Mostan uj lakásba költözködtem. Tegnap este ujra megzendült fejem felett
a skála. Ez az üres zene, amely kullogva kiséri az életemet. Laktam
pedig a föld legkülönbözőbb részein, római kertvillákban, párisi hónapos
szobákban és laktam egy fehér és édes télen Bécsben, de mindenütt utánam
kuszott a skála, mindenütt a fejem fölé kerekedett egy emeleti
kisasszony, aki zongorázni tanul és vékony, makacs ujjakkal gyötri az
isteni és félelmes szörnyet, a zongorát. Sokszor gondolkoztam, mi az
értelme ennek? Ez az álmatag betüzés, ez a hipnotizáló zenei abécézés
elringat engem, mint a csecsemőket a máktej. Később azonban mérgezetten
ébredek és bömbölök a dühtől. A leány tovább forog szük hangkörében. Ő
ezzel a bus pintyergéssel teljesen kifejezheti az életét, a kékszemü és
lenhaju igénytelenségét, amely fehér billentyükön tipeg és néha kacéran
és félve félrelép a feketékre s diszharmóniát kever a sok-sok édes
harmóniába. Milyen hangszer kellene nekem, uram istenem, minő futamok és
ujjak, hogy eljátsszam az életemet.
A hajában ennek is bizonyára ott van a kék szalag. Mostan is hallgatom
őt, a lámpa alatt ülve, tétlenül, összekulcsolt kezekkel és senki se
szomorubb, mint én és nincs szomorubb szoba, mint az én szobám. A skálák
hosszu vonalban csurrannak a szobámba. Arra gondolok, milyen lehet az én
kegyetlen és ismeretlen barátnőm. Tegnap mulatság volt náluk. Vendégek
szivaroztak és nevettek, nyájas öreg urak szeme bámulta a pohár
rubin-folyadékán át a kis zongoramüvésznőt, s a szülők bólongtak és
talán látták is őt, évek multán, a hangverseny-dobogón, ezüst
girandole-ok között, az ünnepi és lázas gyertyák lobogásában. A leánynak
lámpaláza volt. Bicsaklott, nyöszörgött és hörgött a skála. Ma azonban
szemérmetlen. Keményen, józanul, hidegen veri a zongorát. Mindegyik hang
ugy hull a koponyámra, mint egy-egy éles és hideg csöpp, amely
kivölgyeli a követ és vallomásra birja a fegyencet is. Szobámba pedig
valami émelyitő és ködös szomoruságot csempész. Azon tépelődőm, vajjon
tudja-e, hogy az ő zörömbölése itt lenn micsoda pokoli muzsikát kavar az
én szegény ideg-klaviaturámon. Föl akarok hozzá kiabálni, hogy beteg és
ideges ember vagyok és legyen szives, hagyja abba. Nem lehet ezt a
leányt kapacitálni. Hiába magyaráznám neki, hogy nem érdemes elindulnia.
Ő csak megy, bukdácsol fölfelé, mintha egy roppant hegyre menne
sisiphusi erőlködéssel és mindennap magával visz egy téglát, egy
kavicsot. Ha megérkezik, bizonyosan ő is kiábrándultan néz a csökönyös
szorgalmára és igazat ad nekem. Most azonban még hisz és sikertelenül
fejteném ki, hogy legfeljebb batyubálakon fog játszani csárdást és
valcert viszkető talpak alá, ő egy csokorral látja magát, amint a
közönség tapsai előtt hajlong és kinevet engem. Valószinüleg azért
vagyok ilyen szomoru. Én már tudom, mi következik. Ő még nem.
Később mégis megenyhülök. Egy pillanatra kedves és jótékony fejem fölött
ez a bizsergés, mint egy naiv hegyi patak csergedezése. Valahogy a
fiatalságomra tartozik a skála. Ezeket a hangokat hallottam a hónapos
szobákban, mint fiatal diák is, mostan ujra hallom, s ugy látszik, az
élet nem igen változik. Mindig vannak lányok, akik zongorázni tanulnak
és rövid szoknyákban járnak. Ezek kicsit az enyéimek is. Ha megőszülök
és elkorhadok, folytatják a skálát ott, ahol a többiek elhagyták. A
vigasztalás azonban sovány és kevés ideig tart. Lassanként boszantóvá
válik minden, mint az alattomos fogfájás. Levelet kezdek irni neki,
amelyben udvariasan megkérem, hogy ne bántson engem, majd összetépem a
levelet és felteszem magamban, hogy holnap kilesem a folyosón, a
lépcsőházban és személyesen beszélek vele, csokrot küldök neki, ha kell,
meg is kérem a kezét, ha muszáj. Hányszor határoztam ezt el tiz év
alatt. Sohase váltottam be.
Ilyenkor este még türhető és hangulatos ez a szenvedés. A leány fönn
zongorázik és én monológokat mondok a falaknak. Reggel azonban
hallucináló fejjel hallgatom az ágyban. Hajnali tiz órakor, mikor az
álmatlanság minden viharával és szürkeségével, nyitott szemmel fekszem a
csapzott ágyon, amely céltalan erőlködés után zátonyra jutott s
megfeneklett az álomban és az éjszakában, ujra megkezdődik a dobogás, a
csörömpölés és gurulnak a skálák, cifrázva, hegyes staccatóval, vagy
lágyan és folyékonyan, a legato sima hullámával. Egyszer ugy tetszik,
hogy üvegszilánkokat ráznak a fejem felett. Máskor egy mennydörgésre
gondolok, egy földindulásra, vagy egy heves szivdobogásra. Kőmüvesek
jöttek és hegyes vaskalapáccsal bontják a házat. A kis lány ujjai mint
fehér lovacskák nyargalnak körbe-körbe egy taposómalomban. Többnyire a
párnámba harapok és imádkozom. A leány egyszerüen gonosznak és szivósnak
tetszik, egy kis tizenöt éves furiának, aki megboszulja összes büneimet.
Merevnek és akaratosnak látom az arcát, a buta lányok minden
akaraterejével. Már éhomra is skálázik. Nem is egyedül van, de vele
együtt száz és ezer kis testvére és körültáncolják az ágyamat, mint apró
boszorkányok és nevetnek és ujjonganak és hancuroznak a reggeli ködben.
Csodálkozom a merészségén. Hogy meri gyötreni a zongorát, ezt a
zene-oroszlánt, amivel titánok birkóztak. Nem fél, hogy felmordul, mig
pántlikát füz a sörényébe, és manicure-ollóval vágja a körmeit. Nem
sápad el az éhségétől. Igaz, hogy ez csak egy bérelt pianino, egy
fogatlan és beteg oroszlán. Az ő türelme nagyobb, mint a szókincsem.
Felmászik a legmagasabb hanglétrára és kacagva, csikorogva, sziszegve
csuszik le. Hideggel zuhanyoz és forrósággal önt el. Ráncigálja álmatlan
testemet. Csiklandja a szempillámat. Végigkarmizsál rajtam hosszu,
hosszu hangjegyekkel. Káromkodássá változtatja az imámat. Néha-néha egy
kicsikét vár és csaléteknek felém dob egy percnyi csendet, mig
visszafojtott lélekzettel tapadok a plafon arabeszkjeire és a szememre
leszáll a hit s az ereimen átborzong melegen és büvösen az álom.
Egy pillanat mulva azonban megint ujra kezdi.