Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü
frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára
mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt
– alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan
már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A
Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és
ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző
családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük.
Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet
órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt
betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor
és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is
társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.
Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a
zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani,
szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága
és tüzes bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra
fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz.
Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A
hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet
jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az
este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb
és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos
csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több
század távolságából.
Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és
a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a
csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen
közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál,
hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük
unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi
utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott
tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben.
A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről
a szinészeket.
Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki,
sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek,
lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se
gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen
anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy,
ahogyan én? Mostan egyszerre megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni
kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán –
hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a
gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan
feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a
fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az
ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az
estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő
keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen,
ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy
ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint
egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes
lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint
aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok
gondolatát táncoltatja.
Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más
szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.
Nekem is okosabb lesz gyorsan kereket oldanom.