arczát.
Én nem tudom leirni, minő hatást tett e beszéd a Kormányzóra. Sokáig egy
szót se szólt. De szólni akart ismételve s végre is ennyit mondott:
– Ezt a gondolatot még nem hallottam.
S aztán másodpercz mulva utána mondta:
– Nem is olvastam.
Valóban se nem olvasta, se nem hallotta. De mi sem. Kossuth történetirói
közt ez a felfogás még eddig meg nem született. 1740–1790–1848! E három
korszak jellemrajzát mindegyik megvilágitására még ki nem dolgozta
senki. S Kossuth igazi nagyságára ily tiszta és fenséges alakban még rá
nem bukkant senki. Ezt csak a vajda mélységes eszejárása hozta
napfényre.
Este nyomban elmondtuk ezt Nagy Gyulának. Nagyon tetszett neki. Itthon
elmondtuk minden barátunknak. Horváth Ádám barátunk, a jó Ada másnap már
könyv nélkül el tudta mondani. A vajda elmesélte az »Egyetértés«
szerkesztőségében is s ott Szatmári Mór barátunk jegyzeteket is csinált
róla s azokat eltette arra az időre, a mikor a vajda ezt közzétenni
jónak látja. Kértük a vajdát többen, irja le szórul-szóra. Nem tette.
Csak annyit mondott:
– Ugy se felejtjük el!
A Kormányzó üde lelkére hihetetlen hatást kellett tenni e beszédnek.
Egész bujdosása alatt sohase találkozott magyar emberrel, a kinek róla
való gondolkozása ily magas szárnyalásu lett volna. De a hatást én
szemléltem is. Mig a vajda bement Ruttkaynéhoz bucsuzni, a Kormányzó
megcsókolt engem e szavakkal:
– Köszönöm édes Gábor, hogy Eötvöst elhozta hozzám. Tanultam tőle.
Csaknem ugyane szavakkal köszönte meg a jó Ruttkaynénak is azt a néhány
levelet, a melyet a vajdához intézett, kérve és biztatva őt, hogy jöjjön
minél előbb Turinba.
Utánunk néhány nap mulva egy székely-udvarhelyi küldöttség tisztelte meg
látogatásával a Kormányzót s a Kormányzó e küldöttség előtt is nagy
elragadtatással beszélt a vajdáról. A küldöttség jelentése abban az
időben napvilágot látott.
A vajda beszéde után hazai és országos közdolgokról egyetlen szó se
esett köztünk többé. A Kormányzó sokkal közlékenyebb lett s a turini
közállapotokról sok érdekes részletet beszélt a vajdának. Egyebek közt
ezt mondotta:
– Ön nem is hinné, hogy Turinban hatszáz milliomos lakik. Egy kis
emberke közölte ezt velem, a ki egyszer-másszor az én papirjaimat is
kezelni szokta s a ki az adófelügyelőségnél benfentes, tehát jól tudja.
Igaz, hogy az olasz milliomost a lira után számitják. A milliomosnak
tehát a mi értékünk szerint csak négy-ötödfél százezer forint értéke
van, de a vajda igy se hitte el a kis ember szavait.
– Alig lehet ezt elhinni Kormányzó ur, hiszen még Budapesten sincs annyi
vagyonos ember. Én mindössze három uri fogatot láttam egész délelőtt a
Pó-parti kocsikorzón, pedig ha annyi liramilliomos ember volna itt, több
fogatnak kellene lenni.
– Az olaszt nem ugy kell megitélni, mint az én otthoni korombeli
magyart. Itt az uraskodásnak a kocsi-lótartás nem szükségképen való jele
és kelléke, mint otthon a vármegyén.
– Kormányzó ur sohase tartott fogatot?
– Egyszerü kényelmes kocsit tartottam, mig tinyei gazdaságunk állt, de
azóta nem. Ihász pedig mindig biztatott Collegno al Baracconeban, hogy
tartsak fogatot. Nem fogadtam neki szót.
A vajda ekkor Collegno al Baracconéra vitte át a szót s én valóban meg
nem állhatom, hogy részint az itt hallottak után, részint saját
szemléletemből erről ne irjak részletesebben.
XI. FEJEZET.
(Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és beosztása. – A
cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth Lajos napirendje.
– Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme, halála, temetése. – A
rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.)
Turintól nyugotra, mintegy 8 kilométernyire fekszik Collegno nevü olasz
falu a Francziaországba vezető vasut mellett. A falun tul, attól nem
messze szép sikon az országut mellett 8–10 nyaralószerü külön épület
emelkedik s ezek egyike volt Kossuth Lajosé.
Ez a kis külön telep Collegnohoz tartozik s neve Collegno al Baraccone.
Baracco azt jelenti, a mit nálunk a barakk szó. Magyarul: szin, raktár,
födeles szin. Mikor ötven-hatvan év előtt a nagy vasutat épitették: a
vasuti munkásoknak volt itt telepük és raktáruk. Azóta épültek a
nyaralók s azóta kapta az egész telep a Collegno al Baraccone nevet.
Magyarországon Kossuth háza után ismerik ezt a nevet. Kossuth házát is
lerajzolták nem egy alakban. Valami kezdetleges, de találó
olajfestményben megvolt Kossuth lakásának képe a függetlenségi párt
birtokában is. Képes lapjaink nem egyszer közölték.
A ház mintegy két holdnyi telek hátulsó részén fekszik.
A telket kőfalkerités veszi körül minden oldalról. Hosszu, szabályos
négyszög az egész telek alakja.
A telek homlokzata előtt az országut vonul el s egyuttal a Turin-Rivoli
viczinális vasut is. Az országutra néz és nyilik a villatelekbe vezető
kis ajtó és nagy kapu. S arra néz a melléképület is, melyben boldogult
Ihász Dani ezredes lakott haláláig.
A Kormányzó már mintegy tiz év óta lakott Turinban állandóan, a mikor
1873-ban ezt a nyaralót megvette. Kitől vette: nem tudom. Vételára az
összes mellékköltségekkel mintegy 60 ezer lira volt, a mi pénzünk
szerint 27 ezer forint körül.
A nyaraló jókora egyemeletes épület, cseréptetővel.
A földszint előrészén tágas üvegház, mintegy téli kert. Ebből nyilt az
épület közepén az előszoba s e mögött az emeletbe vezető lépcső. Az
előszobától balra az ebédlő, jobbra pedig a pipázó és billiárd-szoba. A
lépcsőtől balra volt a tágas konyha, jobbra pedig egymás mellett két
cselédszoba, mindegyik a billiárd-szoba melletti folyosóról nyilt.
Az emelet is kettős ülésü volt s középen végig folyosó vezetett. Az
épület hátulsó részén volt balról a Kormányzó fürdőszobája, a mellett
egy éléskamra, azután kis lépcső egy második emeleti szobába s ezentul
jobbról Gunszt Bertalan barátunknak, a titkárnak tágas szobája.
Az épület első részén, mely a telken végig nézett az országutig s a
sikon át, négy szoba volt egymás mellett. Balról a Kormányzó hálóterme s
dolgozó szobája, azután Ruttkayné s végül Lajos Tivadar szobája.
Valódi urilak s kényelmes nyaraló volt tehát ez a lakás. Ránk nézve
nemcsak azért nevezetes, mert a Kormányzó nyolcz éven át itt lakott,
hanem azért is, mert az Emlékiratok első három kötete voltaképen itt
készült.
A telek különböző mívelési ágakra volt felosztva.
Volt benne külön veteményes kert, külön virágos kert s külön kis
árnyékos fáskert. Tisztán és jó karban tartott utak s a kapunál udvar.
Nyolcz év alatt sokszor végig járta ezeket a Kormányzó. Volt egy kis tó
is a telek közepén.
Cselédsége elég nagy számu volt itt a Kormányzónak.
Volt egy szakácsa. A neve: Francesco. Szicziliai származásu. A magyar
ételekhez nehéz feje volt. A jó Ruttkayné alig tudta a magyar ételek
készitésére megtanitani. Pedig utóbb neki is nagyon izlettek. Többet
evett belőlük, mint az olasz ételekből, hanem azért mindig zsörtölődött
miattuk.
A szobalány öregasszony vagy aggszüz volt. A neve Irene Turco. Ezt
Turinból szerezték. Ő tartotta rendben a szobákat.
Volt egy kertész. Ennek is Francesco volt a neve. Volt felesége s egy
csomó gyereke. Vele lakott édes anyja is. Volt mellette állandó
napszámos. Kellett is, mert napszámos nélkül akkora területü kerteket,
virágokat, veteményeket öntözni, gondozni, rendben tartani nem lehetett
volna. A napszámos neve Michele Chiabodan volt. Van Collegno közelében
egy falucska: Grugliasco. Innen való származásu volt Chiabodan kerti
napszámos ur. Ez a falu arról nevezetes, hogy van ebben egy jézsuita
zárda egy csomó jézsuita baráttal. Hogy pedig a Grugliasco-beli
jézsuiták miről nevezetesek: azt majd elmesélem később.
A szakács és szobalány fönt a nyaralóban laktak, a kertész és családja
és a napszámos lent a kapu melletti melléképületben lakott. De itt
lakott Ihász Dani öreg barátom is.
Ez a melléképület is emeletes ház volt. Fönt az emeleten volt három
szoba, konyha, folyosó. Ezekből állott Ihász Dani lakása. Lent a
földszinten több kisebb-nagyobb lakó- és mellékhelyiség: ezekben lakott
a kertész és családja és a napszámos.
A cselédségnek tartáson kivül fizetett a Kormányzó évenként mintegy 1200
lirát. Adója is közel 300 lirára rugott az épület és telek után.
A vajda sohase látta Collegno al Baracconét.
Szeretett volna a vajda oda kirándulni s valamelyik délelőtt lett volna
is rá időnk, de akkor nem jutott eszünkbe. Most pedig, hogy a Kormányzó
beszélgetett egykori nyaralójáról, már lehetetlen volt oda kimenni.
Elhalasztottuk máskorra.
A lakó helyiségek csaknem azokkal a butorokkal voltak ellátva, a
melyekkel a turini lakás. E butorok nem voltak ujak.
A Kormányzó se butorban, se ruhában, se ékszerben nem kedvelte a
fényüzést. E dolgokban gondolkozása és természete hasonlitott Deák
Ferenczéhez. Itthon 1848 előtt minden kisebb birtoku köznemes, a ki a
közéletben részt vett, csaknem egyenlően öltözködött a század eleje óta.
A szines ruha, a sárga csizma, a forgós kalpag, az ékköves vagy nemes
érczü gombok, az aranysujtások rég elvesztették divatjukat. Egyszerü
fekete posztó nadrág, mellény és atilla, fekete posztó mente egyszerü
vitézkötéses zsinórral és asztrakán prémmel s legföljebb magyar
ötvösmívü sodrott ezüst gombbal, ez is csak nemzeti vagy családi ünnepen
vagy nagy egyházi ünnepek alkalmával: ez volt a közép- vagy kisbirtoku
nemes diszöltözete. Ilyen volt hajdan Kossuthnak is, Deáknak is. A mi
csillogó volt: legföljebb a magyar nyakravaló arany rojtja, a sarkantyu
és a kard. A táblabiró karddal ment a megyegyülésre is, az
országgyülésre is. Pestmegye gyülésén Kossuth mindig kardosan jelent
meg.
Valamivel diszesebb öltönyt hordott 1848-ban és 1849-ben, mikor
pénzügyminiszter volt s mikor az ország Kormányzója lett. De akkor se
követte a nagy diszben elődeit: Hunyady Jánost és Bethlen Gábort. Még
kevésbbé követte a hivalkodó főrendeket vagy a keleti fejedelmeket. Igen
is szükségesnek tartotta a diszes öltönyt, a mikor a tömegek közé ment,
hogy azokat a haza védelmére föllelkesitse. Czeglédi, nagykőrösi,
kecskeméti, szegedi és hódmezővásárhelyi körutjára már Zrinyi-atillában,
feszes fekete s a bokánál rojtos nadrágban s az olasz szabadsághősök
kalapjában ment, a melyről hosszu fekete strucztoll lógott alá. A
48–49-iki vörös tollas, ugynevezett flamingók czifrálkodását nem
szerette.
Dicső emlékü boldogult neje se volt fényüző. Pedig a bujdosásnak
különösen első éveiben lett volna hozzá módjuk. Anglia és Amerika
rajongó népe mesés értékü ajándékokkal halmozta volna el őket.
A collegno al baracconei ház szobái egyszerü butorokkal voltak
megtöltve. Az itthon divatos butoroktól alig különböztek. E butorok
tetemes részét árverésen vette a Kormányzó. Volt egy ős régi grófi
család Piemontban, a D’Angennes család. Ennek utolsó ivadéka érsek volt
s Turinban halt meg. Egyik turini utcza elnevezésében meg is van a
család neve örökitve. Ennek butoraiból sokat szerzett a Kormányzó.
Asztalokat, székeket, órát, pamlagokat, nyitott s zárható szekrényeket.
Ezek egy részét Lajos Tivadar később uj kelmével huzatta be s egyébként
is diszesen ujittatta.
A Kormányzó napirendje s életmódja Collegno al Baracconéban is csaknem
ugyanaz volt, a mi Turinban. De a napirend lényegesen változott 1879-től
kezdve, a mikor az Emlékiratok készitése megkezdődött. Ettől kezdve a
Kormányzó a délutáni időt, mint már elbeszéltem, az iróasztal melletti
munkának szentelte. Az előtt többet foglalkozott a természettel,
olvasással s növénytani buvárlatokkal.
Mily óriási különbség volt Kossuth Lajos collegno al baracconei s II.
Rákóczi Ferencz rodostói napirendje között! Mennyire különbözött
egymástól például a két nagy bujdosó szabadsághős vallásos élete és
gondolkozása!
Rákóczi fejedelmünk, mikor rodostói palotájában megtelepedett, valóságos
szerzetes életmódot rendezett be maga és környezete számára. A jó Mikes
Kelemen klastrombeli életnek méltán nevezi a rodostói életet.
Reggel 6 órakor kel föl s öltözik a fejedelem. Azután kápolnába megy
csöndes misére. Templom után kávé, csibuk és közös társalgás. Nyolcz és
kilencz óra közt ujabb mise. Déli 12 órakor ebéd. Nem sokára egy és két
óra közt ujból kápolna, a hol a fejedelem imádkozik. Öt óra tájban ujból
délesti imádkozás. Fél hétkor vacsora, nyolczkor lefekvés. Hetenként
kétszer lovaglás és vadászat fogolyra és nyulra. S mind e napirend, a
vadászatot kivéve, dobszóra és katonai pontossággal történik.
Csakhogy Rákóczit, a nagy protestáns szabadsághősök unokáját buzgó
katholikusnak nevelik a bécsi jezsuiták, mig Kossuth szabadon gondolkozó
protestáns marad egész életén át.
Nem vallástalan ő se. Az ő lelke is föl-fölszáll a végtelenbe, a hol az
örökélet és üdvözülés fenséges ábrándjait késziti számunkra az
isten-eszme. Az ő tudása is szeretettel övezi Jézus Krisztus isteni
alakját s szent vallásunknak erkölcstanai megtöltik az ő szivét is. De ő
nem az egyház hideg falai közt keresi csupán s nem a pap kezéből várja
egyedül az üdvösséget. Est deus in nobis. Isten bennünk lakozik. Ez az ő
gyakorlati életelve.
Rákóczi istennek irgalmára bizza hazáját és nemzetét, mikor a bujdosás
rideg tanyájába temetkezik. Kossuth pedig tovább fárad, tovább küzd,
tovább dolgozik; nem nyugszik meg a végzetben, hanem megpörli és
bevádolja azt három világrész minden mivelt és szabad nemzete előtt s
igazságot követel eltiprott hazájának menekülésére.
Hanem egyben mégis hasonlit a két nagy szabadsághős.
Azt irja Mikes Rákócziról:
– Csak a sok irásban tölti az időt!
Bizony ebben tölti a Kormányzó is. Életének utolsó tizenkét esztendejét
egészen ebben töltötte. A mi fölött sokat csóválta fejét a jó öreg Ihász
Dani barátom.
Ihász Dani öreg barátomat én csak a külföldön ismertem meg, még akkor,
mikor Genuában laktam, de aztán a Kormányzó mellett gyakran találkoztam
vele s szives rokonszenv fejlődött ki köztünk. Ő veszprémmegyei sarjadék
a Bakony napnyugoti oldaláról, a vajdának táblabirótársa. Ha a vajda
egyszer kedvet kap az iráshoz: akkor majd ir róla bőségesen ő. Én csak
collegno al baracconei életéről akarok egyet-mást elmondani, a mit talán
a vajda még se tud.
Ihász Dani már honvédezredes volt 1849-ben is, noha csak a harcz végén.
Mikor a Kormányzó a nyaralót megvette: akkor Turinban lakott, mint az
olasz királyi hadsereg nyugalmazott ezredese. A király Viktor Emanuel
nagyon szerette az öreget. Részt vett Olaszország felszabaditásának
minden nagy harczában s azért tisztességes nyugdijat kapott, közel négy
ezer lirát.
A Kormányzó nem volt gazdag ember, jótékony adományokkal hiveit nem
láthatta el, de a mikor nyaralójának épületeit apróra megszemlélte,
látta, hogy az utra néző melléképületének emeleti lakosztálya az ő
cselédsége számára nem szükséges. Vagy ki kell adnia bérbe, vagy üresen
kell hagynia.
Idegen, ismeretlen embereket telkére ereszteni nem akart, szives
barátsággal felajánlotta tehát azt a lakosztályt Ihász Daninak s
meghivta őt állandó lakóvendégjeül. Az öreg végtelen kegyelettel
ragaszkodott a Kormányzóhoz s hálás szivvel fogadta a meghivást. Némi
kis haszna is volt belőle, legalább Turinban nem kellett lakbért
fizetnie. De az öregnek nem ez okozott örömöt, hanem a Kormányzó
figyelme. S az a megnyugtató érzés, hogy ezentul szakadatlanul a
Kormányzó közelében lehet.
Igy lett hű árnyéka Kossuthnak, mint Mikes Rákóczinak.
Kiköltözött Collegno al Baracconéba, kiszállittatta butorait s
elfoglalta az utra néző épület emeleti szobáit. Három szobát, konyhát,
folyosót – mint már emlitettem. Saját konyhát, saját háztartást
rendezett be a maga számára s ott élt nyugodtan, boldogan. Mindennap
egyszer vagy kétszer fölnézett a Kormányzóhoz, nincs-e a Kormányzónak
hozzá valami óhajtása, a mit parancsnak tekintett. Mindennap hüségesen
elkészitette a husz-harmincz czigarettát s oda tette a Kormányzó
iróasztalára. Társalogni, unalomüzni rendesen benézett Gunszt
barátunkhoz, a titkárhoz, vagy ha otthon volt, Lajos Tivadarhoz. Ha
pedig a Kormányzó sétálni hivta: ment vele nagy örömmel. Levelezett is
Veszprémmegyében lakó testvérjével Imrével s ennek fiával Ihász Lajossal
s még nehány magyarországi barátjával. A Kormányzó látogatására jövő
magyarokat ő is mindig szivesen látta, hosszan elbeszélgetett velük s
elkérdezősködött az otthon való dolgokról. Él-e még ez? Él-e még az?
Miként boldogulnak, a kik őt szerették s a kiket ő szeretett?
Gyermekkori játszótársai, honvédbajtársai hova lettek? Bizony több
holtról szólt a hir, mint elevenről.
De a busulásnak nem adta át magát.
Költői kedély, érzelgős természet idegen volt az ő lelkétől. Ritkán
lepte meg a honvágy is. Katona volt egész életében, vasideggel áldotta
meg a gondviselés. Zömök teste, naptól barna fekete arcza daczolt minden
viszontagsággal.
Még a korral is.
Melyik évben, melyik napon született: nem tudom. A Kormányzónál
fiatalabb volt tiz vagy tizenegy évvel. Ugy emlékszem, 67 éves volt,
mikor 1881 év tavaszán elhunyt, tehát 1813 körül született.
Ő volt tehát hü társa a Kormányzónak.
Volt életének regénye is. Miért ne mondanám el, miért ne mondhatnám el
most már?
Mikor a Kormányzó dicső emlékü neje már betegeskedni kezdett: ügyes
ápolóra s hű komornára volt szüksége. A Kormányzó határtalan
gyöngédséggel tünődött a fölött, miként és hol lehetne állandó, hű,
megbizható, gyöngéd lelkü s ha lehet, mivelt komornát s ápolónőt
szerezni szenvedő neje mellé?
Turinban a valdenzi protestánsok papja akkor 1863 körül Mayer volt. Ott
nincsenek se kálvinisták, se lutheránusok, legalább szervezett egyházuk
nincs; az összes protestánsok lelki gondját a valdenzi egyház lelkésze
végezi. A Kormányzó megkérte a lelkészt, a kit különben is ismert,
ajánljon neje mellé tisztes és gondos derék leányzót. A lelkész utána
nézett s talált egy igazán derék valdenzi vallásu lányt
Torre-Pellicében. A neve Marguerit volt. Nem volt szép, de gyöngéd,
mivelt, nemeslelkü lány volt s Kossuthné végtelenül megkedvelte.
Ügyesebb, gondosabb ápolót és komornát már képzelni se lehet. Ott volt a
Kormányzó neje mellett a betegség végeig. Ott volt, mikor a haldoklónak
szemeit befogták.
Ezzel a nővel később Turinban megismerkedett a jó öreg Ihász Dani
barátom. Azaz, hogy akkor nem is volt még éppen öreg, csak ugy az 57-ik
év körül ballagott. Magához vette. Rábizta házának és háztartásának
összes gondját s a nő bizony méltó volt erre tökéletesen.
Ezt a nőt is, Margueritot is kivitte magával Collegno al Baracconéba
Ihász Dani.
Hát hiszen ebben semmi sincs. Agg legény, öreg katona, nyugalmazott
vitéz ezredes maga csak nem zsurolhat, nem vethet-bonthat ágyat, nem
hámozhatja a burgonyát, nem gyurhatja a tésztát, nem állhat a tűzhely
mellé kuktának vagy konyhaleánynak, neki szüksége van valakire, még
pedig asszonyfélére, a ki a konyhát, szobát, háztartást rendben vezeti.
Csatát állani könnyü dolog, legföljebb egy napig tart s vagy az embert
lövik meg, vagy ő lő agyon valakit, de aztán pipára gyujt az ember s
elveti a gondját. Katonadolog, semmi más. – De háztartást vezetni,
minden szobát és butort tisztán tartani, naponként ételt főzni, mosni,
vasalni, beteget ápolni: ezt végezze jól Julius Caesar vagy nagy
Napoleon. Jó asszony kell ide vagy okos lány. Itt már nem segit se a
kard, se a biblia, csak a nő.
Öreg barátomnak tehát igaza volt, mikor Margueritot kivitte magával
Collegno al Baracconéba. Ha nem őt viszi oda, a kivel már összeszokott s
a ki ételben-italban s mindenféle házi rendtartásban eltalálta már
kedvét s minden gondolatát, hanem valaki mást, ismeretlent hurczol
magával: nem lett volna igaza. Nem cselekedett volna okosan. Megsértette
volna saját életkedvét s vétett volna talán Marguerit ellen is, a ki
ragaszkodott hozzá.
Igaz ez. Csakhogy ő állandó vendége volt a Kormányzónak s illő dolog,
hogy a vendég is alkalmozkodjék valamennyire a házi gazda felfogásához.
A Kormányzó lelke pedig a férfi és nő közt való viszony tekintetében
szigoru elvekkel volt tele.
Boldogult nejét szerette. Rajongó sziv egész hevével szerette. Szive,
mig élt, se nyilt meg más nő bája előtt; a mikor pedig eltemette,
bezárult szive örökre. Többé még csak nem is gondolt női barátságra.
Nemes férfi mély tiszteletével gondolt a nőkre azon túl is; gyöngéd,
figyelmes, lovagias volt is irántuk mindenkor, de hütlenségnek tartotta
volna másra gondolni, másra nézni, valamely vágy sarjadzását megengedni,
mikor ő neki már van igaz felesége, hüséges élettársa. Igaz, hogy az övé
már örök álmát alussza a szent benignói temetőben ott a génuai bérczen,
de szerelmét nem temette el s a mig szerelme tart: a hüségnek is tartani
kell.
Fiaitól, barátaitól is megkövetelte a férfiasság legmagasabb erényét.
Azt az erényt, mely nővel csak a törvényes házasságban köthet benső
barátságot. Minden más szerelmi viszonyt ledérségnek vagy
könnyelmüségnek vagy szerencsétlenségnek tartott. Azok közt, a kik
államokat, népeket kormányoznak, a kik hatalom fölött rendelkeznek, a
kik után hatalmuk ragyogása miatt ugy sovárog a női sziv, mint a hogy
sötét estén lámpafényhez siet az esti pillangó: azok közt alig akad
hasonló Kossuth Lajoshoz. Talán mindenki gyöngébb volt a női bájjal
szemben, mint ő.
Jól tudta ezt Ihász öreg barátom. S azért a csintevő gyermek minden
aggodalma hemzsegett lelkében, mikor arra gondolt, hogy a Kormányzó
megtudhatja, hogy ott van vele Marguerit is. Mit csináljon akkor? Mivel
mentse magát? Miként szabaduljon?
Jó idő telt el, mialatt a Kormányzó ezt meg nem tudta. De utóbb mégis
csak megtudta. Találkozott Marguerittel, megismerte nyomban s szivesen
elkérdezősködött, hol és miként élt 1865 óta, a mikor a Kormányzó neje
meghalt s ő elkerült a háztól? Marguerit őszintén elmondta, hogy már
évek óta vezeti Ihász háztartását s hogy már hónapok óta lakik ő is a
nyaralóban.
A Kormányzó fejét csóválta.
– Hogy énnekem ezt Ihász barátom mindeddig meg nem mondta!
Ki is kapott ezért a mulasztásért az öreg ezredes. Hogy lehetett ilyen
feledékeny és figyelmetlen? Hiszen csak tudhatta, hogy az ő istenben
boldogult kedves nejének hű ápolóját ő el nem felejtheti. Meg nem
mondani ezt!
Ihász barátom nem volt e téren ügyes hadvezér. Ügyetlenül állitotta
csatarendbe gondolatait. Elszólta magát.
– Nem mertem Kormányzó ur!
– Nem merte? Mit akar ezzel mondani? Mitől félt?
– Attól, hogy a Kormányzó ur majd gondol valamit.
A Kormányzó keményen nézett az ezredesre.
– Bizonyos, hogy gondolok. Ez a nő tisztes, ártatlan hajadon s nem is
épen fiatal. Azt gondolom, hogy ha már állandóan rábizza háztartását
Ihász barátom: vigyáznia kell életsorsára s felelős lesz tisztességeért
is.
Szerencséje volt az én jó öreg barátomnak, hogy ő igazi katona volt s
jól tudta azt, hogy a haptákban a följebbvalóval feleselni nem szabad.
De ugy elhallgatott a szóval, mintha tábornoka előtt állott volna s
mintha tábornoka haragos lett volna.
De ezentul aztán semmi se zavarta collegno al baracconei életének
nyájasságát. A Kormányzó sohase vette észre, hogy közte és Marguerit
között benső barátság is létezik. De ha más mondja is, el se hitte
volna. Marguerit is szerény, derék nő maradt, a kire még a kertészék vén
asszonyai se tudtak megharagudni, noha egy födél alatt laktak vele.
Egyik áprilisi napon 1882-ben kegyetlen hideg szél rohant le az
Alpesekről Collegno al Baracconéra. Öreg barátom egy nagy sétában erősen
ki talált izzadni, a hideg szél utban érte, este már elkezdett köhögni,
reggel felé láza támadt, egész éjjel, egész nap a szemeit se hunyta le,
tüdőgyuladása lett, negyednapon elvesztette eszméletét s ötödnapra
meghalt. Orvosi kéz, a Kormányzó gondos figyelme s a jó Marguerit édes
ápolása s keserü könyhullatása mind nem használt semmit.
Gondoskodni kellett a temetésről.
De hát hova temessék a hideg holttestet?
Hova máshova, hanem ha a köztemetőbe?
Oda ám, csakhogy az ezredes protestáns magyar ember volt, hitetlen és
eretnek; a papok által megszentelt collegnoi köztemető földje az eretnek
holttestét be nem fogadja, harmadnapon ugy is kivetné s örök nyugalmat
ugy se adna neki.