Collegno körül s a szomszéd Grugliasco körül gyárak vannak. A gyárakban
olasz valdenziek és svájczi kálvinisták is dolgoznak, mint felügyelők és
közmunkások. S ha mikor ezek közül egyik-másik elhal: ezek holttestét is
csak el kell tenni az anyaföld kebelébe. A collegnoi campo santo vagyis
köztemető mellett elkeritettek tehát egy kis darab földet, hogy ezt a
papok be ne szentelnék s hogy az itt elhalt protestánsok élettelen
testét ide temetnék el.
Mind jól ki van ez gondolva, csakhogy a grugliascoi jezsuiták nagyobb
hatalommal birnak, mint a bölcs és jó emberek. Ők tele sugdosták a
szegény nép fülét, hogy az istentelen eretnek holttestét az ő szent
földjükbe eltemetni ne engedjék. Álljanak ellent haraggal és erőszakkal,
kövezzék meg a kiséretet s lökjék ki a koporsót a temető árkába.
Hitetlenek hamva az ő földjüket meg ne fertőztesse.
Oh ti bárgyu jézsuiták!
Elfeledtétek-e, hogy a vitéz ezredes, a mig élt, Kossuth barátja volt? S
nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth ép ugy dolgozott az olasz nemzet
egységeért és szabadságáért, mint akár a legelső és legnagyobb olasz
hazafi? Nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth 1848-ban a szegedi vár
földalatti üregeibe élve eltemetett száz jó olasz hazafinak adta vissza
életét és szabadságát? Nem jut-e eszetekbe, hogy királytoknak még most
is legjobb barátja és leghivebb tisztelője s királytok szive is hű
barátságot ápol iránta? S vajjon megtagadnátok-e a sirnak nyugalmát
attól, a ki Kossuthnak barátja volt?
Oh ti bárgyu jézsuiták!
Nem tudjátok-e ti azt, hogy az az ezredes a legjobb szivü ember volt a
világon? A ki nem volt gazdag, de mindig volt adománya a szegény ember
számára. A ki, mikor naponként bejárta Collegno és Grugliasco környékét,
minden nap kiüritette zsebjét és tárczáját s utolsó fillérét oda adta a
kéregetőnek, az éhesnek, a ruhátlannak, isten nyomorékjainak, pedig
saját asztalánál gyakran alig volt ennivalója? Nem tudjátok-e ti, hogy
isten irgalma ellen lázitjátok azt a szegény népet, mikor jóltevője
ellen lázitjátok?
Oh ti rossz szivü jézsuiták!
Elfeledtétek-e, hogy az az öreg ezredes egykor délczeg volt és fiatal s
szivének minden dobbanása a ti népetek szabadságáért lángolt?
Elfeledtétek-e, hogy elhagyta saját honát, elhagyta őseinek csöndes
tanyáját, elhagyta az apai hajlékot, a tejjel és mézzel folyó boldog
mezőket ott a Bakonyerdő lábánál s a Marczal vize mellékén, hogy
karjának minden erejét, életének egész boldogságát, vakmerő lelkének
minden hősi indulatát az olasz nemzet szabadságáért áldozza fel?
Elfeledtétek-e, hogy száz csatátokat küzdötte végig s függetlenségtek
illatos virága abból a földből nőtt ki, melyet az ő hulló vére is
öntözött? Vajjon meg tudnátok-e zavarni hamvainak örök nyugodalmát?
Meg tudták zavarni.
A vallásos gyülöletnek nincs határa.
A kinek romlott szive tele van ezzel a gyülölettel: széthordja az ezt
minden tájra, fölviszi az egekbe is s leviszi a sirnak fenekére.
Istennek minden szentsége, hazafiságnak minden érzete, még a csecsemőnek
szerelme, még a halottnak kimélete is kihalt már az igy megromlott
szivből.
Nem volt nagy tömeg elhunyt öreg barátom halotti kisérete.
A Kormányzó családjának tagjai, titkára, cselédjei, a zokogó Marguerit,
néhány bajtárs Turinból, néhány szegény ember, a turini valdenzi
lelkész, néhány protestáns munkás s a temetésnél eljáró hivatalos
személyzet, egyházfiak, sirásók: ezekből állott a halotti kiséret.
De várta a kiséretet láthatatlan helyről a grugliascói jezsuita csoport
s a felizgatott tömeg. Keze husánggal és kővel tele, szivében átok és
düh s a vallásos gyülölet őrjöngése.
Megtörtént, a mit a jezsuiták előre csináltak.
A tömeg a protestánsok külön kis temetőjében el kezdte kővel dobálni a
halotti kiséretet. Hullott a kő, mint a zápor. A koporsó deszkája
viszhangzott a rá hulló kőtől. A kiséret egyik tagja a másik után kapott
sebet. Azok a szegények voltak a kőhajigálásban a legserényebbek, a
kiket legtöbb alamizsnával látott el a holt ezredes. Lajos Tivadar
beküldött valakit a szindakóhoz, a kit nálunk községbirónak nevezünk:
nyujtson védelmet és segitséget. A szindakót nem találták sehol.
Megszökött, elbujt. Ő a törvény és az alkotmány őre a falun. De a hol a
tömeget jezsuita vezeti: ott a törvénynek és alkotmánynak el kell bujni.
Különben neki is beverik a fejét.
Jól-rosszul behantolták a koporsót. De őröket kellett oda állitani, hogy
a tömeg föl ne dulja a sirt.
Lajos Tivadar bement Turinba. Jelentést tett mind a katonai hatóságnál,
mind a szindakónál. Intézkedtek haladéktalanul. A grugliascoi jezsuiták
keze oda már el nem ért. Igy nyert az én elhunyt öreg barátom hőshöz
illő temetést. Hamvait bevitték Turinba rögtön s eltemették bajtársai
mellé.
Örököse a derék Marguerit maradt.
Nem nagy volt az örökség. Néhány száz lira papirokban. Butorok,
ruhanemüek ára a többi. Alig pár ezer lirát kapott összesen a hű ápoló
és derék barátnő. Ezzel Turinba vonult be.
Ott szerencséje akadt.
Egy teljesen elszegényedett olasz báró, korban hozzá való, állására
nézve valami kis hivatalnok, feleségül vette. Gyermekük is lett egy vagy
kettő.
Férje korán elhalt s most már néhány év óta özvegy. Bizony küzd a
szegénységgel s küzd most már az élemedett korral is. Az áldott lelkü
Ruttkaynét gyakran fölkeresi s gyakran fogad el tőle jó szivvel nyujtott
szerény segitséget.
Ha ismerné nyelvünket s eljönne hozzánk: itt még akadna pártfogója. De a
magyar nyelvet idegen országban meg nem tanulja senki, mert a magyar
ember minden idegen ország nyelvét rögtön megtanulja maga.
Ez évet már nem töltötte végig a Kormányzó se Collegno al Baracconéban.
Még a nyáron eladta nyaralóját. Boetti nevü turini ügyvéd vette meg.
Ugyanazon az áron, a melybe a Kormányzónak került. Alig veszitett rajta
valamit a Kormányzó.
XII. FEJEZET.
(A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei. – Soha nem
látott többé bennünket.)
Beszélgetésünk a Kormányzóval vége felé járt. Hat órakor akartunk
eltávozni tőle s ez az idő mind inkább közelgetett. Az elválás gondolata
lassanként lelkünkre kezdett nehezedni. A társalgás perczről perczre
szaggatottabbá vált.
A vajda látta, érezte, hogy az elbucsuzás érzékeny jelenet lehet. Még
csak futó bánatnak se akarta a Kormányzót kitenni. Azt akarta, vidám
legyen a bucsuzás.
Gondolt ki valamit.
Azt gondolta ki a vajda, hogy a Kormányzót az elbucsuzás pillanatában
derült lélekállapotba kell hozni, – ha lehet, kaczagásra kell inditani.
Ha együtt létünk utolsó pillanata jut eszébe: vidám legyen emlékezete,
ne bánatos.
Várta az alkalmat.
Perczről-perczre késett az alkalom. A Kormányzó beszédes volt s édesen
közlékeny. Mintha ő is érezte volna, hogy az előző napokban talán nagyon
hideg s kevés szavu volt hozzánk.
Elővette talán legnagyobb ereklyéjét. Washingtonnak, Amerika szabaditó
hősének hajfürtét. Ezüst ékitménynyel körülvett kristályüveg tokban van
ez. Fényes fehér hajfürt talán husz-huszonöt hajszálból. Az amerikai
szövetséges államok adományozták ezt a Kormányzónak ez előtt negyven
évvel örök emlékül s egyuttal emberi és történeti nagyságának
elismeréséül. Ugyanakkor adományozták neki Washington kardját is. A
szabad államok szövetsége s függetlensége több mint száz év óta áll
fenn: ekkora ajándékot s ily kitüntetést se az előtt, se azóta nem
nyujtott senkinek.
Röviden elmondta a Kormányzó az ajándékozás nemzeti ünnepének
részleteit. Ezeket nem irom le. Legalább most nem. A történetirás
megörökitette már e részletek legnagyobb részét.
Felálltunk mindannyian, hogy a Kormányzótól bucsut vegyünk.
A Kormányzó egyik szekrényéhez ment, legszebb fényiratos képét
előkereste, valamit irt rá s nevét is ráirta s ezt átadta Eötvös
Bálintnak.
– Fogadja el ön tőlem emlékül. Csekélység, de barátságból adom.
A fiu megköszönte s kezet csókolt a Kormányzónak.
A Kormányzó ujra hozzánk fordult s a vajda ezt a pillanatot találta
alkalmasnak arra, hogy hiressé vált s utóbb az egész országban csakhamar
elterjedt adomáját elmondja:
– Kormányzó ur, ön tegnapelőtt azt kérdezte tőlem, mennyit érő ember az
a Polónyi, mi róla a véleményem? Nem feleltem kérdésére, sőt fölmentést
kértem a felelet alól. Tegnap is előhozta Kormányzó ur, mikor a
legutóbbi »Egyetértést« megkapta s abból Justhnak és Polónyinak szolnoki
beszédeit áttekintette, de én akkor se feleltem se jót, se rosszat.[3]
Most mégis, mielőtt elválnánk, felelni akarok valamit. Feltünhetett a
Kormányzó ur előtt s ezentul is fel fog tünni, hogy Polónyi mindig
mindenütt ott van s minden sikert a látszat az ő nevéhez kapcsol az
országházban is, a fővárosnál is. Bizonyára nagy sikerekhez jut, de ezek
rendszerint furcsa sikerek. Engedje meg, hogy e sikereket egy adomával
világitsam meg. A pápai kálvinista kollégium konviktusán négy ember tesz
egy-egy asztalt, négy emberre tálalnak egy tálból. Szerdán és pénteken
van turós csusza s a pápai diák nagyon szereti a turós csuszát. A ki
leggyorsabban tud enni, természetesen annak jut legtöbb csusza. Volt egy
Nagy Sigmond nevü nagy fejü, nagy termetü és nagy gyomru theológus diák,
a ki csak ugy nyelte az ételt s a ki a csusza felét rendesen maga
költötte el. De azért a másik felét is sajnálta asztaltársaitól.
Megtette tehát igen gyakran, hogy a mikor a famulus diák hozta be a
csuszás tálat, Nagy Sigmond beleköpött a tálba. Igaz, hogy kés, villa,
tányér ilyenkor a fejéhez röpült, de ő azzal nem törődött semmit,
letörülte az arczát, nagyot nevetett s övé lett az egész csusza.
Ez a nem épen finom illatu diák-adoma, az ünnepi hangulat ellentéte
gyanánt, valóságos kitörésre birta a Kormányzó nevető idegeit.
Felkaczagott. De oly erős, mély és csengő hangon kaczagott, hogy
valamennyien meglepődve néztük és hallottuk. Én is elnevettem magam,
csak a vajda maradt komoly. Végre azt mondta a Kormányzó:
– No, ne féljenek hát önök tőle. Beleköp az a Nagy Sigmond ur még a
klerikálisok turóscsuszájába is.
De azért ez az adoma, ez a jelenet se használt sokat. Az elválás mégis
érzelmes lett.
A Kormányzó nem akarta megengedni, hogy neki kezet csókoljunk. Csak
ifjak és gyermekek csókolnak kezet szülőiknek, öreg rokonuknak. Csak
miniszterek s udvari emberek csókolnak kezet császároknak, királyoknak.
A minden oroszok czárjának kezet csókolt Bismarck herczeg is, Andrássy
gróf is. Hát mi hogyne csókolnánk kezet nemzeti függetlenségünk utolsó
és legnagyobb hősének, a kilenczvenegy éves szent öregnek?
Őszintén megvallom, nekem nem jutott volna eszembe Nem ugy neveltek
engem, nem ugy nevelik a grófcsemetéket, hogy azok öreg embereknek, nagy
hazafiaknak kezet csókoljanak. Asszonynak, papnak igenis kezet csókolunk
akár kell, akár nem kell. Néha nagy ritkán valamelyik nagybácsinak is, a
ki után egy vagy két uradalom néz ránk. De én már sokszor találkoztam a
Kormányzóval, sokszor megtisztelt azzal, hogy kezet fogott velem. Sohase
jutott eszembe, hogy kezét megcsókoljam. Külföldön nincs is szokásban.
Volt idő, a mikor mindenféle orvosok, nevelők, világjavitók és
bölcselkedők elhirdették, hogy kezet csókolni s a tüsszentés után jó
egészséget kivánni, ellenkezik az egészséggel és okossággal. Ez óta a
magasabb társadalmi körökben nincs se kézcsók, se tüsszentés.
De azért a vajda után rajtam is erőt vett a régi jó szokás.
A Kormányzó mereven tartotta kezét, mikor a vajda megfogta s föl akarta
emelni, de nem szólt. Szólt a vajda:
– Engedje meg, Kormányzó ur, hadd csókoljam meg ezt a kezet. E
pillanatban nem vagyok egyéb én se, mint minden más jó magyar.
A Kormányzó magához ölelte a vajdát. Átkarolta nyakát két kezével,
magához szoritotta s pufók arczát melegen megcsókolta jobbról-balról. S
még azután is ott tartotta egy pillanatig, mig könyei el nem boritották
szemeit s a vajdának arczát.
Mindnyájan meghatva álltunk ott s néztük a két férfit.
Sohase láttam ezen kivül Kossuth Lajos könyeit.
De azért a Kormányzó arcza nem változott. Nem is szólt perczekig. Nem
engedte mélységes érzése.
Csak a mikor elbocsátotta a vajda kezeit, akkor mondta fojtott, mély
hangon:
– Utoljára látjuk egymást. Én már önt nem látom többé.
A vajdán is mély érzés vett erőt. Ő se tudta könnyeit visszatartani.
Fölkiáltott:
– Nem utoljára! Én eljövök még ide!
A Kormányzó fejét csóválta.
– Öreg vagyok már!
– De erős. Az Isten meg jó s megtartja önt. Eljövök még, nemsokára.
A vajda szentül hitte, a mit mondott. Este elmagyarázta nekünk, hogy oly
hatalmas, erős, érczes és mély hang, a minő a Kormányzó kaczagása volt,
csak erős férfiszervezettől telik. Még hosszu időhöz van reményünk.
A Kormányzó, mikor végre a vajda kezeit elbocsátotta, engem ölelt meg s
az én arczomat csókolta meg.
– Isten önnel édes Gábor! Ha jöhetnek: jőjjenek minél előbb.
Hivatalos jelentésünkben, melyet pártunkhoz intéztünk s melyet a
Kormányzónak is megküldtünk, ez a jelenet ebben a két sorban van
megirva:
»Az e napi kihallgatások délután 6 óráig tartottak, a mikor a
Kormányzótól bucsut vettünk s ő Eötvöst és gróf Károlyit bucsuzás közben
érzékenyen megölelte és megcsókolta.«
Eleget mondtam a vajdának, hogy a bucsuzás részleteit irjuk meg
bővebben. Hadd értse meg a nemzet s értsék meg az álorczások, mily közel
eresztett minket szivéhez a Kormányzó, de a vajda nem állt rá.
– A mi szent titkunk ez édes Gáborom; még hivalkodásnak vehetnék sokan.
Ezt felelte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Igaza lett a Kormányzónak is, a vajdának is.
Elmentünk mi még Turinba, láttuk is mi még a Kormányzót, de ő többé nem
látott már bennünket. Ő haldoklott már akkor s révedező szemeit az
egekre függeszté, nem mi reánk gyarló emberekre.
De utolsó levelét a vajdához irta s utolsó kézszoritása az enyém volt.
Majd elbeszélem ezt abban a följegyzésben, melynek ez lesz czime: »Az
utolsó ut Kossuth-hoz.«
Ha élek addig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Giorgiót megajándékoztuk.
Basso barátunk eljött velünk szállásunkra, együtt költötte el velünk
vacsoráját s kikisért a vasutra.
Másnap pihenőül Triesztben kiszálltunk, a tengerben megfürödtünk s a
fővendéglőben lakomát csaptunk. A vajda sokáig gunyolt érte, mert én
apró tengeri rákot rendeltem, a melyre a vajda rá sem tudott nézni. Azt
mondta, nem egyéb az, mint sáska, Keresztelő Jánosnak jó lehetett, de
neki az öreg apja se evett afféle ocsmány férget.
Junius 23-án értünk Budapestre, 24-én pártgyülést hivtam össze s az
értekezlet elé terjesztettük jelentésünket.
Jelen voltak elnökletem alatt: Horváth Ádám mint jegyző, Eötvös Károly,
Madarász József, Herman Ottó, Veres József, Pogrányi József, Benitzky
Árpád, Kiss Albert, Rigó Lajos, Madarász Imre, Sturmán György, Luby Géza
és Uray Imre. Följegyzem nevüket.
Derék, nemes férfiak s tiszta lelkü igaz függetlenségiek valamennyien.
Hejh ha pártunk minden tagja olyan lett volna, mint ezek!
Szent fogadásunk volt a vajdával, hogy még ez év őszén elmegyünk
Turinba.
Miért maradt el ez az utunk?
Nagyon szomoru e kérdésnek története. Talán följegyzem, talán föl se
jegyzem.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 3: Justh Gyula 1893. junius 18-án tartott beszámolót
Szolnokon. Erről a tudósitás lapunkban junius 19-én jelent meg. Ez a lap
20-án dél tájban ért Turinba s délután vitte a póstás Kossuthhoz, ki
épen olvasta, mikor d. u. 3 óra körül hozzá mentünk.
Eötvös Károly.]
TARTALOM.
Kossuth Lajos „Iratai“ 1
(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. Szerződés az
Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. –
Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el
hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? –
Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a
titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla,
téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus
diák. – Titkárát elbocsájtja.)
Törvényhozó lettem 42
(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda
rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül,
hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A
vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf
Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)
Klapka holttestét ellopják 78
(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A
holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas
házban. – Klapka nyugdija. – Nincs nemzeti jutalom.)
Ameli halála 101
(Feleségem betegségei 1886-tól kezdve. – Megkapja a rákot. – A Gellért
tetején. – Fifi kutyám. – A halál. – A részvét. – A temetés. – Jegyzet:
A puszta sir.)
Éljen Kossuth Lajos! 124
(Helfy Ignácz és Kossuth atillája. – Mekkora volt Kossuth Lajos termete?
– A Kormányzó úr szükséget lát. – A titkos segítség. – Brázay Kálmán. –
Ruttkayné levele. – A vajda rögtön segít. – A Kossuth-bizottság. –
Doktor Basso. – A gyüjtés.)
Szapáryt megbuktatjuk 148
(Az Abbázia kerek asztalánál. – Dinkó hirei. – Éjjeli proklamácziónk. –
A vajda és a miniszterelnök tanácskoznak. – Beszédem a parlamentben. – A
49-iki honvédek még se koszoruzzák meg Hentzi szobrát. – A kormány
bukik. – Az ellenzék utolsó közös áldomása.)
Az első út Kossuthhoz.
I. Fejezet. (A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja
Kossuthot fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.) 171
II. Fejezet. (A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. –
Ruttkayné. – A Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának
tanácsa. – Csupán Eötvössel társalog.) 179
III. Fejezet. (A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A
gimnáziumi tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége
s gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.) 192
IV. Fejezet. (A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá
válik. – Mikor szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.) 202
V. Fejezet. (Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik.
Ruttkayné jó magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A
kormányzó fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett,
ha magyar bort küldtek neki. – Dohányzása.) 208
VI. Fejezet. (A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai
győznek. – Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó
kárhoztat bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot.
– Wekerle nyilatkozata.) 221
VII. Fejezet. (A kormányzó fürdése. – Kopaszsága. – Bajusza, szakálla. –
A séta. – Széchenyi és Deák sétája. – Miként sétál Kossuth? – A bölcs
életmód. – A felejtkezés. – Miként sétál a vajda? – Basso doktor
elméletei. – Az afrikai hóditás. – Miként dolgozik Kossuth?) 231
VIII. Fejezet. (Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye.
– Irja meg Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem
akarja. – Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata.
– A vajda szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt
beszédet.) 249
IX. Fejezet. (A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül
lassanként az izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893. évi julius 21-én a
függetlenségi pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.) 265
X. Fejezet. (Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth
megköszöni nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.) 279
XI. Fejezet. (Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és
beosztása. – A cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth
Lajos napirendje. – Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme,
halála, temetése. – A rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.) 287
XII. Fejezet. (A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei.
– Soha nem látott többé bennünket.) 306
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
25 |O Helfyvel |Ő Helfyvel
43 |mert születtem. Es |mert születtem. És
75 |miniszterségről ís |miniszterségről is
88 |jött éjfélker |jött éjfélkor
123 |Egy temetőőrhoz |Egy temetőőrhöz
134 |Hevesy ígazgatót |Hevesy igazgatót
146 |Aldja meg |Áldja meg
172 |alakban rták |alakban járták
184 |tögtön fogadott |rögtön fogadott
214 |O 1862 |Ő 1862
270 |Onökre az |Önökre az]