A napfürdő délelőtt 11–2-ig van. Ekkor kifekszenek a kőgátra a
fiatalemberek intenziv szinekben, piros és kék uszónadrágokban s a
bennük megmaradt pogány vágygyal imádják a napot, a leányok pedig, akik
szőkék és halványak, hasonlóan nekidülnek a hőségnek és udvaroltatnak
maguknak a sugarakkal. Majdnem mind ismerem őket. Ez a balatoni
fürdőhely egész müvészkolóniát szállásol el. A barátaim ezek a
szerecsenek, akik télen a lámpa glóriájában irnak. Most alig látni
rajtuk hogy kicsodák. Egy sörényes zeneszerző, akinek ideges és heroikus
ütemeit tavaly a szimfónikusoknál hallottam, tar koponyával fekszik itt,
mint egy hős, dagadó bronzmellel, feszülő vasizmokkal. Amott egy festő,
mint egy római harcos. Itt a tulfinomult esztéta, egy barbár
keménységével. Láthatóan örülnek a változásnak. Órák hosszat feküsznek
és izzadnak és szomjuhoznak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljon az
arcuk. Amint előttem van ez a sok-sok arc a napsugár ecsetje alatt, a
fotográfus másolórámáit látom, az érzékeny papirokat, amelyeket csak a
nap ragyogtat fel az élet egészséges szineiben, és arra gondolok, hogy
talán ők is tökéletesebb életképet, egészebb lelket, egy uj fotográfiát
várnak a természettől. Egyszerre beleugranak a tóba és eszembe jut a
fotográfus aranyfürdője. Ők mostan egy uj képet fixiroznak. Át kell
alakulniok teljesen. Le kell vetkőzniök mindent, a szokásokat, a müvészi
cafrangokat, a ruhát, az inget, a régi bőrüket, a beteges, városi
szinüket is. Hatalmas vágy ez. Az ember szeret öltözködni. Egy
öltözködési mánia sarkalhatja őket arra is, hogy uj szint kapjanak.
Valahogy szabadulni akarnak a multtól. Megfigyeltem a nyaralókat s ezen
a ponton mindegyiket egyformának találtam. Játszanak és az ellenkezőjét
játsszák annak, ami az életük. Minden nyaraló: szinész. A virilista az
erdőben kés és villa nélkül ebédel, a kishivatalnok beül a grand hotelbe
és vasárnap este a családjával együtt elpezsgőzi az összekuporgatott
filléreit. Logikátlanok és boldogok. Feltünt egy lipótvárosi leány, aki
most simán fésüli a haját és Jókai-regényeket olvas. Azok pedig, akiket
a szinházakból és a hangversenytermekből ismerek, az atléták dresszét
öltik magukra. Olyan édes egyszer játszani, hogy mások vagyunk, erősek,
boldogok, szabadok, és édes a napfürdő után gázolni a kavicsot és a
férgeket, barbárul a fejünkbe csapni a panamát, mint egy sisakot.
Este pedig 11–2-ig van a holdfürdő. Ennek is van közönsége. Az, amelyik
nem volt ott a napfürdőben. Ilyenkor a müvészek a fáradságtól részegen
horkolnak a párnákon. De kimásznak a partokra mindazok, akiket délelőtt
hiába kerestem. Leülnek a padokra, a fübe, a homokba, a jegenyefák közé
és süttetik arcukat az ólomfényü holdvilággal. Azt akarják bizonyára,
hogy kicsit megfehérüljön a pirospozsgás arcuk és puhuljon a kérges
lelkük és köd lopódzzék nagyon is határozott, merész és éles szemeikbe.
Ők is kurát tartanak. Az idő néha nagyon kedvez nekik. Láttam egy ily
estét. Felhők között emelkedik a hold. A tó az ezeregyéj tündérjátékait
játssza. Messze, valahol a tihanyi partoknál, ahol az ekhó alszik,
világoszöld reflexben tündököl a viz s a badacsonyi szőlőhegyek felől
idetévedt szél énekhangokat, illatot, bóditó neuraszténiát hoz. A
társaságot csak a cigaretták és a szivarok kis lámpásai világitják meg.
Látom azonban, hogy mind egészségesek és tultápláltak. Hallom, hogy mind
szentimentálisok. Egy vidéki biró el van ragadtatva a természet
szépségétől. A főhadnagy, aki egész évben káromkodik és marsol, erre az
estére érzelgős parfümöt locsol az atillájára, a költészetet dicséri és
fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az
idealizmusról beszél. Egy panamista könyezik. Egy vénlány nyavalyatörős
verseket dadog. Igy várják az éjfélt. Ekkor a hangulat tetőfokára hág. A
villákban kilobbannak az ablakok, a kerti lámpákban csonkig égnek a
gyertyák és csak az ég világit. Összeolvad az éj és a tücsökzene, a
békakurutytyolás és a holdfény, a viz és a cigaretták illata. A
szentimentálizmus tobzódik. Hallhatóan emészt az egész társaság,
viharosan, menydörgésszerüen forrong a gyomrokban a dus vacsora és
sirnak az elérzékenyedéstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja
hyppopotamus-szemét. A tábornokné lassan kitárja karjait. Szintelen és
hervadt szája, amely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog,
reszket a deres parókája és aranyfogai csillognak a holdfényben. Egy
vasgyuró is tántorogva áll a gyönyörüségben. Mindegyik között azonban
egy budapesti füszerkereskedő viszi a főszerepet. Kidülled a nádszékből.
Átadja magát a poézis varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. Arcán
iszonyu könycseppek gördülnek. A hold pedig megaranyozza, megezüstözi,
glóriába fonja a nadrágtartóját és a kidüllesztett hasát.