Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam,
egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék
haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére.
Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész
alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete
szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge
cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és
ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün
aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben
kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is
megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló
esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok,
titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló
pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy
darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul
hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális
cseppecske átvette a vezetőmotivumot.
– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az
elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak
nomádja, aszfaltok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél és
inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azurból szakitottál
magadnak sátort, semhogy haza nézz. Ma azonban az első őszi estén,
először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy.
Mit tétovázol még?
Sok apró csepp verődött izgatott staccatóban az ablaktáblához.
– Vedd le a kalapod!
– Akaszd fel a botod!
– Vetkőzz le!
– Ülj a karosszékbe!
– Ülj le, ülj le!
Ismételte az esőcsepp és tovább pityergett.
– Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott
ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma
mindegyik ablak be van csukva s mi szorgalmas esőcseppek összemázoljuk
az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám,
hogy az őszi intimségben ti a téglák hus-anyaga vagytok és most
visszahengeredtek oduitokba, akár a csiga a maga héjába s csak ebben a
barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e
volna máskor azt a vasalót tüzesitő cselédleányt, aki a második emeleten
vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is
több szeretettel világitott eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az
estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az
operettmelódiákat és minden nyári ürességet s szétrakva holmidat,
belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.
Leengedtem a fehér csipkefüggönyt és meggyujtottam a lámpám. A botom és
a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi
szonáta zajongó sforcatókkal tovább dobolt az ablakon.
– Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek
a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos
kezek ilyenkor lopják be hüvösödő verandákrol a székeket és ilyenkor
vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai
harangszót. A macska, a spiritus familiaris halk dorombolásával néhány
taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya
pedig végignyulik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna
magicá-t. Ezek a hangok, ezek a szinek és az otthon illata mind
beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak
néha érezhetsz s most, mikor mi apró vizcsöppek ütemekre szedjük és
kiverjük az ablak üvegklaviaturáján. Hasonlókról beszél az a magányos
petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző uton, amelyik
évek egyhangu bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a
kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő
hajnalokon. Egy egész élet szomoru intimsége van ezekben a motivumokban.
Emlékszel-e még reájuk?
Az esőcsepp siró triolákban patakzott szét az ablaktáblán.
– Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este
először hallod meg az óraketyegést és az órát, régi jóbarátodat nem
tekinted többé holmi időmérő-szerszámnak, mint nyáron, hanem a
szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó
zongoraszó is lelkedhez ér. A butorok se lesznek többé tárgyak.
Asztalod, széked, ágyad megelevenül és oly biztonsággal tölt el, mintha
gyökeret vernének a padlóban s téged is körülhálóznának sok, sok
láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsuras
cigarettát, keresd elő dohányszitád és markolj bele a leányosan szőke
dohányba. Melegitőd ma is kibontja lila tüzvirágait. Azután huzd füledre
a paplant és melegedjél át, ha pedig félsz, veszsz el a nyugalomban, a
csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló
rózsák közé, maradj itthon.
Az eső dörgő fortisszimója rázta ablakomat:
– Ne menj ki! Ne menj!!
A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vizgyöngy
már a szeptimenakkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak
nedvesen és maszatosan, de szelid nyugalommal nézett reám, mint két
kisirt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak.
Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán s bélelt otthoni cipőmet
felhuzva, kezemben egy elhájasodott konzervativ lappal, végigfeküdtem a
divánon és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.
– Kipp-kopp, jó estét! – dalolta a szeptemberi eső.