Milyen nyugodtak.
Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam és orvosi
várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó,
véres szemek sanditottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok.
Magam elé idézem a képet és ujra látom a szobát, az ideges embereket,
akik különböző szembetegségek alakjában izelitőt kaptak az örök éjszaka
alkonyatából és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratuan
vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Ugy
érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny,
ez a hüvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte
fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.
Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden
csupa szin, szuró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy
valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen
emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal
gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami
sokszor arra késztet, hogy megszólitsak idegen embereket, vagy hogy este
hazamenet betekintsek alacsony ablakokon s a családi interieur békéjéből
magam számára is lopjak egy kis nyugalmat és egy óvatlan pillanatban
mélyen, komolyan, férfias kiváncsisággal meredjek bele egy ember arcába,
aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé.
Figyelem őket és önmagamat.
Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerü arcok nem felelnek. A látogató
pár perc mulva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a
vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül
itt kóválygó hangom, engem épp ugy sért, bánt, izgat magukba sülyedő
arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az
egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a
házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermek-arcukat. Mostan
zug az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illat-szimfóniákat
muzsikál a felhőző tömjén és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom
le, melyek mintha valami tulvilági hangverseny élvezetétől
szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az
orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét s összetett
kézzel, előre meredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép
szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik a tiszta smaragd, amaz fekete,
mint a borostyánkő. Vajjon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy
magukat nem ismerik? Egyik finom arcu leány végigsimitja arcát. A
tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden
reggel. A vakok mind hiuk.
A kis fiucskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége
a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak
szét a széles folyosókon. A kertben lapda puffan, katonásdit és
fogócskát játszanak s hangosan visitanak hozzá. Ez az élet nem is olyan
szomoru. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak,
fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka s akárcsak iskolaudvarokban tiz
percek alatt, a felvilágositás müvészete. Csak egy kis fiu áll
mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik és világtalan szemét a napra
forditja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a
fény csiklandozását. Órákig eljátszik igy a nappal. Mint valami nagy
aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.
Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint
közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a
matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik
kész zongoramüvész. Leginkább Chopin-t szeretik, mert majdnem mind hamar
lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkivületbe emeli őket. Többen
mondták, hogy hallatára szineket látnak. Beethoven piros, Mendelsohn
világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más
müvészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza
a természetet s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat
gyur ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.
A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett.
Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek
jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó
ujjukkal olvasnak. Most »Braille-be teszik« a Karthauzit. Milton
»Elveszett paradicsom«-át olvassák. Ez egy darab kulturvilág, amelynek
külön törvényei vannak.
Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy
mozdulattal gyakran utasitották vissza az én atyáskodó és könyes
kiváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fenhéjázónak és tudákosnak
találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen
vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta
nekik, hogy ki vagyok és rajta keresztül bizonyára egész határozottan
látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán
kómikus is vagyok. Hisz nekem meg kell forditanom a fejem, ha valamire
ránézek és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé
kell irányitanom. Mennyivel egyszerübben látnak ők. A nervus trigeminus
egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét és a
legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás
nélkül fogják meg a kezem és ez a fogás az övék. Ezt senkisem vitathatja
el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden.
Megértem a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már
leszállt az éj. Fönn a társalgóban még se gyulad ki a lámpa. A fiuk,
mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban
gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiu, aki most felhalad a
lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.