Rendesen türelmetlenül és sokáig csengetek az ajtón.
– Itthon vannak? – kérdezem ravaszul a szobaleányt, aki a csengetésre
végre megjelen.
– Nincsenek.
Erre ügyesen hátralépek, mintha meg lennék lepődve.
– Elutaztak?
– Már egy hete.
Itt egy alattomos mozdulattal már be is csuktam magam mögött az ajtót s
levélirás ürügye alatt bevezettetem magam a szobába. Halvány vagyok az
idegességtől. Leülök egy székre és annyi időm sincs, hogy a kezembe
adott ezüst tollat megragadjam, már is elfog valami őszies melanchólia,
mely a kongó szobákból árad s ideüz, minden holtszezón idején,
ismerőseim lakásába, a nyaraló butorok közé. Tolvaj módjára lopózkodom
be és csellel, furfanggal, gyerekes ötletekkel verekszem minden percért,
hogy minél tovább álmodozhassam az alvó csendben. Szenvedély-e,
betegessé makrancosodott szeszély: nem tudom. Ezzel a gyónással azonban
tartozom mindazoknak, akik nekem később sajátosan elfinomult érzéseik
nevében hajlandók lesznek abszoluciót adni.
Még azt sem engedem meg, hogy a cseléd kinyissa a déli verőn átfült
faredőket. A fülledt sötétségben gyujtót keresek és a szoba közepén
himbáló csillártól kérek kölcsön egy kevés világosságot. Egyszerre
szines homály, narancsszinü müalkonyat borul a butorokra. Olyan jó ennél
a szomoru fénynél megülni, vörösbársony zsöllyében s elgondolni
csendesen, hogy a redők és a szines karikáktól tarkálló ablaküvegek
mögött napfény bukfencezik és valahol távol a szobák hütlenné vált lakói
kacagnak.
Benn pedig, minthogy az enyhe fény alig háborgatja a nyaraló butorok
álmát, tovább folyik a tárgyak élete. Szomoru, nesztelen, egyhangu ez az
élet s neked is csak akkor tetszik meg, ha sokáig nézted. Hozzá kell
merevedned, hogy a tárgyak igazi spiritisztájává lehess. Mindenekelőtt
értened kell a szemrehányó némaságot, azt a vádoló, kiáltó csendességet,
amely ezekből az igaztalanul elhagyott butorokból kiabál feléd. Értened
kell az asztalok kérgének megpercenését és viharos megroppanását, az
elhanyagolt divány alig hallható, mély sóhajtását. Észre kell venned a
tárgyakat beboritó halálos szomoruságot. A porszinü leplek, amelyek
mindent irigyen takarnak el szemed elől, a szobák padlóját csatamezővé
kopáritják, ahol az elmult ősz, tél és nyár ütközetei zajlottak le és
gondolatok, érzések, fájdalmak, örömek és haragok viaskodtak. Valami
szivszorongató, különös érzés busit, mintha csendes temetőkben, életek
avarján andalognál. A tükör szeme is zavarosan bámul rád. Érzed-e,
mennyire fáj neki, hogy reggelenként nem nézi magát benne a két fiatal
kacagó leány? A butorok meg nekikeseredtükben mind átadták magukat a
petyhüdt, nyári álomnak. Az ágy, ez a született álomszuszék, most éli
világát. De alszanak a többiek is s a vén karosszék nyikorogva dohog, ha
kényelmesen beléereszkedel. Minden alszik. Nyári álmokat álmodik még az
ágy előtt heverő medvebőr is, amely abból az időből, hogy egy kövér
erdei medvének szolgált elegáns, testhez álló bekecsül, fölöttébb
hozzászokott a konvenciós téli álom élvezetéhez. A legéberebb
butordarab, a fürge óra is csak egy darabig birkózott az álmossággal,
azután lomhán, szétterpesztett mutatókkal nekifeküdt a megváltó
lustaságnak.
Magad is beledermedsz ebbe a nesztelen nyugalomba és bár dél van és ég a
lámpa, kisérteteket látsz a félhomályban. Vajjon mit akarnak ezek a déli
kisértetek? Ha hinnél a szellemekben, bizonyára azt mondanád, hogy
ismerőseid lelke jár vissza kisérteni egy-egy gondolatban. De nem hiszel
a szellemekben és bölcsen. Csak azt érzed, hogy a tárgyak között
bizonyos ideges feszültség van, mintha az eltávozottak pár idegszállal
még mindig ide lennének kötözve s a kilincsen ott maradt volna kezük
nyomása, poharukon ajkuk nedvessége. Nem is csoda, ha az ajtó olyan
fájóan mered reád, hisz minden pillanatban csak az ő távolmaradásukról
beszél. Ezek a butorok még nem holtak. Még érzik meleg, simuló
közelségüket. A szobán is, bár üres, rögtön meglátni, hogy lakói
nemrégen hagyták el. Ha belépsz, érzed, hogy ők is körülötted vannak,
akik ezt a sok csecsebecsét, asztalt, széket, órát s tükröt éveken át –
kezükkel és lelkükkel – a maguk képére és hasonlóságára formálták át.
Érj csak hozzájuk és mind zengenek, akár a hangvillák. Mert hazugság,
hogy csak a hegedü fáján érzik a müvészkéz szoritása, s nem mindenen,
amibe az ember beleégeti átalakitó, magához hasonló ujjnyomát. Vajjon
egyforma lenne-e a falánk és a kisevő evőszere, a szipirtyó és a szüz
tükre? A zugfirkász és Petőfi tolla? Ilyenkor kétkedünk ebben és
hiszszük, hogy egy pohárból rekonstruálhatjuk annak a képét, aki évekig
ivott belőle.
Ezekben az elhagyatott szobákban, titkos energiákat sugárzó butorok
között csakugyan táncra perdül az élet és visszatér a mult. Halk
ütemekben, ritmikus zengéssel csobog vissza. A szobához szükül,
hajlékonyan a falak közé ékelődik s egy félóra alatt az egész évet
rohanvást átéljük, Leülnek a székekre az otthoniak is és a nyaraló
butorok közt megkezdődik a különös séance. A kisebbik leány, akinek
gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Mérode komoly frizurája végigdől
a pamlagon s a pamlag sodronyai zengenek, édesen, fájóan csengenek,
Schumann-dalokat énekelnek. A zongorán is végigsántikál egy határozatlan
melódia, amit valamikor ősszel hallottunk még. Elég azután meglátnod a
fogason lógó téli kalapot s egyszerre novemberi szél süvit belőle és tél
lesz és forró juliusban jól esik a hideg kályhánál melegedned. Bezárt
szemhéjadon keresztül pedig két korcsolyát látsz, melyek fehér köröket
cirkalmaznak a sötétsmaragd jégen. A nyaraló butorokon mintha bizarr
délibábok lebegnének. Mindenünnen, ahol csak mozogtak, fel-fel bukkan
egy halovány köd-arc. Az iróasztal mellől egy bozontos üstök, a varrógép
táján az anya árnyképe, a violás kertre nyiló ablakban a leányok. Vajjon
kicsodák ezek? A nyaraló butorok poros álmai, lámpa ködében kergetőző
hóbortos viziók, a naftalin szellemei, vagy déli kisértetek?
Ennek a déli kisértetjárásnak rendesen a cseléd szokott véget vetni, aki
megsokalta a levélirás idejét, gyanakvó tekintettel kandikál be a
szobába. Ilyenkor felriadok trance-omból s az iróasztalhoz pattanok,
hogy egy üres papirlapot szépen telekarmoljak holmi tintás
ákom-bákommal. Aztán gyorsan kilopódzom a kerten át az utcára. A szoba
benn tovább játsza titokzatos életét. Én pedig a józan, kocsizörgéses
napfényben kiveszem belső zsebemből a levelet, amit az utolsó
pillanatban, hogy ne is tudjanak látogatásomról, óvatosan visszaloptam
és csendesen összetépem.
Azzal eltünök én is, mint a többi déli kisértet.