Az életemet ugy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerü
idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben,
mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam
azokat a boldog és egyszerü napokat, amikor magamnak élhetek s reggel
lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a
komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc
válogathatja igy a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajuak és
vörösek, délután egy sulyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatu,
mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves,
vallásos szőkéhez fordul.
Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A
szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfüme, a lelke, az
illuziója elvesz, mert nem tudják lemérni és csak a sárga, forró viz
marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az
egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi
ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az
álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint
a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak
valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsulyozza, aláhuzza igazi
valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke
nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét s ha géplakatossal
beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak
lesznek és rimekben felelnek.
A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa
az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni
a csészéjébe. Nem is igen bizom azokban, akik csak szokásból iszszák,
mással készittetik el s következetesen citrommal és rummal füszerezik és
reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden
csésze tea egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészités
müvészetét, hogy a hangulatait egész hüen tudta vele visszaadni. Az
udvarlójának pedig ugy nyujtotta át, hogy néha vallomás volt, – forró és
félreérthetetlen – néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy
kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kiváncsiságot.
Az inyencek mámoros lakomák után jégre teszik és igy isszák. Keserüen,
langyosan a filozófusok itala. Néha egy fantasztikus idillt fest alá,
rubinszinüen és forrón, bő rummal, de mérges-feketén egy kegyetlen nő
minden erotikumát, egy rőt szépség kacaját, trombiták roppant harsogását
hozza eszembe. Máskor vad és féktelen, hogy szinte megfélemlit. Egy
csepp tejjel megszeliditem. Ilyenkor megadja magát, összetörik,
ellágyul. Ha a cukorsüveg pilisét vetem belé és enyhe citromvizzel
vegyitem, a betegeknek nyujtom. Ez a szirupédes folyadék a gyerekkorom
emlékeit, unt párnák redőzetét, egy régi csésze porcellánját s az anyám
áttetsző kezét idézi vissza. Vannak azután fantaszták, akik csak a
páráját és aromáját szeretik s a csészére hajolva álomutra kelnek
Kinába, Ceylonba, vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserü és
exótikus gyökér terem. A tea az álmodók bora.
Olvasom, hogy a párisi szalónokban a tea divatba jött. A franciák már
majdnem ugy iszszák, mint a keletiek, akik a gyomrukat mossák vele.
Nekem, aki kicsit ázsiai vagyok, fáj látni, hogy lesz európaivá ez a
józan és szelid ital, fecsegő és felületes emberek között, akik édes
süteményeket harapnak hozzá és nem tudják becsülni az értékét. Talán egy
kis atavizmus is hozzájárul a szeretetemhez és a haragomhoz. Ugy érzem,
hogy a kinaiaknak van igazuk, akik szertartásosan fapálcikákkal
szörpölik, vagy a japánoknak, mikor a párázó csészéket Buddha-szobrok
alá teszik és ott a sápadt gőzben imádkozva és elmélkedve teáznak. Nekem
a magányos teázó az ideálom. Maradjon a tea titok és intimitás. Bezárt
ajtóknál, leengedett függönyök mellett, egy kályha és egy macska
társaságában szeretem inni, mértékkel hörpinteni, komoly kortyintással,
mint az igazi alkoholista a bort. A családiasság szentélyeiben vén
butorok és emlékek között van otthon ez a drága nedü, a kelő nap
országaiban, meleg emberek lelkében s a szakállas és komoly szlávoknál,
akik mintha egy örökös titkot rejtegetnének. A társaság banálissá teszi.
De ha egyedül vagyok vele, mélyen és egyszerüen valami közönyös
vidámsággal gondolok életre és halálra. Egy kortyban átfogom az egész
valómat. Végre ez volt az első iz, ami gyenge inyemre csöppent, az élet
első ize. Egy bölcsőt látok, a kamilla-tea édeskés gőzeiben s mellette a
femme sage-t, aki egy kanállal óvatosan közeledik siró szájamhoz. A
kezdet és a vég játékát, az élet táncát, a nyugodt és megnyugtató cserét
érzem. Mert az utolsó pillanatban, midőn már minden ital hütelen lesz
hozzánk, még erősit és biztat a tea, a hü, a kitartó tea, amelyből
néhány csöpp fanyaron és zamatosan, az ellentmondó életet szimbolizálva,
– utravalóul – az ajkamra gördül. Ujra valaki áll majd az ágyamnál
visszafojtott lélekzettel, figyelve, kezében egy ezüst kanállal…