Egy álmatlan éjszaka után a késő délután esője bemosott egy könyvtárba,
az olvasóterembe és én leültem ott boldogan és mélyen pihegve s majdnem
ugy tekintettem szét, mint a párisi lump a morgueban. Kedves,
mozdulatlan emberek, ti majdnem-halottak, enyhülést adtatok nekem
ezekben az órákban, gyógyitva hullt szivembe a derü, a könyvek illata, a
könyvtári csend. Mozdulatlanság köröskörül. Csak az óra ketyeg – fönn a
falon – nagyon halkan. A szivek is ketyegnek, de még halkabban, mert a
lélekzetet is visszafojtja a figyelem. Ők is azt mondják: tik-tak,
tik-tak. Egy ugrás innen a legközelebbi kávéház és mégis milyen messze
van most.
Csömör elgondolni, hogy egyáltalán él még a dupla habjával, a
borravalójával, a füst és a fekete kávé fülledt izével. Mennyivel jobb
itt. Ez a csendesen folydogáló levegő lelki fürdő. Itten a lélekző
lámpák. Ott benn pedig alszik a könyvtár. Könyvek holtan és
mozdulatlanul merev polcokon. Mennyi millió és millió betü és gondolat
rongyon, sárga, avult, egérrágta papiron. Ebből a sok könyvoldalból egy
fehér őserdőt tudnék formálni, ami most kisértetiesen zugna fejünk
felett. Egymás mellé kerülve a versiró, a közgazdász, a nyelvész, a
lódoktor, a sporttudósitó, a novellaköltő, a szakácskönyviró, a
kozmikus, a kozmetikus és ez a papirerdő, ez a könyvrengeteg zugna,
harsogna, orgonálna, viharokat verne ebben a csendes teremben, mondaná
az élet zenéjét, mi pedig alája ülnénk és bámulnánk, gyerekek egy
erdőben, játszók egy enyhe tisztáson, botanikusai ennek a világnak, akik
egy füszálat egy virágot, egy rozsdás levelet vizsgálunk egész este a
mikroszkóp alatt és növesztjük ami ici-pici palántánkat, álmodunk egy uj
nagyszerü könyvről, amit valaha, sohanapján, meg fogunk irni.
Roppant energiák öveznek itten. Nem is tudok olvasni. Ez a feszülés
megbénit. Mi ehhez képest egy tömeg, egy népgyülés, egy hadsereg. Ugy
tetszik, hogy ott a másik szobában halott imperátorok fekszenek és egy
császári kripta kezdődik az ajtón tul, amelynek se vége, se hossza. Mi
pedig a kripta bejáratán kopogunk, bebocsáttatást kérve. Ahelyett, hogy
kimennénk az utcára és megcsókolnánk az első lányt, aki utunkba jön,
idevágyódunk, halottaknak. Micsoda vigasztalás, hogy én is belekerülök
ebbe a sokadalomba. Egy őr felköti az államat, megmosdat, halotti diszbe
öltöztet és egy becsületes hivem talán be is balzsamoz. Kapok egy
számot. A magyar halhatatlanság egy katalógusszám. Mindössze egy vékony
könyvtárcédula, egy kevés nyál, egy kevés gummiarabicum. Később száz és
száz év mulva jön majd egy diák, egy bolond és éhes és unatkozó diák,
aki előkotor – C. C. 33,512 – versek – szépirodalmi osztály – kérem,
tessék a tanár urhoz fordulni – és a kezébe vesz, hosszu kálvária után
megkap, bőrbe, vagy csak félvászonba kötve és olvassa nyomdafestékké és
papirrá vált életemet, lehet, hogy ily korhely délutánon, mint a mai.
Ebben a diákban reménykedem.
Próbálom elképzelni őt. Egy századdal előrezökkenni nehéz és fáradságos,
még igy, álmatlan fejjel is. Fürkészem az olvasók arcát, amelyek enyhén
és biztatóan világitanak. Egy-egy sziget mindegyik. Egy-egy fényes folt
a szoba éjszakájában. Megvilágitja a lámpa és még valami. Az, amit
olvasnak. Ha igy nézem az arcokat, eltolódnak, felrebbennek a szemöldök,
siró és nevető pózban, komoran, vagy vidáman merednek reám a szájak.
Cukrot kóstoltál, drága nevető? Keserüt nyeltél, keserü betüket és
keserü életet, te magántudós? Micsoda szédületes zürzavar van ily
olvasóteremben. Hányfelé, mennyi különböző vágányon száguldoznak a
szellemek. Hogy össze nem ütköznek vad rohantukban. Az agyakon csupa
halott ember gondolata kering, megállt szivek érzése lüktet át és nincs
hibás váltóállitás, nem ütközik össze Goethe és a francia szimbolizmus,
Newton és a teozófus, aquinoi szent Tamás és Haeckel, a napoleoni
háboruk és a szociológia. Hiába ér össze a könyökük. Távol vannak ők
mérföldi messzeségben az élettől és egymástól. Besüppednek a mélybe és
elvesznek benne. Buvárok ők, akik felvetve fejüket még lihegnek s az
ocsudó szem és agy zsongásával jó reggelt köszönnek a visszatérő
valóságnak, az embereknek, a lámpáknak s egy kicsit hitetlenül nézik
mind és egy kicsit végigsimitják homlokukat. Ön Chinából és Indiából
tért vissza, ön az ókorból, ön a görög nyelv kacskaringóiról. Ön pedig,
kedves doktor-kisasszony, a végtelen sorok legvégéről jött, ahol a madár
se jár, egészségesen és pirosan, vidáman. Hogy sikerült az utazás?
Nem csoda, ha némelyek valóságos bástyafalat emelnek maguk körül és
belebujnak a magányukba, belevackolják magukat a csendbe, megülnek órák
hosszant boldogan és mereven. Többnyire kellemetlen arcok. Busa fejek,
vastag, subaszerü hajjal, a nádfödelü parasztkunyhókhoz hasonlók,
amelyeknek ablakait befalazták és évekig nem szellőztetik. Arcaikra kiül
a könyvek siralmas ákombákoma. Mozog a szájuk, pislognak s áhitatosan
imádkoznak egy száraz zsoltárt. Rájuk nézve nincs már meglepetés. Lelkük
csupa keréknyom. Kitaposott idegpályákon talicskázzák fel a
nyersanyagot, mindennap egy téglát s épitik a maguk rongyos kis
palotáját, amelyből többnyire egy ház lesz – a napszám bére – egy ház
valamelyik erdélyi városka végén, ahol kövér és csunya feleségükkel
elbujnak a világ elől. Egyelőre zakatolnak tovább a ház és a kövér nő
felé.
Mégis valami ütemességet érzek, a cél közelségét és ez vigasztal, ez a
robogó vonat kellemes örömével tölt el. Lehet, hogy azért maradtam eddig
itten, tétlenül. Vannak azonban olyanok is, akik épp oly céltalanul
ülnek, dolgoznak, irnak és olvasnak mint én. Ezek a könyvtár bolondjai.
Önérzetesek, szótlanok és titkolódzók. A kecsegefejü ur is itt van, akit
tiz évvel ezelőtt hagytam el kis cédulái között, éppen azon a széken,
szük és hosszu szürke ferencjózsefjében. Még mindig buvárkodik. Keze
néha megrebben és villámgyorsan ir le egy friss ötletet. Aztán másol,
keres valamit a könyvek és az irások közt, vállát vonja, lethargikusan
mered maga elé és mintha álmot álmodnék, fészkelődik s ujra belekezd a
nagy munkába, szorgalmasan osztályozza a ragadós papirszeleteket,
egyenként vastag cukorspárgával köti össze. Nem tudni mit ir. Lehet,
hogy a mértékhitelesitő intézet hivatalnoka, lehet, hogy egy költő, egy
világjavitó, egy próféta, lehet, hogy egy zugtörténész s azt akarja
bebizonyitani, hogy Napoleon magyar volt és erre a kártyára tette fel
egész életét. Titok minden mozdulata. Titok, amit suttogva mond a
könyvtárszolgáknak. Az is titok, hogy miért nem akasztotta fel magát
azokra a derék és vastag cukorspárgákra, amelyekkel ringy-rongy irásait
aggatja egybe.
A csengetéskor mégis ő megy el utoljára. Sóhajtva kel fel és arra
gondol, – ars longa vita brevis – mennyi idő morzsolódik el
haszontalanul, mig végre reggel ujra kitárják a könyvtár kapuit. A
többiek is tétovázva bucsuzkodnak az öreg könyvektől. Megértem őket. Ez
a második otthonuk. Az ember hamar benfentes lesz a könyvtárban s nem
unja meg, mint a lakását. Hogy visszatérünk hiven és barátságosan fogad
és nem tesz szemrehányást. Ismerjük minden zegét-zugát. Az életünk
egy-egy momentuma kötődik a tárgyakhoz. A lépcső például egy téli estét
jelent, a könyvállvány egy csalódást, az iróasztal egy sikert, a lámpa
egy lány mosolyát és egy májusi délutánt, az ablak egy szorongó érzést,
mert rajta keresztül láttuk meg először az őszt, a távoli kertben, ahol
panaszkodva zugtak a sötét, könyvtári fák. Nehéz kiszakadni innen.
Csak egy szoba van itt, amit nem ismerek. Ez balra van az ajtótól, ott,
ahol a könyvtár állványok és falak árnyékába vesz. Sohase jártam itt.
Estente, ha bejöttem, szivdobogva néztem errefelé és évekig titok maradt
ez a szoba az éjszakába pólyált falak, ajtaja előtt a vaslábtörlő, amire
néha setétvörös fény szüremkedett, ugy hogy szinte áttüzesedett, mint
egy pokolrostély. Ugy képzeltem, hogy itt egy elátkozott ember lakik.
Egy elátkozott, hosszu szakállu vén nyárspolgár; valami hivatalos
személy, egy felügyelő, egy könyvtártiszt, egy szimpla tisztviselő, de
hallgatag, rejtélyes és roppant megközelithetetlen, hasonlatos egy
mágushoz, vagy egy világitótorony őréhez. Most bemehetnék és vége lenne
a csodának. Ha bemennék, az őr szivesen fogadna, leültetne és szivarral
kinálna meg. Csak valamit hazudnom kellene. Valószinüen azonban csalódva
jönnék ki. A szoba olyan lenne, mint a többi. Nem ismerném fel az én
büvös szentélyemet, amit vörös fénnyel és fekete árnyakkal szineztem ki
magamnak. Egy ember ülne itt is, aki levenné orráról a szemüveget és rám
bámulna, talán mosolyogna, talán csodálkozna és nem értene. Elveszne
minden.
Bemenjek ide?
Nem megyek be.