baj van s a csengetyü
nem akkor s nem ugy szól ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállu és
bajuszu ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem
angolul. A »Világszellem« pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin.
Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de – hogy megforditsuk a
hires szólást – van benne őrültség.
És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem
szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a geniálisok? Őket is
meglátogatjuk celláikban. Hódolunk ő fenségének és leadjuk névjegyünket
a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a
szerelemtől tébolyult meg s most tágranyilt szemekkel ölelgeti a
levegőt, csókokat hint a falaknak és annyira elevenek a hallucinációi,
hogy észre sem veszi az orvost, bár erősen szoritja a kezét. A rajztanár
halvány, esztétikus fejét rosszalólag rázza és esztétikai szempontokból
nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság
van az épület másik szárnyán s arcukon az otthonhagyott kis gyerekek
áhitozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló
ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba,
nyugalmat szimulálnak és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk
kergette ebbe a házba.
Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig huszéves gyerek ugrik
elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőr-lepedőn ül egy
bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy
siró férfi bucsuul reánk ölti a nyelvét.
Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carnevál még egyre bonyolitja a
párokat a bálest szines zürzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok
össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a vig arcokat, a
kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat és szinte
kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az
én szegény huszonnégyéves Pierotte-m még mindig nem fáradt el. Most kéri
táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér
rózsabimbó és boldogan száguldozik hisztetikus Pierotte-jével. Egy
ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó
holdat. Vajjon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a
fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszu, halottszerü orral,
szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok
tovább itt maradni.