A szeme kék. Élesen, majdnem idegenszerüen világitó. De azért nem az az
epedő és lirai germán-kékség ez, amelyen keresztül nehány naiv lélek az
egész világot a romantikus kékvirág szinében látja, északi, acélos,
exotikus és mégis egészséges, olyan mint egy kék kristálypohár csilláma,
amelyben józan és jeges forrásviz pezseg. Fáradtan emeli ezeket a bámuló
szemeket valahova messze a tavak tájékára, ahol az ő csüggedt népe él és
itt pihen meg a mi rónáinkon és arcainkon. Szemérmes férfiasság van
benne. Valami különös, bátor északi erő, ami még hosszu kalászsárga
hajával és hamarpiruló lányos arcával is dacol, egy álmodozó merészsége
és kalandkedve, aki több napi gyorsvonatozás után jön hozzánk, nem is a
fővárosunkba, de egy elhagyott, dunántuli falunkba, hogy ott végigélje a
mi ábrándjainkat és oceánnak álmodja a Balatont. Még vannak magyar
álmodók. Ezek azok. A testvér-népekben születnek, amelyek nálunk is
nyomorultabbak. A kezünkbe pedig még mindig kétségbeesetten kapaszkodnak
egynehányan, mintha nem is kézbe fogódznának, de valami mentőkötélbe.
Egy utolsó, görcsös gesztussal.
Hogy került ide a finn diák? Ottan az áthevült, szines rónán majdnem
mesének tetszett. Körülöttem iharok és szilfák szegényes lombjai, magyar
fák, távolabb mocsarak, sövények és egy végtelen puszta, ahol a vonat
órákig zakatol, anélkül, hogy füttyentene. A helységneveken is ázsiai
zamat. Egyik olyan, mint a káromkodás, a másik az ostorpattogáshoz és a
kartácsrobbanáshoz hasonlatos. Vendég itt minden idegen szó, kész
nevetség még a német is és alig hiszem, hogy valaha járt itt emberfia,
aki nyelvtanból tanulta volna a magyar idiómát. Öreg pásztorok
folytatják csak az ükapjuk mesterségét, halászok aggatják hálóikat és
földmivesek beszélnek a boldogságról és a buzáról. A buza az ur. Ez,
amely aranyával még a késő unokák fantáziáját is felgyujtja. Találkoztam
erre elfinomodott magyar lányokkal, akiknek hiszterikus ujjaiból
makrancosan gördül ki a varrótü is, de egy délután a hintaágyban mégis
arról beszéltek, minő nagyszerü lehet, feltürni a szoknyájukat, piros
kendőt ölteni és aratni, ahogy a parasztmenyecskék, mert ha az agyukban
nem is, a karjukban még mindig felébred az atavisztikus ösztön, amely a
villogó kasza után nyul, hogy a buzatengerben egy derék rendet vágjanak.
Ezen a vén, konzervativ földön bukkantam rá az én különös idegenemre.
Nem is róla akarok irni, inkább magamról, egy félórás, különös álmomról
és arról, hogyan tükröződik vissza a magyar föld a finn diák huszonkét
éves szemében. Nemcsak egyedül van. Igy nyár felé, mikor Helsingiben
bezáródik az egyetem, gyakran lejönnek hozzánk. Egy este
végigszáguldanak Budapesten és a magyar főváros képe örök emlékképpen ég
bele agyvelőjükbe, mint valami tüzes káprázat. A házak mögött egy
nép-oceánt sejtenek. Az emberekben pedig misztikumot és régi-régi
testvéreket akiknek az élete talán az ő sorsuk titkát is felkulcsolja.
Aztán egy faluba menekülnek, olcsó, nádfödeles parasztszobába. Az
asztalukon magyar könyvek és magyar ujságok. Egy szegényes ágy. A falon
a gitárjuk. Ugy élnek itt szegényen és szerényen, mint a fajszeretet
félig nevetséges, félig szent apostolai és igekötőket boncolva álmodnak
Nagymagyarországról.
Mi pedig hallgatjuk a beszédüket. Nekem ez az első szenzációm. Egypár
obligát francia mondat után rögtön a maguk jószántából térnek át a
magyar szóra. Bátran és szépen beszélik a nyelvünket és annyi
ambicióval, mintha legalább is világnyelv volna, mint valamikor Mátyás
király korában. Az akcentusuk kissé furcsa, de nekünk mégis minden
idegen iz nélkül való és ismerős. A kis magyar gyerekek selypegnek és
pötyögnek ugy, akik már érzik a nyelvünket, de még bizonytalanok
egyben-másban és gyakorlat hiján esetről-esetre kell oktatniok az uj
szavakat. Ez jutott eszembe, amint a diákom beszédére figyeltem és egy
egész különös érzés fogott el. Uj volt ez és semmihez sem hasonlitható s
mellette minden más náció hóditása banálisnak tünt. Banális még a
franciák világdiadala is, akinek már unalmas szenzáció lehet, hogy
nyaggatják és ficamitják idegen parvenük az ő daloló nyelvüket. Üres az
a bámulat, amivel én pár hónappal ezelőtt Voltaire és Baudelaire
arcvonásait kerestem a párisi éjjeli kávéházakban pincérek és francia
lócsiszárok fiziognómiáján és madame Recamiert sejtettem minden utcai
kofában. Ebben a barátságban több rejlik. A szegénység intimsége.
Egyetemünket nem árasztja el a külföldi diákok sáskajárása, utcáinkon
fehér holló még egy idegen is, de mindezért és sok másért egyszerre
kárpótlást kaptam egy embertől, aki rám, a magyarra, bámulva
függesztette a szemét.
Egy pillanat alatt éveken suhant át a képzeletem. Elgondoltam azt, hogy
ezek az emberek tőlünk távol, a finn tenger partjain, zárt szobákban,
lámpák és gyertyák mellett egy óriás népről, boldog országról álmodnak,
amelynek a határait a végtelenbe tágitja a fantázia. Ide jönnek és az ő
szótárukból összecsent szegény szókincsükkel félve szólitják meg
parasztjainkat és némely pillanatban elámulnak a mi felületesen
feltornyozott kulturánkon. Sok-sok nap mély impresszióját viszik el
magukkal aztán. Elvesztett hitünk az övék. Ha valaha elpusztulunk, ők
lesznek az utolsó magyarok. Képes levelezőlapokat mutatott nekem a finn
diák, amelyeken mulató finn társaságok magyar üdvözletet küldtek a
»hatalmas és büszke testvérnemzet«-nek. A naplóikat magyarul irják.
Müvészeiknek, az éhség napjaiban, a revolver előtt eszükbe jut még a mi
országunk, ahol lehet élni, álmodni és ahol boldogulna Suomi fia is.
Egy félórás beszélgetés zavaros képe csak ez. Sutba vetettem a logikámat
és hagytam, hadd ringasson álomba a finn diák szava, és bár tudtam, hogy
egy másik félóra mulva mosolygok az egészen, integettem neki és az ő
istenének, a tüzes ingben járó öreg Ukkónak áldását kivántam a fejére. A
tulfütött agy viziói egy percre valósággá váltak. Kirohantam a napfénybe
és végignyultam a magyar rónán. Ugy éreztem, hogy a boldogságim terhét
nem birja elviselni ez a föld.