A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar
hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret
bekotnyeleskedni mások köreibe s minden ablakba, szobába, üzletbe
betekint és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem
a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengetyük. A
vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek és
átveszik az ideges vizek lüktetését s az óriási dagadásnak és
horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak
szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig
kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk.
Ez a tengertánc, amiről a régi vers beszél.
Hajnal felé már csak árnyak vannak. A viz előbb hajnalodik, külön és
önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a
tengert. Gyöngyszinü, üvegszerü fátyolokat aggat ránk és az utasok
halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint
a lelkek vagy az árnyékok, vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri
ut most már szenzáció. Valamitől üzetve végigjárom a hajót a legalsóbb
köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamós
padlón, amit megáztatott az éji zápor és ugy érzem, hogy a lelkek
kertjében bolyongok, mint a firenzei költő s szemlét kell tartanom az
elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt
gyötrődnek s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai
világitásban. Ez egy kis inferno.
A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szük vörös pamlagokon
fekszenek, vagy elszórva a földön, kajütbe zárva középkori számüzetésben
és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával,
cinikusan, vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még
most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig
közönyösen mered maga elé. Egy nőhóditó sóváran bámulja egy asszony
bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az ur vagy ötven
asszonyt csábitott el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan
nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a
szerecsennel, a lidói fövény hindujával, aki a tengerparton naponta
nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék
önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószinüleg az apró
hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy
villamgömbre szegezi.
Sóhajtva hagyom el ezt a kört és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét
már kétessé teszi a reggel és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a
féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlit. Az asztalon
orvosságos üvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények,
mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a
kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik
Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal és okosan és
türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden
villant rám a szemük. Menekülnöm kellett.
Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A
reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hiszterikus nőnek
tünt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék
hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon,
ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali
szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szivem hevesen dobogott és könyes
lett a szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszitve
vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó
banálitásai, összebujva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék.
A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A
férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panama-kalap, mellcsokrában
egy óriás rubintü, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a
szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első
szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán épp ugy
ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra és a férfi
keserü panaszokkal, váddal, a gyanu gyötrő italával kinálja és sirni fog
az asszony, vagy csak mimeli a sirást. Kisértetek szálltak a viharban.
Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban és
különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, melyek se
kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, hid a mennyen és poklon, álom
az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E
szemek felé irányitottam a lépteimet.
Ekkor, azonban, hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója.
Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok és meghódoltam a
viz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk eddig,
duhajon kurjongatva, berugva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött
és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális
lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A
gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtü állat él, az
élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se
érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ivjáratában
viz van, az egyensulyérzék központja és most ez a kis viz háborog a nagy
viz ellen. Valószinüleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel
jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet.
Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a
hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong.
A szájam is keserü már, mint a tenger.